Otthon a kívülállóknak

Mi dolguk a skót reformátusoknak Terézváros szívében? Miért költözik egy amerikai férfi Budapestre és hogy lesz egy kiskunhalasi roma nőből lelkipásztor a VI. kerületben? De ennél is több érdekesség van a Vörösmarty utca 51.-ben: egy nyitott nemzetközi közösség, ahol magyarok és külföldiek egyaránt otthon érezhetik magukat. A reformáció október 31-i emléknapjához közeledve a magyarországi és a skót református egyház közös gyülekezetének két lelkészével, Aaron Stevensszel és Sztojka Szabinával beszélgettünk.

A Vörösmarty utcában sétálva hiába is keresnénk templomtornyot, a Skót Missziót a Vörösmarty Mihály Általános Iskola épületében találjuk. Vagy fordítva?

Aaron Stevens: Valóban, régen ez a mi gyülekezetünk iskolája volt. A Skót Misszió 1910-ben költözött a mai VI. kerületbe, és épített iskolát, ahol a zsidó és a keresztény lányok együtt tanultak, valamint laktak. A kommunizmus idején államosították az intézményt, kevés külföldi maradt az országban, a gyülekezetben magyar lelkipásztorok szolgáltak. A rendszerváltás után újra lett skót lelkész a magyar mellett, de az iskola állami fenntartásban maradt. Jó szomszédok vagyunk, rossz idő esetén a mi termünkben tartják az iskolai ünnepségeket, és mi is használhatjuk az iskolaudvart, ha nyári napközis tábort szervezünk.

 

Miért épp erre a városrészre esett a választás?

A. S.: Korábban az Országházhoz közelebb működött a közösség, de a régi belváros egyre inkább kormányzati negyed lett, és elődeink közvetlenül az emberek lakóhelyén akartak jelen lenni, ahogy mi is. Szeretjük a terézvárosiakat.

Sztojka Szabina: Ez egy nagyon színes kerület, bár lassan már itt is több az iroda, mint a lakóház. Több gyülekezeti tagunk is a közelben lakik, pár percnyi sétára a templomunktól. És mivel központi helyen vagyunk, a más budapesti városrészekben élő emberek is könnyen ránk találnak.

 

Hogy van jelen a gyülekezet a kerület életében?

A. S.: Házigazdái vagyunk az egykori misszionáriusunkról, Jane Hainingről elnevezett angol nyelvi versenynek, ahogy a terézvárosi iskolák angol szavalóversenyének is. A pandémia előtt karácsonyi ebédet szerveztünk a Szent Egyed Közösséggel közösen, amelyen menekültek és nemzetközi diákok mellett vendégül láttunk néhány lakót a Vázsonyi Vilmos Idősek Otthonából is. Termeinket több különböző csoport használja, és még vannak szabad kapacitásaink, szívesen otthont adunk másoknak is. Szervezünk kulturális programokat, hangversenyeket, és a vasárnaponként 11 órakor kezdődő angol nyelvű istentiszteleteinkre is várunk mindenkit, aki kíváncsi ránk.

 

A nemzetközi közösséghez mennyire tudnak kapcsolódni a helyiek?

Sz. Sz.: Gyülekezetünk sajátossága, hogy egy magyar és egy skót lelkész együtt végzi a szolgálatot. De ez nem csak a külföldiekért van, a magyaroknak is fontos: közös érték a különböző nemzetiségek együttélése, egymás megismerése. Bár ez egy nemzetközi közösség, nem egy olyan hely, ahol le kellene mondani az identitásunkról, az anyanyelvünkről.

A. S.: Az angol a közös nyelv, hisz sokfelől érkeztek hozzánk – skót, angol, amerikai, német, dél-afrikai és tongai családok is járnak a gyülekezetbe –, de magyarok vannak a legtöbben. A gyermekfoglalkozásokat is úgy szervezzük, hogy azok is élvezzék, akik nem tudnak még angolul.

 

 

Aaron Stevens

 

Hogy lett egy fiatal kiskunhalasi nő a Skót Misszió lelkésze?

Sz. Sz.: Az idén végeztem a budapesti református teológián, még ott tanultam, amikor 2019-ben ide kerültem gyakornokként. A gyülekezetről már korábban hallottam barátaimtól, el-ellátogattam az alkalmaikra. Egy nagyon befogadó közösséget ismertem meg, amely nyitott a társadalmi kérdésekre. Később egy évig az Egyesült Államokban tanultam, és amikor onnan hazajöttem, azon a nyáron meghívtak a Skót Misszióba helyettesíteni. Élveztem, és úgy tűnik, a gyülekezet is, mert amikor be akarták tölteni a megüresedett magyar lelkészi állást, engem hívtak.

 

Az Aaron sem tipikus terézvárosi keresztnév. Honnan érkezett? Mi vezette ennek a közösségnek az élére?

A. S.: Dél-Karolinában nőttem fel, egy presbiteriánus gyülekezet tagjaként. Angolt szerettem volna tanítani külföldön, egyházi önkéntesként érkeztem Magyarországra a rendszerváltás után. Világot látni indultam el otthonról, de a néhány hetes kalandból egy életre szóló elköteleződés lett. Magyar nőt vettem feleségül, Budapesten telepedtünk le, évekig nyelviskolában és egyetemen tanítottam. Csak annyi időre költöztünk vissza az Államokba, míg elvégeztem a teológiát is. Már újra itt éltünk, amikor 2006-ban hazatért a skót lelkész, én pedig szerettem volna az anyanyelvemen szolgálni.

