Séták tragikus befejezéssel

A melegek könnyebben válhattak bűncselekmények áldozatává a szocializmusban, az országhatárok megnyitásával pedig csak nőtt a kiszolgáltatottság – ez sokszor kötődött a Nyugati pályaudvarhoz mint bűnügyi gócponthoz. A kerület „bűnös” múltjának egy szeletére a már-már elfeledett eseteket felkutató bűnügyi újságíró szerzőnk jóvoltából tekintünk vissza.

„A homoszexualitás mind orvosi, mind kriminalisztikai szempontból komoly problémát jelent” – indul egy 1956-os tanulmány, amely a rendőrség szakmai folyóiratában, a Rendőrségi Szemlében jelent meg. A szerzők (dr. Földes Vilmos rendőr százados és Sugár Frigyes rendőr hadnagy) minősítését az orvosi szempontokat illetően nem kommentálnám, abban viszont vitathatatlanul igazuk volt a szerzőknek, hogy a homoszexualitás bűnügyi szempontból problémát jelentett. Ne felejtsük el, hogy az ötvenes években járunk, amikor „a férfiak között véghez vitt fajtalanság” Magyarországon még bűncselekménynek számított – egészen 1961-ig, az új Büntető törvénykönyv elfogadásáig (a most már idegenül hangzó kifejezés egészen 2002-ig szerepelt a Btk.-ban). A homoszexualitást az NSZK-ban csak 1969-ben, míg a románoknál 1996-ban dekriminalizálták. Ez persze egyáltalán nem azt jelenti, hogy Magyarországon a dekriminalizáció után könnyű volt melegnek lenni, és amikor ezt említem, szigorúan a bűnügyi szempontok mentén teszem. A problémát pedig azt jelentette, hogy a rejtőzködő életmód, a megkülönböztetés miatt a melegek könnyebben váltak bűncselekmények – nem egyszer gyilkosságok – áldozatává.

 

Találkahelyek a nagyvárosban

 

„Egyszer a rádióban beszéltem a homoszexuálisok sérelmére elkövetett emberölésről, arról, hogyan védekezzenek. Volt, aki a fejemhez vágta: mi az, te véded őket? Nekünk kötelességünk az emberi élet védelme, akárkiről van is szó. De nem ezt válaszoltam. Megkérdeztem: tudod-e, hogy valaki miért homoszexuális, mi az oka, tehet-e róla, tudod-e, hogy mit érez, amikor megütik, leköpik, amikor összesúgnak a háta mögött? Nem válaszolt, illetve igen, de csak ennyit: a buzi az buzi, fúj! Hát ugye ezzel az állásponttal már nem lehet vitatkozni” – ezt már Láposi Lőrinc, a legendás gyilkossági nyomozó írta a hetvenes évek végén, amikor a melegek ellen elkövetett gyilkosságokkal kapcsolatos tapasztalatait osztotta meg a Lobogó című lapban. A szexuális orientáció nem köthető helyszínekhez, a hozzájuk kötődő bűncselekmények viszont már igen: így érkezünk meg Budapest frekventált csomópontjához, a Nyugati pályaudvarhoz és környékéhez. Azt talán felesleges ecsetelni, hogy egy világváros hatalmas átmenő forgalmú csomópontja bűnelkövetés szempontjából miért nagyszerű terep: az emberek jönnek-mennek, a tömeg hatalmas, könnyen kereket lehet oldani akár az ország egyik végébe vagy a határon túlra.

 

A múlt eseteihez hozzátartozik az is, hogy – ellentétben a 21. századdal, amikor már nem feltétlenül kell kimenni az utcára, hogy két ember bárminemű ismeretséget kössön – a hatvanas-hetvenes évek Budapestjén informális pontok szolgáltak arra, ahol a melegek megismerkedhettek egymással. Sokszor magányos, esetenként tehetősebb öregurak voltak ők, akik nehezen találtak maguknak partnert, ezért kénytelenek voltak nekivágni ezeknek a csomópontoknak (a Nyugati mellett a Keleti pályaudvar szintén ilyen volt, de a legtöbb korabeli forrás a Duna-korzót is említi). Ezeknek az alkalmi partnerkereső sétáknak azonban gyakran rossz vége lett: sokszor bukkantak fel olyan alakok, akik nem melegek voltak, csak könnyen szerettek volna pénzhez jutni.

 

Meghalni tizenhárom forintért

 

Bíró Lajos a Vörösmarty utcában lakott egy első emeleti lakásban. Homoszexuális lévén nem volt ismeretlen a rendőrök előtt, a melegeket ugyanis még listázták Magyarországon, őt pedig már többször megverték és kirabolták, amikor alkalmi ismerősöket vitt fel magához a Nyugatitól. A rendőrök figyelmeztették is, hogy vigyázzon, 1970 februárjában azonban holtan találták a lakásában. Gyilkosát, egy 22 éves fiatal férfit hamarosan elfogták, és kiderült, hogy „egyszerű” rablógyilkosság történt.

 

 

Fotó: Fortepan/Magyar Rendőr

 

Bíró egy szokásos pályaudvari sétáján akadt össze későbbi gyilkosával, Z. Gáborral, egy pilisi mészkőbánya munkásával, aki éppen az egyik padon aludt. Ez is a terv része volt, a férfi ugyanis nem volt kezdő, tisztában volt vele, hogy egy homoszexuálissal van dolga. Amikor Bíró meghívta magához éjszakára, pontosan tudta, mit kell cserébe nyújtania az idős férfinak. Fel is mentek a szépen berendezett Vörösmarty utcai lakásba, Bíró pedig másnap reggel már nem kelt fel. A tettes egy ólomkristály vázával szétverte a fejét, késsel összeszurkálta, majd összekötözve az ágyneműtartóba tette. Z. Gábor nem volt homoszexuális. És hogy mennyit ér egy élet? A férfinak négy ingért, két pulóverért, pár zsebkendőért és 13 forint készpénzért kellett meghalnia.

