Végig a kerülő úton

Törékeny, de energikus lányforma asszony toppan elénk a Nyugati téren, nevetve néz fel az esőre: nem baj, majd eláll! Már a telefonban is lelkes volt: persze, menjünk, sétáljuk be együtt a regénye terézvárosi tereit, ismerjük meg őt „menet közben”. Gurubi Ágnes fejére húzza a kapucniját, bordó Martens bakancsa határozottan csattan a pocsolyákban. Irány a Szív utca!

A Szív utcába vezető utat Ági először hatalmas kerülővel, Florida és Buenos Aires érintésével tette meg – több mint egy évvel ezelőtt. Azóta, némileg levágva a távot, számtalanszor járt a környéken. Ahogy meséli, egy időben ahányszor bejött Pestre, elsétált a Szív utcába is. Hogy mi van arrafelé, ami sokáig távol tartotta, majd mégis magához rántotta – mint az egyforma és a különböző pólusú mágnesek egymást? Hamarosan kiderül.

 

„Minden innen indul” – mutat a pályaudvarra, ahová most is elhozta Verőcéről a zónázó, ez a csak végleteket ismerő járat (vagy fél óra alatt berepíti a városba, vagy – ha például leesik a hó – fél napra nyújtja a bejutást). Buda és Pest, észak és dél, kelet és nyugat, város és vidék metszéspontja ez a hely, amely nem enged át magán és az új minőség felé egykönnyen. Ági első emléke a Nyugatival kapcsolatban is ezt igazolja. „Tizenöt éves vagyok, budai lány. Bejöttem Pestre a fiúmmal, akivel se veled, se nélküled kapcsolatban voltunk – épp a »seveled« részben. A Szindbádban akartuk megnézni A Skorpió megeszi az Ikreket reggelire című filmet, de eltévedtünk, és ezen összevesztünk. Lementem az aluljáróba, ahol egy szövevényes labirintusban találtam magam: nem tudtam, hol vagyok, hol a szerelmem, hogy fogok innen hazajutni. Aztán valahogy kikeveredtem, ott volt a srác, kibékültünk. A filmet nem láttuk, az egész éjszakát a Margitszigeten töltöttük.”

 

 

 

A küszködés és bolyongás helyszíne maradt Terézváros Ági nemrég megjelent első regényében, a Szív utcában is. A főszereplője, Anna Podmaniczky és Csengery utcai sötét albérletekben éli az újratermelődött családi asszonysorsot, ahogy egykor a nagymama, Bella a Szív utcai szoba-konyhában.

 

„A könyv alapján sokan hiszik azt, hogy éltem itt, pedig sosem – mondja Ági. – Körbelaktam az egész várost, de Terézváros kimaradt. Már javában írtam a könyvemet, amikor kiderült, hogy a nagymamám a Szív utcában élt. Emlékszem a pillanatra, amikor az édesanyám ezt elmesélte. Leírtam nagy betűkkel a kék jegyzetfüzetembe: SZÍV UTCA. Tudtam, hogy más nem lehet a könyv címe.”

 

A regényé, amely megkeményedett szívű nők generációiról mesél egy családon belül. Mindarról – alkoholista férjekről, egyedül nevelt gyerekekről, háborúról, a holokausztról –, amit azokba a szívekbe hét lakattal kellett bezárni, hogy egyáltalán élni lehessen. És arról a generációról, amelynek fel kellett törnie a zárat, hogy a következő nemzedék szabadon követhesse el a saját hibáit.

 

 

 

 

Sétálunk végig az Aradin, és bár itt is van egy sorsfordító helyszín, elsuhanunk mellette. „Majd visszajövünk.” Ági mellett hamar megtanulom, hogy ezek a véletlenek idővel mind értelmet nyernek, a kerülő út az egyetlen járható út. „Hónapokig nem jöttem el a Szív utcába. Először el kellett mennem a nagymamám testvéreihez Amerikába és Argentínába. Meg kellett tudnom mindazt, amiről a nagyanyám sosem mesélt. Igazából a húgai sem a saját családtagjaiknak.”

