Ünnep, nem csak világnap

Bródy Jánossal és Zalatnay Cinivel közösen ünnepelte a fehér bot nemzetközi napját október 15-én a Vakok és Gyengénlátók Közép-Magyarországi Regionális Egyesülete (VGYKE) és a Terézváros Lámpás Látássérültek Klubja az E10-ben. Ahogy beszédében Fodor Ágnes, az egyesület elnöke mondta, ezen a napon a szokásosnál több figyelemmel fordul a világ a látássérültek felé, nagyobb hangsúlyt kapnak gondjaik, nehézségeik, ami természetesen jó és hasznos, ők mégis inkább a sikereiket ünneplik ilyenkor. Mindazt, amit egyénileg vagy csoportosan, közösségben elérnek az egyes emberek és a szervezetek. Aminek nagyon lehet örülni.

Nagy volt a sürgés-forgás péntek délután az E10 kamaraterme körül – a Terézvárosi Lámpás Klub vezetője, Lukács Erzsébet Böbke afféle jó háziasszonyként személyesen fogadott fellépőt, közönséget egyaránt. A kissé nagyra tervezett „családi nappali” szép lassan meg is telt – bár nem voltak 110-en, mint a Covid előtt, de Böbke így is elégedett: „65-en eljöttek, nem is reméltem, hogy ennyien leszünk.”

 

 

 

Fodor Ágnes, a háttérben Lukács Erzsébet Böbke

 

 

Teljes értékűen, boldogan

 

A klasszikus nézőtér-színpad felállás ellenére egyfajta közvetlen, családias hangulat uralkodott a teremben. A kötelező körös megnyitó beszédek sem altattak, sokkal inkább azt erősítették, hogy itt és most mindenkinek, látónak és látássérültnek köze van egymáshoz.

 

Fodor Ágnes, a VGYKE elnöke például egy személyes történettel világított rá, mi mindent jelent – számára – a fehér bot napja, s mit maga a bot. „Világszerte rendezvényeket, konferenciákat tartanak, ilyenkor sokkal többet beszélnek a látássérültekről, problémáikról, nehézségeikről. Ugyanakkor – bár a fehér bot nem kifejezetten az ünneplés szimbóluma – mi, látássérültek inkább az örömünknek szeretnénk hangot adni. Hogy hogyan lehet a rengeteg problémát és nehézséget áthidalni, sikereket elérni. Én magam például 18 éves koromig jól láttam, zöldhályog következtében veszítettem el a látásomat. 18 évesen a fehér bot nekem valami borzasztó dolgot jelentett. Amikor a Vakok Intézetében a rehabilitációs tanfolyamon kellett volna tanulnom, én inkább elmentem bungee jumpingolni, annyira nem tudtam ezzel a helyzettel mit kezdeni – emlékezett. – Muszáj volt megtanulni közlekedni a bottal, de nagyon nem ment eleinte. Egyedül az nyújtott kis vigaszt, hogy csupa olyan fiatal közé kerültem, akik hasonló cipőben jártak, mint én. Akkor tapasztaltam meg először, milyen hihetetlen energiát és pozitív erőt tud adni a közösség, s hogy a nehézségeken vidáman, humorral, élettel telve sokkal könnyebben túl lehet lendülni. Eleinte ámultam rajta, hogy ezek a hozzám hasonló fiatalok mindennek tudnak örülni, dolgoznak, tanulnak és családjuk van. Aztán magam is megtapasztaltam, hogy bizony látás nélkül is lehetséges teljes életet élni. A fehér bot számomra ma már ezt jelképezi: végtelen büszkeséget és örömet, és mindazokat az embereket, akik fehér bottal élik, teljes értékűen és boldogan, az életüket.”

