Terézváros büszkeségei

Bár az idei Terézvárosi Búcsú a vírushelyzet miatt elmarad, a kerület idén is kitüntetésekkel díjazta azokat, akiknek példaértékű élete, munkássága a városrészhez kötődik. A díszpolgári címet kerületünk legidősebb lakója, Horváth Béláné kapta meg, illetve posztumusz Wigner Jenő fizikus. Terézváros mestere Sommer András cukrász, Terézváros Sportolója pedig Szergej Kuznyecov futballista lett, a Fromm Pál Emlékérmet dr. Szelényi Andrea háziorvos kapta. A Terézvárosért kitüntetéssel Lukács Erzsébetnek, a helyi Lámpás Klub alapító-elnökének a látássérültekért végzett munkáját díjazta a kerület.

Optimizmus és derű

 

Horváth Béláné Erzsike néni, Terézváros díszpolgára

 

„Tudja, én már bajban vagyok az évszámokkal. Csak két dátumot őrzök a fejemben: az egyik 1916. november 25-e, Katalin napja, ekkor születtem a Wekerle-telepen. A másik pedig 1948. október 9-e, ekkor házasodtunk össze itt a kerületben, az Eötvös utcai tanácsházán az én drága Béluskámmal. Iparkodnom kellett, hogy elvegyen, mert bizony akkoriban már vénlánynak számítottam – mondja nevetve Erzsike néni. – Gyönyörű életünk volt együtt, nagyon szerettük egymást. Csak az a bánatom, hogy gyermekünk nem született, pedig ötöt is szerettünk volna, ugye, Béluskám?” – fordul teljes természetességgel Erzsike néni a Szondi utcai lakás nappalijában egy virágokkal körülvett urnához. Szeretett férje mindig mellette van, gyakran beszél hozzá, még ma is megosztja 2007-ben elhunyt urával minden örömét, bánatát.

 

 

 

 

Kerületünk most megválasztott díszpolgára maga a derű, a jóindulat és az optimizmus. A mosoly el nem fogy az arcáról, beszél és beszél vidáman, fiatalokat megszégyenítő lelkesedéssel. A humora sosem hagyta el, pedig megélt két világháborút, az 56-os forradalmat, sokat dolgozott. Gyors- és gépírást tanult lánykorában, és ezt olyan jól csinálta, hogy a közlekedési és postaügyi miniszter titkárnője lett hét évre. „Ez nagyon menő munka volt akkoriban. De raktározási ismereteket is tanultam. Most is meg tudnék tervezni egy egész raktárat” – mondja nevetve. Szellemi frissességét vélhetően a sok rejtvényfejtésnek, olvasásnak, tévézésnek köszönheti. A rejtvényekből egész gyűjteménye van, akárcsak azokból a könyvekből, amelyekben a szükséges információkat megtalálja. 

 

Nemcsak olvasni szeret Erzsike néni, de írni is. Hamar előkerül egy verses formában elkészült, gyöngybetűkkel íródott levélke, aminek a címe csak ennyi: Szeretet. Tavaly írta, amikor egy egész kórus jött el, dalokat hoztak ajándékba, és ezzel óriási örömet okoztak a társaságot kedvelő, ám azt egyre inkább nélkülöző 104 éves Erzsike néninek. Az idős hölgy korábban rengeteget járt színházba, koncertre, mindig volt bérlete. Egész kis társaságot szervezett maga köré a kerületben, velük járt az előadásokra, de lassan elfogytak, mind elmentek a barátok. Most már leginkább a televízióval társalog: „Mindig kijavítom a bemondókat meg a műsorvezetőket, ha helytelenül beszélnek. Bizony sok a hiba, még a politikusok közül sem tud mindegyik szépen beszélni, pedig ez fontos lenne. Én örömmel adnék nekik is tanácsot” – ajánlja fel segítségét Erzsike néni huncut mosollyal.

 

Horváth Bélánét egész életében a szeretet, a segíteni akarás, az optimizmus hajtotta. Ötven évig dolgozott önkéntesként a Vöröskeresztnél. Voltak olyan idők, amikor a saját pénzén vett kenyeret a nélkülöző családoknak. Ő maga sohasem panaszkodott, minden apróságnak tudott örülni, akárcsak most.

