Túl a szavakon

Zenészcsaládba született, édesanyja Kincses Veronika operaénekes. Hegedűművésznek készült, de mivel allergiás volt a lószőrre és a gyantára, klarinétra váltott Vajda Gergely, aki ma már nemzetközi hírű zeneszerző és karmester. Az amerikai Huntsville Symphony Orchestra zeneigazgatójaként inkább klasszikus terepen, a hazai UMZE Kamaraegyüttes művészeti vezetőjeként pedig kortárs zenei vonalon mozog. Vajda Gergellyel az E10 januári beszélgetősorozata kapcsán kanyarogtunk egy kicsit kultúrák, közös nevezők, zene és irodalom között.

Külföldön Gregory, itthon Gergely – a hangzáson kívül is van különbség?

Nem hiszem, hogy alapvetően más lennék Gergelyként, mint Gregoryként, de nyilván igazodni kell a közeghez, ahol az ember dolgozik. Annak, hogy a keresztnév is idomul, a vezetéknév marad van amúgy egy magyar hagyománya, egy sor olyan karmestert vagy előadóművészt tudnék mondani, akit másképp hívnak külföldön, mint otthon. Georg Soltit/Solti Györgyöt például. Ugyanakkor praktikus is két néven létezni – a Gergely kiejtése feladja a leckét egy külföldinek, maradtam le például repülőgépről, mert nem értettem, hogy engem szólítanak. 

 

Másként szólal meg akkor, ha például amerikai témájú művet ír, elsősorban amerikaiaknak, mint amilyen a Katrina hurrikánt és a szeptember 11-et is a cselekményébe emelő Georgia Bottoms című vígopera, és másként, amikor Esterházy Péter Fuharosok című regényét adaptálja operaszínpadra?

Nem érdemes ugyanazokban a kategóriákban gondolkodni a művészetben. A Georgia Bottomsnak például azért könnyebb a helyzete, mert a popkultúra miatt az amerikai kultúrát, az amerikai kisemberek vagy celebek világát itt, Kelet-Közép-Európában jobban értjük, mint fordítva. Kint a Fuharosokat nem értenék. A történet, az általánosan emberi persze működne, de a nyelvezet nehezen, vagy sehogysem. Mindig az a lényeg, hogy vannak-e közös nevezők, és hogy milyenek. 

 

Lehet közös nevező a zene?

A zene politikailag gyanús – mondta Settembrini Thomas Mann Varázshegyében, Sztravinszkij meg azt, hogy a zene nem fejez ki semmit. Mégpedig azért, mert a zene bármit ki tud fejezni, miközben elsősorban nem az eszünkre hat. Gondoljon csak a Cabaret című film-musicalre, amikor a fiatal nácik éneklik azt a gyönyörű, felemelő, és igen, abban a szituációban őszinte dalt. Kedve lenne az embernek velük énekelni, pont ettől olyan hátborzongató az a jelenet. Tudod, hogy miről van szó, mégis tetszik. A zene nagyon sokféle dologra használható. Fischer Iván és a Fesztiválzenekar klipje például, amelyben a legkülönfélébb emberek éneklik a Himnuszt, egyértelműen politikai véleménynyilvánítás. Tejes joggal, hiszen mire való a Himnusz, ha nem arra, hogy megmutassuk, ugyanazok vagyunk. Hogy a Down-szindrómás kisgyerek is én vagyok. 

 

Meg az is, aki az E.T. filmzenéjét vezényli, zenei aláfestést ír tűzijátékhoz, dzsesszt játszik és franciául ír kortárs operát… Ez a sok minden ugyanannyira motiválja?

Persze. A 12 Grammy-díjas Béla Fleck bendzsóművésszel találkozni és muzsikálni például, aki ugyanúgy tud dzsesszt játszani, mint klasszikus vagy country-zenét, és akinek egyébként csak annyi köze van a magyarokhoz, hogy Bartók után nevezte el az apja, bizony fantasztikus érzés. Nincs értelme méricskélni, hogy vele vagy a Bécsi Filharmonikusokkal volt nagyobb élmény együtt muzsikálni.

 

Saját szerzeményeiben nagyon sok az irodalmi párhuzam. Könnyíti a zenei megértést az irodalmi szöveg? Déry, Esterházy, Thomas Mann, Karinthy nyelve?

Inkább azt mondanám, jó esetben erősítik egymást. Legutóbbi darabomat például franciául írtam Agota Kristof Az analfabéta című könyve alapján. Olyan művet kerestem, amely a kommunikáció lehetetlenségéről vagy nehézségéről szól. Az analfabéta egy önéletírás, többek között arról, miként szökött át az író 56-os disszidensként a zöldhatáron huszonévesen, gyerekkel a nyakában, miként került Svájcba, ahol aztán megmukkanni sem tudott. Nem beszélt, nem olvasott franciául. Május 25-én lesz a darab premierje a Poitiers-i színházban, ahol többek között Kurtág What Is the Word című darabját is vezénylem, amely mű szintén azt boncolgatja egy Beckett-szöveg nyomán, milyen az, amikor nem értjük, avagy nem tudjuk kimondani a szavakat. Az egész est arról szól majd, mit tud a zene ott, ahol a szavaknak már nincs, vagy nem lehet értelmük. Ezen kívül évek óta kacérkodom Molnár Ferenc Liliomjával, ami persze nem meglepő, hisz már Puccini is operát akart írni belőle.

 

Mit jelent önnek, hogy tavaly beválasztották a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagjai közé?

Egy helyen lenni a hőseimmel, Kurtággal Spiróval, Mácsai Palival – Esterházy Péter is tag volt, a teljes „hőslistát” hosszú percekig sorolhatnám – őszinte megtiszteltetés. Fényévnyi lépés, ahogy az ember rajongóból egyenrangú partnerré válik. Egyfajta beavatásként élem meg. 

 

Az E10 - Pinceklub Extra Magyar Kultúra Napja apropóján szervezett beszélgetősorozatán készült felvétel ITT megtekinthető!

 

Szerző: Csejtei Orsolya

Fotó: Oláh Gergely Máté