Spéci ember a láthatáron

December 3-a a fogyatékkal élők világnapja. Ezen a napon talán egy kicsit mindannyian jobban odafigyelünk azokra az embertársainkra, akik pusztán annyiban különböznek az átlagostól, hogy van valamilyen spéci tulajdonságuk.
Érzékenyítés egy általános iskolában

Ma Magyarországon több százezer ember él valamilyen fogyatékossággal. Soproni Tamás vallja, hogy egy társadalom minőségét az írja le legjobban, miként bánik a valamiben más, így vagy úgy különböző tagjaival. „Terézvárost olyan helynek képzelem, és olyan hellyé is szeretném tenni, ahol mindenki otthon érezheti magát, attól függetlenül, hogy milyen nehézségekkel küzd” – hangsúlyozza a polgármester. Első lépésként azon dolgozik, hogy a képviselőtestület elé vigye: minden olyan juttatás, kedvezmény, ajándék, amelyet eddig a nagycsaládosok és az idősek megkaptak, járjon a fogyatékkal élőknek is.”

 

Túlszárnyalni az elvárásokat, beidegződéseket

 

Itt a honlapon vagy a Terézváros magazinban csak az elmúlt évben is megismerkedhettek jó néhány „kicsit más” embertársunkkal. Olyanokkal, akik nehézségeik ellenére többszörösen túlszárnyalták nem csupán a feléjük irányuló elvárásokat, de önmagukat is.

 

 

 

Molnár Zóra

 

 

Molnár Zóra egy zalai kis faluból küzdötte fel magát Budapestre, Terézvárosba. Vallja, hogy a teljes értékű élet kulcsa az önálló lakhatás, amelyet minden fogyatékkal élő számára biztosítani kellene. Részt vett a Közélet Iskolája – mozgássérült emberek lakhatásával foglalkozó – részvételi akciókutatásában, amelyből később megalakult az Önállóan lakni – közösségben élni csoport, és két és fél éven át volt a Civil Kollégium Alapítvány közösségszervezője. Zóra kerekesszéket használ, és ha annak idején átadja magát a sorsnak, ami a ’90-es években egy vidéken született mozgássérült gyereknek előre meg volt írva, nagy valószínűséggel ma nem élne teljesen önálló életet, nem beszélne idegen nyelveket, nem lenne három diplomája és a civil szféra is szegényebb lenne egy értékes emberrel.

 

 

 

Pálos Péter

 

 

A gyerekkora óta Terézvárosban élő Pálos Péterrel nem is olyan régen találkozhattak hasábjainkon. Ő idén már a második paralimpiai aranyát vehette át Tokióban az asztaliteniszezők S11-es kategóriájában – az enyhén értelmi sérültek között; az autóversenyző Galgóczi Péter pedig tavaly ősszel hetekig óriásplakátról sandított önökre a Terézvárosi arcok című utcakiállításon – Péter, amikor épp nem az autójában ül, kerekesszékkel száguldozik Terézváros-szerte.

 

 

 

Galgóczi Péter

 

 

Elkülönítés, integráció, inklúzió

 

Ahhoz, hogy ezeket az embereket ne megbámuljuk vagy szánakozást érezzünk irántuk – még ma is –, ha az utcán találkozunk velük, hanem épp úgy tekintsünk rájuk, mint bárki másra, a fejekben van szükség akadálymentesítésre. „Van létjogosultsága olykor a képességek szerinti elkülönítésnek, a szegregációnak – magyarázza Bokor Györgyi, a spéci gyerekek és felnőttek életének megkönnyítéséért dolgozó, itt, a VI. kerületben működő Egyesület az inklúzióért gyógypedagógusa –, tökéletes példa rá az olimpiai mozgalom. Ugyanígy az integráció is szükséges: Dunakeszin van például egy teljesen átlagos egyházi iskola, ahol tantermet, tornatermet, fejlesztő szobát kapott egy spéci gyerekekből álló kis csapat. Külön tananyaguk, külön tanmenetük van, de egy épületben vannak az egészségesekkel, látják egymást a folyosón, az udvaron, az ebédlőben. Ez a suli tökéletes példája a szociális integrációnak, a mindennapokban való együttélést azonban az inklúzió segíti legjobban” – mondja Györgyi.