 

Amikor a hosszú élet titkáról faggatom, csak mosolyog: „Én 100 éves koromig azt sem tudtam, hogy van influenza. Nem betegeskedtem soha. Aztán egy szédülés miatt bekerültem a kórházba, ahol elestem, eltört a karom, ami azóta is fáj. Meg egy kicsit süket vagyok, de más bajom nincs, nem panaszkodom. Ha süt a nap, a függőfolyosón még körbesétálok, csak a sok biciklitől nem tudom elérni a korlátot. Itt, bent a lakásban meg a »lovacskámba« kapaszkodom” – mutat járókeretére a 104 esztendős díszpolgárunk, aki azt is elárulja, hogy a fotózásra készülődve a reggeli frizuraigazítás után még egy kis púdert is feltett az arcára, hogy csinosabb legyen a képen. Ha letagadna úgy 30 évet, senki sem venné észre.

 

 

 

Minden betege tudja a mobilszámát

 

Dr. Szelényi Andrea, a Fromm Pál Emlékéremmel kitüntetett háziorvos

 

Nem gyakran fordul elő, hogy a kitüntetésre méltók keresése közben a jelölőszervezetek közül több is ugyanarra az emberre hívják fel a kerületi döntéshozók figyelmét. Az idén ez történt, dr. Szelényi Andreát javasolta ugyanis a Magyar Orvosi Kamara kerületi elnöke és a Terézvárosi Egészségügyi Szolgálat igazgatója (TESZ) is a Fromm Pál Emlékérem elnyerésére.

Beszélgetésünket követően már világossá vált, mi is indokolta a több oldalról jött támogatást. A Szondi utca 11. szám alatt lévő, szépen felújított háziorvosi rendelőben mosolygós, végtelenül közvetlen doktornő fogad minket, ő nyitja ki nekünk a kaput. Beszélgetésünk alatt asszisztense, Székelyhidiné Harangozó Krisztina szorgosan végzi a temérdek papírmunkát.

 

 

 

 

Dr. Szelényi Andrea arra kér, mindenképpen legyen benne a róla szóló cikkben, hogy az elismerés kapcsán szeretne köszönetet mondani közvetlen kolléganőjének, asszisztensének és a TESZ csapatának is.

 

„Én azt vallom, hogy az orvosi hivatás igazi csapatmunka. Krisztinával 25 éve dolgozunk együtt, nagyon nagy segítség a számomra. Ugyanígy a Csengeryben dolgozó TESZ-es munkatársakra is mindig számíthatok. Nagyon jó az együttműködésünk, és most nem csupán az orvoskollégákra gondolok, hanem az egész csapatra. Például a műszaki vezetőtől sem tudok olyat kérni, amit ne igyekezne megoldani nekünk” – fejezi ki háláját a kitüntetett, aki még sportolói éveiből hozta magával a csapatban dolgozás igényét.

 

Dr. Szelényi Andrea a budapesti Eötvös József Gimnáziumban érettségizett, majd édesanyja nyomdokait követve a Semmelweis Orvostudományi Egyetem általános orvosi karán folytatta tanulmányait. 1991-ben summa cum laude minősítéssel szerzett diplomát, és még ebben az évben a Szent Rókus Kórház belgyógyászati osztályán helyezkedett el. 1997-ben belgyógyászatból szakvizsgázott, és az osztályon a medikusok oktatásába is bekapcsolódott: „Nagyon élvezem a tanítást, hiszen közben én magam is tanulok. Fel kell készülnöm, naprakészen kell tartanom a tudásom, ami nekem is sokat segít” – mondja a doktornő. 

 

„A kórházi munkát is nagyon szerettem, de édesanyám betegsége miatt muszáj volt háziorvosi feladatokra váltanom. Ebben a gondozási rész az, ami igazán szép. Gyakran évtizedeken át végigkísérjük egy-egy páciens élettörténetét. Egész családok járnak hozzánk, ismerjük őket, ők pedig bíznak bennünk, elfogadják a tanácsainkat. Én minden betegem számára elérhető vagyok, mindenki ismeri a mobilszámomat, és ezzel még sohasem éltek vissza. A kölcsönös tisztelet nagyon fontos, és én érzem a betegek háláját, szeretetét. Az orvosi hivatásban a szakmaiság és az emberi rész egyaránt jelen kell, hogy legyen. Amíg a lehetőségeink engedik, magas színvonalon szükséges gyakorolni a szakmaiságot, aztán pedig marad az emberi rész” – vall hivatásáról dr. Szelényi Andrea, aki már két évtizede dolgozik háziorvosként Terézvárosban, a Szondi utca 11. szám alatt lévő rendelőben. 