 

Van egy nagyon megrázó mondata a regénynek, amely az Argentínában élő nagy-nagynénitől hangzik el: „A gyerekeimnek, az unokáimnak sem beszéltem a háborúról. Soha. Féltem, hogy gyűlölni fogják az embereket.” A tudás a gének szintjén öröklődött, így azonban nem lehetett feldolgozni azokat.

 

Megérkezünk a nagymama házához. Ági meséli, hogy gyakori sétái egyikén egy kupac könyvet fedezett fel a ház kapujában, a tetején a Florida, végállomás című regénnyel. „Csak jöttek és jöttek a jelek, a visszaigazolások” – összegez Ági, akiről kiderül, hogy sosem járt még odabent a házban. Végigcsöngetjük a lakókat, hátha beenged valaki. A nem túl nagy ház hat lakásából nem érkezik válasz. A hetedik – és a hetes számú – titokzatos lakó azonban kérdés nélkül nyomja a gombot. Bent vagyunk, meglepő látvány tárul elénk. A külső, szürke egyenvakolat kis ékszerdobozt rejt. Púderszínnel életre keltett stukkók, növényekkel befuttatott falak, végtelen béke, nyugalom.

 

 

 

 

Ahogy elhagyjuk a házat, mi is visszaveszünk a tempóból, és időközben az eső is eláll. „Már befejeztem a regényt, de még jártam a kálváriát a könyvkiadással, amikor a lányommal megnéztünk egy darabot a Kolibri Pincében. Nem tudtuk, mire ültünk be, húsz perc is eltelt, mire rájöttem, hogy az előadás Hitler gyermekkorát dolgozza fel. Az utolsó mondatok az édesanyjáéi voltak: »egyszer még nagy ember válik belőled, fiam, nagy tetteket hajtasz végre!« És közben a gáz sziszegő hangját hallottuk. Hátborzongató volt. Az különösen, hogy amikor az előadás után pénzkiadó automatát kerestem, a jegyszedő iránymutatása alapján egyszer csak a Szív utcában találtam magam.”

 

Nem messze fordult lassan, de nagyot a világ Ágival tíz évvel ezelőtt. „Mielőtt valóban végigjártam volna a környéket, újra és újra rákerestem az utcákra a Google Street View kis figurájával. Az egyik ilyen kalandozás során jöttem rá, hogy a Szív és az Aradi utca metszi egymást. Az Aradi utcába jártam éveken át pszichodráma csoportba, amelynek segítségével végre kezembe vettem az életem irányítását.”

 

 

 

 

Erre a metszéspontra Ági még valamit ledobott a Street View babán túl: itt zajlik most készülő regényének cselekménye, amely – határozottan – nem az előző, önéletrajzi ihletésű kötet folytatása, de ahogy mondja „még dolga van itt”.

 

Időközben megérkezünk annak a csöppet sem egyszerű és kényelmes terápiának a helyszínére, amely Ági eszmélését hozta, és amely a könyvben is megjelenik. „Mennyit sírtam én ez alatt a poroló alatt” – idézi fel szomorkásan mosolyogva az Aradi utcai udvaron, ahonnan már rég elköltözött a rendelő. „Azt a fajta szembenézést, amit a pszichodráma jelent, mindenkinek nagyon ajánlom, ahogyan azt is, hogy utánajárjon és feloldja a génjeiben hordozott családi traumákat. Ezt én a könyv megírásával tettem meg” – mondja Ági. Transzgenerációs jelzővel is felcímkézett regénye sokakban indította el a családi titkok és traumák megfejtésének igényét, a géneken keresztül továbbörökített sérülések gyógyításának vágyát. Sok-sok levelet kapott a világ legkülönbözőbb pontjain élő nőktől, férfiaktól, akik a saját problémáikat látták viszont a regényben, és talán kulcsot kaptak a megoldásukhoz is.

 

Mindeközben tovább zajlik az élete a háromgyerekes anyának, a kulturális magazin szerkesztőjének, a Pest környéki otthon háziasszonyának, csak – ahogy fogalmazni szokott – a hátizsákja lett könnyebb. Azért most is ott van rajta. Kicsi, csinos, talpbetét és óraszíj kerül majd bele, miután elbúcsúzunk a Nyugatinál. De, mint minden nőnek, azért örökre ott lesz a hátán.

 

 

 

Szerző: Kertész Anna

Fotók: Adrián Zoltán/Képszerkesztőség