 

Ez tehát egy tipikus, melegek ellen elkövetett bűncselekmény volt, amiből azért lett ügy és azért maradt írásos nyoma, mert a legrosszabb véget ért. Az ellenük elkövetett lopások, rablások sokszor nem is kerültek napvilágra, hiszen a sértett nem szaladt a rendőrségre, mert akkor fel kellett volna fednie önmagát. Ezért voltak a melegek kiemelten veszélyes helyzetben, ugyanis a bűnözők utaztak arra, hogy az ellenük elkövetett bűntények esetén kisebb a lebukás veszélye.

 

„Másodosztályú strichelőhely”

 

A helyzet ilyen szempontból sokkal rosszabbá vált a rendszerváltás után. A homoszexualitás már nem számított akkora tabutémának, mint a Kádár-korszakban, de a határok megnyitásával komoly konkurenciával kerültek szembe a magyar meleg (vagy melegekre utazó) prostituáltak. Vagyis maradt a homoszexuálisok kiszolgáltatottsága. A Kurír 1995-ös, Van, aki melegen szereti című riportja szerint a szexturizmus központjává vált Budapestre nyugatról érkeztek a vevők, keletről az alanyok. Bűnelkövetés szempontjából ekkor a Népliget számított a legveszélyesebb helynek, de a Nyugati pályaudvar környéke sem sokkal maradhatott le. A különbség annyi volt, hogy míg a Népligetben már a helyszínen, az éjszaka sötétjében megverték és kirabolták a szexuális légyott lehetősége miatt érkező áldozatot, a Nyugatinál „csak” az ismeretség köttetett meg, majd – mint ahogyan az előző rendszerben is – a továbbiak már egy közeli lakáson folytatódtak.

 

Az ilyen jellegű bűncselekmények ekkoriban annyira elszaporodtak, hogy a Budapesti Rendőr-főkapitányságon külön csoport alakult, amelynek az volt a feladata, hogy ellenőrizze a külföldi és a magyar meleg prostituáltakat. A Nyugati pályaudvart „másodosztályú strichelőhelyként” emlegették – volt ott minden. Bűnügyileg olyan fertőzöttnek számított, hogy „pusztán az itteni járőrözésből meg tudnának élni”. Sok volt errefelé a román állampolgárságú fiatal, akik munkakeresés céljából vonatoztak Budapestre. Vagy eleve azért, mert úgy hallották, van ott könnyebb pénzkereseti lehetőség is. „Nem csináltak ők semmit, csak békésen ücsörögtek. Hogy ez egy homoszexuális találkahely? Na ne! Ők tökéletesen egészségesek, sőt kimondott nőfalók!” – írta ezzel kapcsolatban nem minden irónia nélkül Kiss Katalin, a Kurír újságírója. Az ilyen bűncselekmények nagy részében külföldi, főként román prostituáltak voltak az elkövetők, akiket nem volt könnyű megfogni. Sokszor azonnal hazautaztak, hogy aztán teljesen más iratokkal térjenek vissza.

 

Nincs pénz, nincs tettes

 

A másik probléma a magyar rendőrség pénzhiánya volt. Számítógépes nyilvántartás nélkül esély sem mutatkozott a hatékony munkavégzésre. Ezért is történhetett meg, hogy olykor a legsúlyosabb, melegeket ért bűncselekmények is felderítetlenek maradtak. A korabeli hírek alapján ilyen volt annak a Király utcai lakosnak az esete is, akit a kilencvenes évek közepén több késszúrással öltek meg. Csányi Sándor holtteste 3-4 napja feküdt a lakásban, amikor erős szag tűnt fel a szomszédoknak. A laikusnak is nyilvánvaló volt, hogy rablógyilkosság történt. A megölt „háziúrral” kapcsolatban kiderült, hogy homoszexuális kapcsolatokat tartott elsősorban Romániából érkezett férfiakkal, törzshelye pedig a Nyugati pályaudvar volt. A lapok egy E. Emil nevezetű férfit emlegettek mint állandó kapcsolatot, de az illetőnek nyoma veszett.

 

Kovács Béla nyugállományú rendőr alezredes említett nekem egy ugyancsak felderítetlen kerületi gyilkosságot, ahol szintén meleg volt az áldozat. A Király utcai esethez hasonlóan a kilencvenes években történt ez is, Kovács – aki magyar válogatott futballistából lett az Országos Rendőr-főkapitányság kiemelt főnyomozója – emlékei szerint egy Andrássy úti félemeleti lakásban. „A homoszexuális, jó anyagi helyzetben lévő, kopasz férfi egyedül élt. Az is megmaradt bennem, hogy miután megölték, a kutyáját betették a mikróba és gyakorlatilag megsütötték. Mi találtuk meg” – mesélte a Terézváros magazinnak Kovács, aki szerint a gyilkosság és egy másik, III. kerületben történt, ugyancsak homoszexuális emberölés között lehetett összefüggés, de mindkettő felderítetlen maradt. Ahogy annyi ilyen eset – amelyek sokszor egy a Nyugatihoz indult ártalmatlan sétával vettek irányt a tragikus befejezés felé.

 

Szöveg: Dulai Péter
Fotók: Fortepan/Magyar Rendőr