Ott voltunk mindig a bajban

Ötven éve ült össze először a Roma Világkongresszus, amelyen a 23 országból érkezett küldöttek több ma is érvényes döntést hoztak a cigánysággal kapcsolatban. Többek között, hogy bárhol is élnek, ugyanazon nemzet tagjainak tekintik magukat, nem hivatalos, közös elnevezésük a roma, valamint elfogadták nemzeti jelképeiket, a zászlót és a himnuszt. Az évforduló kapcsán a terézvárosi Kalyi Jag Roma Nemzetiségi Középiskola egyik kultúrmozgalmár tanárával, Nagy Gusztáv költő, író, műfordítóval beszélgettünk.

Mi mindent értek el az elmúlt 50 évben? 

 

Annak idején azt gondoltuk, hogy sok minden változni fog. A nyolcvanas évek végéig még látszott némi pozitív irány, de a rendszerváltozás után már kevésbé érzékeltünk haladást. Amiben sikerült előrelépnünk, annak ma már sajnos nyoma sincs. Legalább negyven éve benne vagyok a cigány kultúrát népszerűsítő mozgalomban, és azt kell mondjam, kulturálisan talán most vagyunk a leginkább háttérben. Egy ideig Choli Daróczi Józseffel törekedtünk például arra, hogy legyen cigány nyelvű irodalom Magyarországon – ő lefordította a Biblia négy evangéliumát, ezt követően Vesho-Farkas Zoltán a teljes Bibliát, Rostás-Farkas György A kis herceget és a Sorstalanságot, én pedig Az ember tragédiáját cigány nyelvre –, de aztán kénytelenek voltunk belátni, hogy kevés az értő közönség. A rendszerváltást követő pár évben még voltak olyan magyar nyelvű cigány lapok, amelyek szívesen közöltek cigány irodalmat. Volt műhelyünk, ahol közösen gondolkodhattunk, például a Choli Daróczi által szerkesztett Rom Som folyóirat, de ezek a felületek mostanra teljesen megszűntek. Egyetlen újságunk maradt, a Khetano Drom, de cigány nyelvű írások ott sem nagyon jelennek meg. Nincs, aki olvasná őket. Megszűnt a cigány rádió, elvették a roma parlamentben az egyetlen olyan helyet, ahol még meg tudtuk mutatni magunkat a világnak. Valójában a Dikh TV sem a miénk, nem romák csinálják, még kevésbé azt, amit szeretnénk. Csak a bulizás megy, semmilyen kulturális eseményt nem látok benne. Ezenkívül nagyon fontos célkitűzés volt anno, hogy kapcsolatot teremtsünk, együtt dolgozzunk a külföldön élő cigánysággal – mára ezen a téren sem tartunk sehol. A romák történelme nem szerepel a tankönyvekben, nincs szó rólunk az iskolákban, pedig nagyon fontos lenne. A magyar diákok az égvilágon semmit nem tudnak a cigányságról, pedig nagy szükség volna árnyalni a képet. 

 

 

Hogy látja – például az iskolában, ahol tanít –, a romák számára túlmutat a cigány kultúra a sztereotípiákon? Beszélik egyáltalán a gyerekek a nyelvet?

 

A mai fiatal generáció már nem igazán tud cigányul. Ugyanolyan „idegen nyelv” számukra, mint a magyaroknak. De az iskolánkban legalább megtanulják alapszinten használni. A második évben már írnak, olvasnak, kezdenek kicsit beszélni is. Egymás között nem, de a tanárral van cigány nyelvű kontaktus. Ha olyan gyerek érkezik az iskolába, aki hozza otthonról a nyelv ismeretét, és odaszól a társaihoz cigányul, azok hol így, hol úgy válaszolnak. Keverik a nyelvet. Mi például otthon, egymás között alapvetően cigányul beszélünk, de egy-egy kérdésre így is, úgy is érkezik válasz. Ahogy épp a szájára jön a másiknak. Összefonódott a két nyelv. Ahhoz például, hogy az ember cigányul tudjon tanítani, a magyar nyelvtant kell nagyon ismernie. A cigány magyarázatra nem alkalmas, nem akkora a szókincse, nincsenek kifejezéseink például a szófajokra, nyelvtani szerkezetekre. Nyelvújításra szorulna a dolog, de ebben nincs mozgás eddig. 

 

 

Mennyire ismerik a saját kultúrájukat, az irodalmat, képző- vagy filmművészetet?

 

A Kalyi Jagban van irodalom- és népismereti óra, ahol igyekszünk minden művészeti ágat és jelentős roma embert bemutatni. De például a falvakban nagyon nagy a lemaradás ilyen téren. Ott azt sem tudják, hogy egyáltalán létezik napja a roma kultúrának. Budapesten vagy a nagyvárosokban könnyebb a helyzet, itt vannak lehetőségeink. Tudjuk például verssel inspirálni a gyerekeket. Nekünk is van olyan diákunk, akiről elképzelni sem tudná az ember, hogy valaha szavalni fog, mert nem olyan habitusú, aztán valahogy mégis sikerül rávenni. Ha például észreveszem, hogy egy gyereknek nagyon jó az orgánuma, addig fűzöm, amíg fel nem olvas egy verset. Ha érzem, hogy érzi, nem hagyom békén. Mondom neki, hogy öregem, szuper vagy, de tegyél hozzá egy kicsit te is. Hozz magadra dicsőséget az osztálytársaid előtt. Előbb-utóbb mindig eljutunk oda, hogy megtanuljon egy verset és azt el is mondja. A többiek tapsolnak, lelkesednek, hiszen egészen odáig azt hitték, hogy ez a fiú soha az életben egyetlen verssort sem fog tudni elmondani. Így inspiráljuk egymást.

