Végh Attila volt a LíraPont vendége

„A füveskönyvek szerzői fényt akarnak gyújtani olvasóik számára, megvilágítva az élet legegyszerűbb kérdéseit, mert tudják, hogy ezekre a legnehezebb a válasz” – olvasható Végh Attila József Attila-díjas költő, próza- és esszéíró Sárkányfüveskönyv címmel megjelent kötetének a fülszövegében. A mű szerzőjével baráti pályatársa – a szintén József Attila-díjas költő, műfordító, szerkesztő – Zsille Gábor beszélgetett augusztus 28-án a Hunyadi téri LíraPontban.

A kávézó teraszán egybegyűlteket és az írókat a házigazda, Simonffy Márta alpolgármester köszöntötte. „Nagyon örülök, hogy Végh Attila és Zsille Gábor elfogadta a meghívásunkat, és beszélgetnek az irodalomról, önmagukról, arról, hogyan gondolkoznak, mi az, ami foglalkoztatja őket, miként születnek a művek” – mondta az alpolgármester. Simonffy Márta szerint nagyon fontos, hogy megismerjük a kortárs művészetet.

 

 

Végh Attilát, Zsille Gábort és a közönséget Simonffy Márta alpolgármester köszöntötte

 

Zsille Gábor a beszélgetés legelején, eloszlatva az esetleg felmerülő kételyeket, kifejtette: nem jár tévúton az, akinek a cím hallatán Márai Sándor könyve jut eszébe. Végh Attila talán sokak szemében szentségtörőnek tűnő alkotása ugyanis az 1943-ben megjelent mű szócikkeit megtartó továbbirata.

 

Végh Attila az elhangzottakra reagálva elmondta, gyerekkorának egyik kedvenc olvasmánya volt Márai Füves könyve, ami nemrég újra a kezébe akadt. Újraolvasta és megdöbbenve tapasztalta, hogy mindaz, amit a neves előd leírt, már nem az ő világa. A sztoikus póz, amiből Márai beszél, végtelenül idegen lett számára, s annak ellenére, hogy Márait mind a mai napig az egyik legnagyobb magyar írónak tartja – szerinte a Szindbád hazamegy a magyar irodalom legjobb húsz regénye közé tartozik –, mégis elhidegülést érzett. Ezért elhatározta, hogy mivel már elég öreg és „kellően bölcs” hozzá, megírja a saját füves könyvét.

 

Hangsúlyozta, az azonos keret ellenére műve nem átirat, nem kíván sem vitatkozni, sem versenyre kelni Máraival, egyszerűen papírra vetette mindazt, amit ő ezekről a témákról gondol.

 

Végh Attila kitért arra is, ilyen típusú könyvet ötvenéves kor alatt nem ildomos írni, mert az ember a fiatalabb éveiben még bizonyítani akar. Kijelentését saját életéből hozott példával igatolta. Részben, hogy bizonyítsa, „megtanulta a leckét”, részben pedig, hogy alátámassza állításait, korábban filozófiai esszéiben előszeretettel idézte „a nála okosabb filozófusokat”. Mígnem egyszer felhagyott ezzel a szokásával. Szavai szerint elképesztően felszabadító érzés, amikor egy író ráeszmél, nincs szüksége erre az eszközre.

 

Az olykor mulatságos, kedélyesen csipkelődő diskurzus során szóba került a barátság, a gyermekkor, a család, az utazás. Az anarchizmusról, a társadalom menthetetlenségéről is szó esett. A hallgatóság azt is megtudhatta, Végh Attila lázad a példák és a megszokások kötelező követése ellen, s e tekintetben szellemi anarchistának tartja magát.

 

 

A rendezvény végén Végh Attila dedikálta a könyveit

 

Az író felolvasott néhány szócikket a könyvből, majd a rendezvény végén dedikálta a könyveit.