 

 

 

 

Felelősséggel egymásért

 

Mintha Gálvölgyi Dorka, az E10 igazgatója előre tudta volna, milyen beszéddel készül Fodor Ágnes, hiszen mondandója egyfajta virtuális párbeszédbe kezdve továbbszőtte az egyesület elnökének gondolatait. Elmesélte, sokáig nem hitte el, hogy a vak emberek is teljes életet élnek: „Hiszen hogyan élhet teljes életet valaki, aki nem látja a színeket, nem tud autót vezetni és segítséget kell kérnie, ha át akar menni az út egyik oldaláról a másikra. Látó emberként és nőként ma azt mondom, számomra a teljes élet az, ha az ember valakit szeret és az viszontszereti, és úgy fogadja el, amilyen és ahogy van. Valószínűleg igaza lehet a rókának a Kishercegből, aki azt mondja, ami szép, az a szemnek láthatatlan. Tudom, hogy ez leginkább romantika, a valóság sokszor sokkal keményebb ennél. Ám az ilyen alkalmak, mint ez a fehér bot napja, arra is jó, hogy újra és újra elmondjuk, felelősséggel tartozunk egymásért. A nagyobb felelősség mindig azé, aki többet tehet, és ha már minden tőlünk telhetőt megtettünk, akkor beszélhetünk teljes életről – mondta az igazgató.”

 

 

 

 

Csodák itt-ott

 

Egy biztos: együtt szórakozni kiválóan tudnak látók és nem látók – legyenek akár a nézőtéren, akár a színpadon. A műsort vezető Szalóczy Pál egy Kányádi Sándor-verssel adta meg az est műsoros részének alaphangulatát: „Tudod (…) megvigasztal a gondolat, / hogy lakozik bennem egy csoda, / ami nem hagy el, / amit nem vehet el tőlem / sem az irigység / sem a rosszindulat…”

 

 

 

Vakrepülés Színtársulat (balról jobbra: Pál Zsolt, Máj Krisztina, Nagy László)

 

 

Ezzel a néhány sorral (kicsivel többel) a konferanszié kezdő lökést adott a csodáknak, amelyek hol itt, hol ott ütötték fel a fejüket az este folyamán. Az ember (újságíró) többször zavarban is érezte magát, hogy a nézőtéren könnyező vagy teli torokból befelé éneklő közönséget, a látássérült édesanyjának öléből a környezetével kokettáló 3-4 év körüli, gyönyörűséges szőke kislányt vagy a színpadon egymásba karolva ringó (így, ilyen ütemesen ringani egy látó sem tud) Vakrepülés Színtársulat művészeit figyelje, ahogy a Thank you for the music című ABBA-dallal mintha magukról énekelnének: (szabad fordításban) „Egyet szeretnék: minél hangosabban énekelni, mennyire hálás és büszke vagyok…”

 

 

 

Moór Bernadett Bedy és Berényi György

 

 

Zik-zik-zik…

 

Rég láttam ennyire aktív és hálás közönséget – annyi tapsot, közös éneket, harsány nevetést, csorgó könnyeket és résztvevő bekiabálást ritkán kapnak művészek, mint amit ezen az esten a fellépők kaptak – a debreceni zeneművészeti egyetem diáklányaitól az egykori Bestiák zenekar énekesnőjén, Moór Bernadett Bedyn át Bródy Jánosig egyként mindenki.  Ahogy Bródy belekezdett a Filléres emlékeimbe, az első sornál azonnal többen bekapcsolódtak, a Micimackót pedig már leosztott szerepek szerint énekelték, közösen persze: a magát több ízben is nyuggernek tituláló Tini volt a mackó, a közönség pedig a hózik végét zik-zik-zik-ként visszhangzó nagy malackacsalád.

 

 

 

Bródy János

 

 

 

 

 

A koncerteket követő fogadáson a fellépők együtt falatoztak, barátkoztak a közönséggel (a képen Szalóczy Pál Kazinczy-díjas előadóművész és Zalatnay Sarolta)
 

 

Az ünnepi est i betűjére Zalatnay Cini tette fel a pontot, aki koncepciózusan egyfajta barátságkeretbe illesztette a Nem vagyok én apáca és a Tölcsért csinálok a kezemből kihagyhatatlan slágereit. Valami olyasmit mondva, hogy „Szervusztok, régi barátok, ne feledjétek, mindig kell egy barát, aki vigaszt nyújt nektek, s ki csak értetek van veletek…”

 

Szöveg: Csejtei Orsolya

Fotók: Hartyányi Norbert/Képszerkesztőség