 

 

Önre kik voltak nagy hatással?

 

Akik engem előrevittek, elsősorban a gondolkodásban, az az első értelmiségi generáció volt: Lakatos Menyhért, Choli Daróczi József, Osztojkán Béláék. Kovács József Hontalan, Rácz Lajos, Ruva Farkas Pál. Az 1970-es években indult el az első generációs értelmiség, előtte nem nagyon volt a hagyományon kívül más. Illetve 100 évvel korábban Nagyidai Sztojka Ferencnek már megjelent egy cigány nyelvű imádságos könyve, fordított Petőfiből, írt színdarabot, és József főherceggel együtt létrehozták az első cigány szótárat, ami 13 ezer szóból állt. Rajta kívül csak a zenész cigányokról lehetett hallani egészen 1968-ig, amikor jött a 16 éves, ma már Kossuth-díjas Bari Károly, és olyan verseket írt, ami előtt még az írószövetség is megemelte a kalapját.

 

Aztán 1975 környékén jelentkezett Lakatos Menyhért a Füstös képek című nagyregényével, amelyet azóta 23 nyelvre fordítottak le. Ezzel kezdődött minden. Napról napra egyre többen lettek, 1986-ban létrehozták a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetségét, amelynek rögtön lett egy lapja, a Romano Nyevipe. Ez volt az első fórumunk, én is ott kezdtem újságíróként. Ott ismertem meg Cholit is, akinek a révén később a Kalyi Jag iskolába kerültem, ahol – bár nincs pedagógusvégzettségem – a felsőfokú nyelvvizsgámmal és az érettségimmel lassan 30 éve tanítok. Irodalmi színpaddal kezdtem, hetente egyszer jöttünk össze a gyerekekkel, Bari Károly gyűjtéséből A tűzpiros kígyócska című balladát vittük színre. Bejártuk vele az országot. Tizenöt gyerek szerepelt benne, többek között az akkor még iskolás L.L. Junior és Mohamed Fatima. 

 

 

Gyerekkora óta ír verseket, a legutóbb megjelent, Nyiss ajtót című kötetében a címadó vers azt mondja, „Nyiss ajtót, ha kopogok, / Már nem szorongok / Itt a küszöbödön, / Európa anya!” Mi van a szorongás után?

 

Azzal, hogy tudunk írni, olvasni, hogy belekerültünk a magyarság vérkeringésébe, már nem igazán szorongunk úgy, mint akár az én gyerekkoromban, az ötvenes, hatvanas években láttam szorongani az analfabéta cigányokat. Meg se mertek szólalni magyarul, ha nem voltak benne biztosak, hogy jól mondják, ha pedig levelük jött, például a hatóságtól, a szomszéddal olvastatták fel. Olykor érkezett olyan levél, aminek a tartalmát nem kellett volna megtudnia a szomszédnak… Úgy gondolom, nemcsak Magyarországon, de Európában is túlléptünk a szorongáson pusztán azzal, hogy mindenkinek kötelező iskolába járnia. Ezzel együtt még mindig sok minden hiányzik ahhoz, hogy fel tudjunk zárkózni a magyar társadalomba úgy, ahogy annak idején azt az öregek, Lakatos Menyhért, Choli Daróczi vagy Rostás Farkas György megálmodták. Az volna az igazi, ha nemcsak a cigányok emlékeznének április 8-án, hanem az egész ország, legalább ezen az egy napon elismerve: tényezők vagyunk, hiszen 600 éve itt élünk.

 

 

Lehet ennek az elismerésnek egy gesztusa, hogy itt, Terézvárosban közteret neveznek el Puczi Béláról, a marosvásárhelyi utcai megmozdulásokon magyarokat védelmező hidegvölgyi cigányok egyik vezéralakjáról?

 

Ez egy csodálatos dolog, ami talán sokak számára segít észrevenni, hogy nem ellenségei vagyunk egymásnak. Hogy valahol mi is magyarok vagyunk, hiszen évszázadok óta itt élünk, ha tetszik, ha nem, itt vagyunk otthon. Ott voltunk mindig a bajban, az árvizekben, háborúkban egy oldalon küzdöttünk. Azt gondolom, hogy ez a térelnevezés a közös sorsot demonstrálja. Nagy dolog van abban az idézetben, ami túlélte Puczit: „Ne féljetek, magyarok, itt vannak a cigányok!” Mintha azt mondanád, ne félj, testvérem, ne félj, fiam, itt vagyok melletted. Nagyon bensőséges érzelmi szálakat pendít meg ez a mondat a magyarság felé. Még ha nem is történt nagy összecsapás, illetve ismerjük a történet végét, hogy miként maradt egész életén át kirekesztett, s lett végül hajléktalan Puczi Béla, ez az idézet túlnőtt rajta és a sorsán. Ma is példa lehet a jövő számára.

 

Szöveg: Csejtei Orsolya

Fotó: Tuba Zoltán