Táplálja a reményt

Ötven éve ápolónő, ötven esztendeje szenvedélye a hivatása. Lénárt Máriára, a Szív utcai háziorvosi rendelő Marikájára szó szerint éjjel-nappal számíthatnak a betegek. Legalább annyira elhivatott, mint a lámpás hölgynek is nevezett Florence Nightingale volt a 19. század elején, akinek a születésnapján, május 12-én az ápolókat ünnepli az egész világ. Terézvárosnak Marika az egyik „lámpás hölgye”.

Azt mondja, soha nem volt ennyire nehéz, mint most. Pedig fél évszázados pályája alatt nem egy tragédiát látott, vele is előfordult, hogy pillanatokra összeomlott, de aztán vitte tovább az élet és a segíteni akarás. Most picit elfáradt, pihenne, töltődne már ő is, de tartania kell magát a betegek miatt. Egy páciens halála is megrázta nemrég – Covid vitte el az alig 30 éves fiatalembert, ami miatt Marika, indokolatlanul, de kis lelkifurdalást érez. „Biztathattam volna korábban jobban, hogy nem lesz semmi baj” – mondja. Ahogy mesél, a szomorúság ellenére is ott a lángoló tűz a szemében és a cinkosság a hangjában – Marikát nézve értelmezhetetlen az ötvenéves szakmai múlt, annyira kortalan és ifjonti lelkesedéssel teli.

 

 

Vércsepp homokból és vízből

 

Már gyerekkorában is ápolónőnek készült: édesanyja a vérellátó központban kapott állást, és amikor nem tudta kire bízni Marikát, bevitte magával „dolgozni”. „Én húztam a véradók cipőjére a lábzsákot, és miután leadták a vért, megkaptam a csokijukat. Otthon is állandóan nővéreset játszottam: homokból és vízből »vért« kevertem és pipettával csepegtettem vércseppeket. Így kezdődött.”

 

Miután elvégezte az ápolónőképzőt, a II. sz. Belgyógyászati Klinikán helyezkedett el, ahol vesebetegekkel, dialízisre járó, életveszélyes állapotban lévő fiatalokkal foglalkozott. „Amikor meghaltak – emlékszik ma is megrendülten – egy kicsit én is mindig összeomlottam, a szülőkkel együtt sírtam.” Annyira szerette az osztály családiasságát, a kollégáit és a betegekkel való személyes kapcsolódást, hogy meggyőződése volt, onnan megy majd nyugdíjba. Aztán lassacskán szétrebbent a csapat, sokan elmentek máshová dolgozni, így Marika is úgy érezte, nincs tovább maradása. Az állandó betegkör és a remélt családias hangulat vitte a háziorvosi szolgálatba – találomra felhívott egy rendelőt, a Csengery utcait, kérte a főnővért, elmondta, mit szeretne, és azonnal fel is vették. Így került a VI. kerületbe, ahol már több mint 30 éve dolgozik, 10 éve nyugdíjasként – 1987 óta dr. Hegedűs Tibor mellett a Szív utcai rendelőben.

 

 

 

 

Telefon hajnali kettőkor

 

Generációk nőttek fel mellette, a páciensek szép lassan a barátai lettek, olykor meghívják ebédelni vagy egy kávéra, de olyan is előfordult, hogy elvitték pár napra nyaralni. Együtt örül betegeivel a gyógyulásoknak és együtt sír velük, ha nagy a baj. Fejből tudja mindegyikőjük nyavalyáját, és közel 270-en tudják a mobilszámát – akármikor hívják, felveszi a telefont. „Egy a harmincas évei elején járó depressziós fiú például egy éven át rendszeresen hívott éjjelente pánikos tünetekkel, legtöbbször hajnali 2 körül, hogy segítsek. De olyan is megesett, hogy felhívott, szintén munkaidőn túl, az egyik páciensünk, hogy szorít a mellkasa, én autóba pattantam, elmentem érte és elvittem az ügyeletre, majd amikor onnan továbbküldték, bevittem a kardiológiai intézetbe. Ott kezelésbe vették, jól van azóta is, hálás.” A hálájukat a legkülönbözőbb módokon fejezik ki az emberek: „A közeli utcában van egy családias kisvendéglő, a tulajt legalább 25 éve ismerem, egy időben sokat segítettem neki lelkileg – azóta ingyen adja nekem az ebédet”.

 

Vannak, akik egészen intim problémákkal keresik fel személyesen Marikát, és akad olyan is, aki a lelki nehézségeit beszéli meg vele. Sokan kérik a tanácsát, és ő minden kérdésre igyekszik válaszolni. 

 

Az elmúlt fél évben szinte csak a Covidról és az oltásokról kérdezték. „Van olyan nap, amibe az oltásokon, a papírmunkán és a kommunikáción kívül nem is fér bele más. Alig tudjuk ellátni az egyéb krónikus betegeket, nagyon kevés idő jut kontrollra – meséli. – Sajnos a betegek is úgy látják, hogy minden más betegség »eltűnt«, csak a Covid maradt, így nem is nagyon keresnek fel minket mással. Legtöbbször receptet kérnek – nagyon megnőtt a nyugtatók iránti igény, ahogy a járványban sokan munka nélkül maradtak, elszegényedtek.” 

 

 

Remény, hit és bizalom

 

Marika még nem látja a végét, pedig már – életében először – fárad. Menne, utazna, hiányoznak neki az egzotikus vidékek és a tengerpart, ahol évente töltődni tud. Még Nepálban is járt, nagyokat nevet magán, ahogy felidézi, miként tolta-húzta fel két serpa 1800 méter magasra. Ha utazik, kicsit akkor is „szolgálatban marad” – akinek nagy szüksége van rá, azzal Viberen ilyenkor is tartja a kapcsolatot, és volt olyan esete is, Tunéziában, amikor a mindig nála lévő egészségügyi pakkját is be kellett vetnie, miután elhangzott a filmbe illő kérdés: van itt valaki, aki orvos vagy ápoló?

 

Egész életében csupán a munka létezett, csak az érdekelte, 30 éven át éjszakai ügyeletet is vállalt a mentőknél. Karácsonykor is mindig ügyelt, amióta édesanyja hét éve elment, a szentestéket is az ügyeletben töltötte. Egy hónapja hagyta abba, most lett elég, sok. „Egyszer megmentettem egy csecsemő életét – meséli büszkén. – Csengettek, kimentem, ott állt hat ember az ajtóban egy halott gyerekkel a kezükben. Azonnal elkezdtem újraéleszteni. Kértem az anyukát, lélegeztesse szájjal a babát, fújjon be jó erősen, közben hívtam a gyerekrohamot, nyomtam a pici mellkasát, aki végül felsírt. Mindeközben fenyegettek: »Ha nem marad életben a gyerek, meghalsz!« Miután elvitte a mentő, összeomlottam. Zokogtam.” 

 

Amit a munkájában talán a legfontosabbnak tart, azon túl, hogy asszisztál a gyógyuláshoz, az a bizalom. Ha bíznak benne, könnyebb reményt adni. Olykor meggyőződése ellenére is mond vagy megtesz ártalmatlan dolgokat, ha azok reményt adnak a betegnek és a családtagoknak. „Mindig mindenkibe a reményt táplálom bele – zárja a beszélgetést. – A remény és a hit köveket tud megmozgatni.” 

 

Szöveg: Csejtei Orsolya

Fotó: Adrián Zoltán/Képszerkesztőség