 

Amikor búcsúzóul arról kérdezem, mit kérne egy jó tündértől, ha tehetné, gyorsan rávágja a választ: „Még egy Krisztit! Mert egyre több a telefonhívás és egyre több a papírmunka.”

 

 

 

Kinyitotta a csigaházakat

 

Lukács Erzsébet, a Terézvárosért díjjal kitüntetett klubvezető

 

 

Egykor topmenedzser volt, ma már el sem tudja képzelni, hogy ne segítő munkát végezzen Lukács Erzsébet Böbke, a terézvárosi Lámpás Klub alapító vezetője, akinek köszönhetően igazi közösséggé formálódtak a kerületben élő látássérültek.

 

„Amikor új tag érkezik a klubba, mindig elmeséli nekünk a történetét. Nehéz sorsokat és kemény harcosokat ismerünk meg ezeken a beszélgetéseken. Néha azt gondolom, jobb, hogy ilyenkor nem látnak engem, mert bizony…” – és a könnyek útját mutatja az arcán Böbke, akinek a története nem kevésbé megrázó, és az ereje ugyanúgy csodálatot érdemel, mint az általa nagyra becsült klubtagoké.

 

 

 

 

Az asszony egykor sokak számára irigylésre méltó életet élt. Sokcsillagos szállodákat vezetett, üzletei voltak, jól menő vállalkozóknak adott pénzügyi tanácsokat. Három szép és sikeres gyermeket nevelt fel. „Persze korábban is volt bennem érzékenység a bajbajutottakkal szemben, rendszeresen jótékonykodtam, de sosem hittem volna, hogy egyszer ennek szentelem az életem” – idézi fel az egy évtizeddel ezelőtt lezárult korszakot.

 

Tíz éve vesztette el a fiát egy gyors lefolyású betegségben. „Teljesen összeomlottam. Amikor kicsit összeszedtem magam, és már a jövőre is tudtam gondolni, elhatároztam, hogy segítő munkát fogok végezni. Nem tudtam, nem akartam ott folytatni, ahol abbahagytam.”

 

Böbke az interneten futott bele a Vakok és Gyengénlátók Közép-magyarországi Regionális Egyesületének közösségi szervezőt kereső hirdetésébe. Nem sokat gondolkodott a jelentkezésen, és egy egészen új világban találta magát. „Azonnal elfogadtak a látássérültek. Általában is szeretnek az emberek, mert mindig magamat adom” – mondja Böbke, akinek a szervezői munkája során nagyon jól jön ez az adottság, hiszen fontos, hogy elnyerje azoknak a bizalmát, akikért dolgozik.

 

„A látássérültek közül sokan élnek »csigaházban«, még a környezetükben lévő sorstársaikat sem ismerve, barátok és szórakozás nélkül. Terézvárosiként természetes volt számomra, hogy amikor erre lehetőségem adódott, megalapítottam a VI. kerületben a Lámpás Klubot.”

 

Böbke minden érintettet egyenként megkeresett, kérte és megkapta az önkormányzat támogatását – dr. Bundula Csaba akkori alpolgármester karolta fel a kezdeményezést. Két és fél évvel ezelőtt indult el a klub az Eötvös10-ben, az első alkalomra hárman jöttek el, most már húsz állandó tagja van a csoportnak, amely a havi egy klubnap mellett rendszeresen jár külső programokra is Böbke szervezésében és vezetésével.

 

„Szívesen jönnek hozzánk más kerületekből, nemegyszer harmincan is megfordulnak egy-egy alkalmunkon, de a Fehér Bot napi rendezvényünkön általában száz fölött van a vendégek száma – ilyenkor neves művészek lépnek fel. Eddig még soha senki sem mondott nemet a felkérésemre. Az idén mások mellett Kállay-Saunders András lépett volna fel, de a pandémia miatt elmarad az esemény.”