 

Miért akar az ember lelkipásztor lenni?

A. S.: Amikor Magyarországra jöttem, elkezdtem járni a Baross téri református gyülekezet angol nyelvű bibliaórájára. Az anyanyelvem miatt elég hamar én lettem a csoport egyik vezetője. Egy idő után azt vettem észre magamon, hogy lelkesebben és többet készülök erre a heti kilencven percre, mint a nyelvórákra, amelyekért a fizetésemet kapom. Komolyabban akartam ezzel foglalkozni.

Sz. Sz.: Nem reformátusnak kereszteltek, tizennyolc évesen konfirmáltam. Tovább akartam adni, amit a saját gyülekezetben megtapasztaltam: olyan közösséget teremteni és gondozni, amelyben az emberek megélhetik az elfogadást, megismerhetik egymást, Istent szabadon kereshetik, bátran tehetnek fel kérdéseket és megtalálhatják, mi az ő felelősségük a világban. Szeretek emberekkel foglalkozni, beszélni előttük, kerestem azt a hivatást, amiben ezek összekapcsolódnak a hitemmel.

 

 

 

Sztojka Szabina

 

Korábban a református cigánymisszióban is dolgozott. Mi az, amit abból át tud emelni a mostani helyzetbe?

Sz. Sz.: A hivatásom legfontosabb része, hogy azok felé szolgáljak, akik kívül vannak az egyházon, nem tartoznak a hagyományos keretek közé, ahogy én sem tartoztam. Ez a cigánymisszióban éppúgy nagyon fontos volt, mint a Skót Misszióban. Sok olyan emberrel vagyunk kapcsolatban, aki korábban soha nem járt templomba, nem református hagyományból származik, vagy sokat csalódott más közösségekben. Szeretnénk keresztyén otthont teremteni azoknak az embereknek, akik azt érzik, hogy máshol nincs helyük. Kívülállónak lenni nem feltétlenül nemzetiség kérdése: cigányként Magyarországon vagy külföldiként Budapesten éppúgy könnyű elveszni, mint magyar egyetemistaként, fiatal felnőttként a nagybetűs életben.

 

Hogyan ünnepli a gyülekezet az idén a reformációt?

A. S.: Mivel október 31-e vasárnapra esik, elsősorban a feltámadást ünnepeljük majd, ahogy minden vasárnap, hűen a reformációhoz. Egy korabeli ének vagy egy idézet erejéig belecsempésszük az alkalmainkba az emléknapot, de azt tapasztaljuk, hogy a történelmi előadások nem vonzzák az embereket. Az viszont érdekli őket, hogy mit jelent a református örökségünk. Szimpatikus nekik, hogy egyházunk kevésbé hierarchikus, nincs nagyon kötött liturgiánk, hogy van mód demokratikus döntéshozatalra. Értékelik a nyitottságunkat, hogy komolyan vesszük a kérdéseiket, mert sok kérdésük van.

 

Önöknek mit jelent a reformáció öröksége?

Sz. Sz.: Nem tudnék olyan környezetben létezni, ahol túlságosan tekintélyelvű, felsőbbrendű szerep a lelkészé. A református egyház és a mi közösségünk megengedi, hogy ebben is önmagam legyek. Fontos a lelkipásztor a gyülekezetben, de az már nem jó, ha elengedhetetlennek tartjuk az Istennel való kapcsolathoz. A munkámmal abban szeretnék segíteni, hogy az embereknek önálló, személyes kapcsolatuk legyen Istennel. Ennek része az is, hogy mélyebben tudjunk beszélgetni a Bibliáról. Ez is a protestáns tradíció fontos része.

A. S.: A Skót Egyház szép hagyománya, hogy az istentiszteletek elején behozzák a templomba a Bibliát és kinyitják a gyülekezet előtt. Ez mutatja a Szentírás központi szerepét nemcsak az istentiszteleten, hanem a mindennapi életünkben is. Számomra erről szól a reformáció: nézzük meg, a Biblia szerint hogyan kell élnünk egyénként, közösségként, egyházként.

 

 Száznyolcvan éve közöttünk

 

Az első skót misszionáriusok 1841-ben érkeztek Pest-Budára, hogy a reformkor nagy beruházásai miatt itt élő angolszász családok számára lelki közösséget szervezzenek, hogy a helyi zsidó lakosságnak hirdessék az evangéliumot, valamint hogy a magyar protestánsok között akkor kibontakozó ébredési mozgalmat támogassák. 1939-től a kollégium vezetője Jane Haining volt, aki a második világháború idején is itt maradt, és bátran részt vett a zsidómentésben. Auschwitzban halt meg, a nevét a pesti rakpart egyik szakasza viseli. Manapság a Skót Misszió nemzetközi közösség, amely elkötelezetten segíti a menekülteket, angol nyelvű alkalmait pedig tizenöt különböző nemzetiség látogatja.

 

Kulturális programok a Skót Misszióban

 

Novemberben és az adventi időszakban több koncertet is tartanak a gyülekezet nagytermében. A műsorról hamarosan tájékozódhatnak a www.scottishmission.org oldalon.

 

Szöveg: Feke György
Fotó: Berecz Valter/kepszerk.hu