 

 

 

 

 

Legyen alap: ilyenek és olyanok is vagyunk

 

„Az inklúzióban nem csupán arról van szó, hogy a jófej többségi társadalom maga közé engedi azokat az embereket, akik valami módon különböznek az átlagostól, hanem közös felelősséget vállal a sima és a fordított abban, hogy egy, közös társadalmat hozzon létre. Mind a két fél tesz érte, mind a két fél látja, hogy valójában nem két fél van, hanem annyi, ahányan vagyunk. Értéknek ismeri el a különbözőséget, ami többé tud tenni egy csapatot, egy közösséget.

 

Jó inklúziós szemlélet például a Suhanj! mozgalom, mert egyedi emberek egyedi szükségleteire reagál. Ma már ez egyetemi tananyag – a „design for all” (univerzális tervezés) például világszerte létező fogalom. Azt tanítja, hogy amikor létrehozunk valamit, legyen az akár egy tárgy, egy szolgáltatás vagy egy közösségi esemény, az lehetőleg alkalmas legyen rá, hogy minél több típusú szereplő számára elérhető, megközelíthető legyen. Alapból legyen benne a más emberek létezése a gondolkodásunkban, hogy ne mindig utólag kelljen a világunkat rájuk igaztani. Az akadályentesség a fejekben kezdődik – vallja Bokor Györgyi. – Amikor képes vagyok egy másik embernek kezet nyújtani. Amikor oda tudok lépni és meg tudom kérdezni tőle, hogyan lehet hozzá kapcsolódni.”

 

 

Az Egyesület az inklúzióért (www.egysimaegyforditott.com) tippjei, hogy könnyebb legyen egymással közösséget alkotni

 

  • A fogyatékossággal élő, spéci emberek elsősorban emberek, bánjunk velük épp olyan tisztelettel, mint bárki mással.
  • A hallássérült emberek nagy része szájról olvas, segíthetjük a velük való kommunikációt, ha természetesen artikulálunk (nem túl!) és a beszélgetés közben jók a fényviszonyok – mi álljunk inkább az ablakkal szemben!
  • Talán alap, de nem rángatunk át senkit a zebrán. Varázskérdés: „Segíthetek?” Egy látássérült embernek – ha kéri, kísérjük át – az a segítség, ha nem mi karolunk beléjük, hanem ők tehetik rá a kezüket a vállunkra vagy a könyökünkre. Így jobban érzik a mozgásunk.
  • Kerekesszéket mondjunk, a tolókocsi már a múlté. A kerekesszéket használó embereknek ez csupán a közlekedési- vagy segédeszközük, nem kell, hogy az identitásuk legfontosabb része legyen.
  • Amikor fogyatékossággal élőkről beszélünk, a spéciség csak jelző maradjon. Ahelyett, hogy „ott egy vak”, mondjuk inkább: „ott egy vak férfi”. „Jött hozzánk egy siket dolgozni” helyett „jött hozzánk egy siket kolléga” legyen.
  • Aki sérült gyereket nevelő szülőkkel találkozik, ne bámulja meg vagy nézze levegőnek őket, hanem próbáljon természetesen viselkedni, még ha nehéz is. Beszélgetésre, kérdésekre, ha érzik, elfogadásban vannak, szívesen válaszolnak a spéci szülők.
  • Ha jól akarjuk megnevezni a valamiben más embereket, kerüljük a szenvedő, áldozati hangulatú kifejezéseket! Ne mondjuk, hogy valamiben szenvedő, valaminek az áldozata. Használjunk pozitívabb, aktivitást mutató kifejezéseket: valamilyen szindrómával élő, kerekesszék-használó.

 

Szöveg: Csejtei Orsolya

Fotók a megjelenés sorrendjében: Szász Marcell, Adrián Zoltán, Tuba Zoltán, Dimény András

Ábrák: egysimaegyforditott.com