Túl a kerekesszéken

Egy mozgáskorlátozottnak Magyarországon szinte semmi esélye arra, hogy a szüleitől függetlenül élhessen. Hogy egyetemre járjon, hogy a képességeinek megfelelő munkát végezzen. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy mindez megtörtént velem, de nem szabadna, hogy ez a szerencsén múljon – mondja Molnár Zóra, a kis zalai faluból származó fiatal, aki terézvárosi otthonából és részben annak köszönhetően sokat tett azért, hogy a következő generációk mozgáskorlátozott tagjainak könnyebb legyen az élete. A fogyatékkal élők világnapja kapcsán beszélgettünk vele.

Zóra története szó szerint messziről indul. Harminc évvel ezelőtt egy kis Zala megyei faluban született – sajnos a vártnál korábban: az idő előtt megindult szülés miatti agyvérzés a mozgásszervi központját károsította. Hamar kiderült, hogy nem tud majd járni. Ha a szüleivel együtt átadja magát a sorsnak, ami a 90-es években egy vidéken született mozgássérült gyereknek előre meg volt írva, nagy valószínűséggel ma nem élne teljesen önálló életet, nem beszélne idegen nyelveket, nem lenne három diplomája és a civil szféra is szegényebb lenne egy értékes emberrel.

 

A pedagógus édesanya nem engedte, hogy a kislányát a kor szokásainak megfelelően „kisegítőbe” küldjék. Bár Zóra csak magántanulóként végezhette el a helyi általános iskolát (az intézmény ugyanis nem volt akadálymentesített), kiváló eredményei már akkor is jól mutatták: édesanyja nem volt elfogult vele szemben. „A gimnázium volt az első közösség, ahová bejárhattam. El is kaptam minden gyerekbetegséget, amin a kortársaim már rég túlestek, de elfogadtak az osztálytársaim, én pedig elképesztően sokat tanultam, hogy nehogy bárki azt gondolja, kivételeznek velem a tanárok” – idézi fel Zóra a középiskolai éveket, amelyeket még küzdelmesebb időszak követett: a pécsi egyetem pszichológia szakára a városszéli műszaki kollégiumból járt, ahonnan esélye sem volt külön programokra eljutni, az egyetemi épületben pedig nem volt lift: reggel felsegítették a legfelső emeleten lévő tanszékre, délután pedig „lehozták” – mindenféle spontaneitást nélkülözött az élete. Számtalan nehézség és megalázó helyzet után „kötött ki” Terézvárosban nyolc évvel ezelőtt. „Hatalmas szerencsém volt, ha nem adódik ez a lehetőség, akkor nem tudtam volna Budapestre jönni – mondja Zóra. – Ha egy vidéki mozgáskorlátozottnak nem tudnak lakást venni a szülei Budapesten, akkor nem képes felköltözni a fővárosba. Mehet esetleg egy bentlakásos intézménybe, de az nem jelenti az önálló életet.”

 

 

 

 

 

A fiatal lány az aprócska önkormányzati bérlakásból járt a pszichológia mesterképzésre, majd kerekesszékes diákként elsőként a CEU-ra. Jellemző adalék: a CEU angol nyelvű tesztjéhez szükséges angol felsőfokra három hónap alatt húzta fel magát a középszintről, teljesen egyedül. Nem mellékesen a rangos egyetem miatta és az ő bevonásával akadálymentesítette az épület bizonyos részeit.

 

Zóra nem csak önmagával kapcsolatban nem ismer lehetetlent. Az utolsó egyetemi évek alatt egyre jobban izgatta a gondolat, hogy mindaz, amit elért, a sorstársai számára a legtöbbször álom marad. Vallja, hogy a teljes értékű élet kulcsa az önálló lakhatás, amelyet minden fogyatékos számára biztosítani kellene – szükség esetén támogatott lakhatással, személyi asszisztenciával. Ezáltal tudnak ők is tanulni, dolgozni, így lehetnek valódi résztvevői, alakítói a társadalomnak. Zóra részt vett a Közélet Iskolája – mozgássérült emberek lakhatásával foglalkozó – részvételi akciókutatásában, amelyből később megalakult az Önállóan lakni – közösségben élni csoport. Zóra az egyedülálló módon főként érintettekből álló csoportban dolgozott két és fél éven át a Civil Kollégium Alapítvány közösségszervezőjeként. Számos történelmi siker részesei voltak az elmúlt években: az egyik legismertebb ezek közül a hármas metró akadálymentesítésének ügye, a legfontosabb talán mégis „maga az önszerveződés”.

 

 

 

 

„Egyszer csak ráébredtem, hogy fontos nekem, hogy mást is lássanak belőlem – vallja be Zóra –, azt akarom, hogy ne a kerekesszékem legyen az első, ami eszébe jut az embereknek rólam. Kicsit olyan ez a saját életemen belül, mint ami az Egyesült Államokban lezajlott az elmúlt 30-40 évben. Ott egy radikális mozgalom hozta el a 90-ben elfogadott esélyegyenlőségi törvényt, amelynek hatására – magam is jártam ott, és megtapasztaltam – teljesen akadálymentes az élet. Így lehet az, hogy a fogyatékkal élők fő identitása már nem a fogyatékosságuk, hanem bármi más.” Zóra mostanság a Közélet Iskolája munkatársa, az alapítvány állampolgári oktatást végez, és az a célja, hogy az alulról szerveződő csoportokat, valamint a demokratikus kultúrát erősítse. A mozgalmi közegtől tehát nem távolodott el teljesen és a régi csoportjával is tartja a kapcsolatot, de szeretné megmutatni a világnak, hogy mire képes azon túl, hogy érintett egy problémában.

 

 

Szöveg: Kertész Anna

Fotó: Adrián Zoltán/Képszerkesztőség