 

A klub legfiatalabb tagjai (egy ikerpár) hatévesek, a legidősebb 94. A csoportba a legkülönbözőbb habitusú emberek járnak, akik mára szinte családot alkotnak. A találkozókon legtöbbször a látássérültek életével kapcsolatos témákat dolgoznak fel meghívott előadók segítségével, a közös programok lényege pedig az élményszerzés, a világ biztonságos kinyitása a közösség tagjai számára. Rendszeresen járnak kirándulni, színházba, múzeumba.

 

Böbke az év végén nyugdíjba megy, így félő, hogy a korábbi foglalkoztatási forma megszűnése miatt nem vezetheti tovább a klubot. „Valami mégis maradt a régi életemből – vallja be az asszony. – Igazi vezető típus vagyok, nem tudom elképzelni, hogy ne én vigyem tovább a csoportot.” Böbke azt reméli, hogy valami csoda folytán megtarthatja vezető szerepét a terézvárosi Lámpás Klubban, amelynek alapításáért és működtetésért, a kerületi látássérültekért végzett áldozatos munkájáért az idén ő kapta a Terézvárosért kitüntetést.

 

 

 

Lélekben már magyar

 

Terézváros sportolója: Szergej Kuznyecov

 

 

A Fradi egykori hátvédje kapta az idén a Terézváros sportolója címet – azt mondja, szokatlan érzés, ha nem a focipályán arat győzelmet.

 

 

 

 

Jól beszél magyarul, 29 itt eltöltött év után lélekben magyarnak érzi magát, mégis keresi a szavakat. Zavarban van, civilben csendes életet él Podmaniczky utcai otthonában, ahogy ő fogalmaz, nyilván kis túlzással, „a szomszédok sem tudják, kicsoda”.  Pedig ismeri a sikert, volt szovjet kupagyőztes 1988-ban a Metaliszt Harkovval, játszott az UEFA-kupában a Csernomorec Ogyessza színeiben, és 1995 tavaszán övé volt a sorsdöntő gól a Debrecen ellen, amely bajnoki címhez juttatta a Ferencvárost. A kilencvenes évek elején-közepén 1991-től 1995-ig egy rövid megszakítással futballozott a Fradiban. Talán arra a legbüszkébb, mondja, hogy tagja lehetett a Bajnokok Ligájában csoportkörig jutó legendás csapatnak: Hajdu, Kuznyecov, Hrutka, Nagy, Szűcs, Telek, Nyilas – sorolja álmából felkeltve is. Bár középhátvédként elsősorban a védelemért felelt, rendkívül gólerős játékosnak számított – első szezonjában négy gólt is lőtt Nyilasi Tibor bajnokcsapatában. A korabeli közvetítések rendre csatárokat megszégyenítő szemfülességet, mesteri csukafejeseket, korszakos játékosegyéniséget emlegetnek. NB I.-es góljai egy YouTube-videóban összeszedve megtekinthetők – az 1996-os, Videoton elleni bombáját az egyik legnagyobb gólként emlegetik. És igaz, hogy 1994-ben, pályája csúcsán Oroszországba szerződött, de egy fél szezon után visszatért a Ferencvárosba játszani, Terézvárosba pedig élni. Azóta is hű mindkét városrészhez – a járvány kirobbanásáig játékosmegfigyelőként vadászta a fiatal külföldi tehetségeket a Fradiba, intézte a szerződtetésüket és tette láthatóvá őket, míg ő maga otthon, a Podmanicky utca–Bajcsy-Zsilinszky út–Teréz körút háromszögében igyekszik láthatatlan maradni. Amikor kérdeztem, van-e köze családilag a híres szovjet tengernagyhoz, Nyikolaj Geraszimovics Kuznyecovhoz vagy az 1991-ben szolgálatba állított, róla elnevezett repülőgép-hordozóhoz, nevetve csak annyit felelt: „csak úgy, mint egyik Kovácsnak a másikhoz”. 

 

A díjat megtiszteltetésnek érzi, de pici „csalódás” is vegyül az örömbe: „ezek szerint nem sikerült láthatatlannak maradnom Terézvárosban” – mondja némi cinkossággal a hangjában. 

 

 

 

Sommer András cukrászról szóló cikkünk itt olvasható.

 

Szerzők: Csejtei Orsolya, Gajdács Emese, Kertész Anna

Fotó: Adrián Zoltán/Képszerkesztőség