Őt hallgattuk a kocsmában

Szomorú, titokzatos, szakállas alak, akit gyakran látni a Király utcán, ahogy elgondolkodva szívja a cigarettáját. Ha az Izabella felé tart, írni megy, ha a Körút felé, akkor csapolni. Mindkét irányba elkísértük Kabai Lórántot.

„Miért fotózzátok a Lórit? – kérdezi a Király utcai Legenda söröző csaposlánya. – Azért mert valamiket írt?” Kollégája, Kabai Lóránt az elmúlt közel harminc évben bizony írt pár dolgot: minimum hat kötetnyi verset és egy regényt, de most nem ezért látogattuk meg. Nem is a rangos irodalmi ösztöndíjai, kitüntetései miatt, amelyek közül az utolsót, a Szabó Lőrinc irodalmi díjat hamarosan átveszi Miskolcon. Még csak nem is a világ számos városában megvalósított többtucatnyi képzőművészeti kiállítást és performance-t szeretnénk vele felidézni. Azért jöttünk, hogy megnézzük Lórit, a többnyire szomorú, mégis mosolygó csapost, és hogy megkérdezzük tőle, pár évvel ezelőtt miért cserélte le a korrektúra programot sörcsapra, az imádott szerkesztést és tehetséggondozást kocsmai terápiázásra, megérte-e a váltás, és hogy hova vésődnek fel pult felett elhangzó vallomások és aranyköpések. Egyáltalán, hogy érzi magát a Király és Izabella viszonylaton innen és túl?

 

A megtartás utolsó gesztusa

 

„Néha rámkeresnek a neten a törzsvendégek, és azt mondják: hát, Lóri, ezt nem néztük volna ki belőled. Ezzel nekem semmi bajom, semmi fájdalmam nincs” – felel mosolyogva Kabai Lóránt a kérdésre, hogy nem zavarja-e, hogy a vendégei többségének fogalma sincs arról, hogy a kortárs magyar irodalmi és képzőművészeti szcéna igen elismert, bár az utóbbi években vállaltan háttérbe húzódott figurája csapolja nekik a sört. 

 

„Én döntöttem úgy, hogy hátat fordítok ennek az abszurd és nagyon aránytalan kultúrafinanszírozási rendszernek. Annyira undorít az egész, hogy a szövegeimért az elmúlt két évben semmilyen honoráriumot nem voltam hajlandó felvenni. Az utóbbi hónapokban már hagyom, hogy átutalják a pénzt, de csak azért, hogy egyből továbbíthassam a Kukorelly Endre által megújított Baumgarten-díj alapjába – kezd bele Lóránt annak felidézésébe, hogy miért váltott két évvel ezelőtt. – Akkor már egy ideje kínos kérdéseket tettem fel Orbán János Dénesnek és íróakadémiájának, aki és amely egyre nagyobb befolyáshoz jutott az irodalomfinanszírozásban. Hamar világossá vált, hogy gátja lehetek annak, hogy az általam is szerkesztett Műút folyóirat állami támogatáshoz jusson. Inkább én mentem, mint hogy a lap megszűnjön.”

 

Az egyszerűen megfogalmazott vallomás nem adja vissza, hogy Kabai Lóránt mi mindent hagyott maga mögött, amikor tíz év után lemondott szeretett lapja szerkesztéséről és az azzal egybefonódó tehetséggondozásról, amely számára minden alkotó folyamatnál fontosabb dolog – hivatás, szenvedély, felelősség.

 

„Az ország egyik legszomorúbb, legszegényebb vidékén sikerült egy nagyon komoly, jó presztízsű lapot és műhelyt létrehozni és megtartani” – vallott Kabai büszkén lapjáról, a Műútról a Litera felületén két évvel ezelőtt, nem kifejtve azt, hogy részéről a távozás a megtartás utolsó gesztusa volt, a „gyermeke” elengedése. A „legszomorúbb” (vele kapcsolatban valahogy újra és újra előjön a jelző) vidéket már jóval korábban maga mögött hagyta, Miskolcról 2006-ban költözött végleg Budapestre, Terézvárosba – először a Hunyadi térre, majd pár évvel később az Izabella utcába.

 

Fejben, kocsmában születő mondatok

 

„A legtöbbet az Izabella és Király utca környékén mozgok, az otthonom, a kedvenc kocsmám és a munkahelyem között. De ha tehetem, elsétálok az Epreskert felé. Első meghatározó budapesti emlékem is ideköt – idézi fel. – A Képzőművészeti Egyetemre jelentkeztem 25 évvel ezelőtt, nem volt előrosta, minden felvételizőt behívtak egy hétre. Van egy pillanat, amire élesen emlékszem: kisétáltam a kert közepére, felmásztam egy nagy kőre, amiről tudtam, hogy úgyis darabokra vágják majd szét a szobrászhallgatók. És a kövön állva elkezdtem szedni a fekete epreket a fáról. Megjelent a portás, azt hittem, hogy jól leszúr majd, ehelyett azt mondta: fiatalember, nagyon meg fogja fogni a kezét az eper. Gyönyörű mélykékeket lehetett húzni a papírra ezekkel az eprekkel. Pár éve vittem egy kis műanyag dobozt, abba szedtem az utcára kilógó fekete epreket, hogy egyszer majd újra festek velük, addig is a fagyasztóba tettem őket.” Jellemző mozzanat ez Kabai Lóránt művészi munkásságában: a megfelelő, a kellő anyag, eszköz, forma, mondanivaló keresése és időszerű, adekvát használata. 

 

Azt hihetnénk, hogy a söröző igazi kincsesbánya egy író számára. Az ott elcsípett és a „fejben született” kocsmai mondatok azonban – Lóránt szerint – pont arra valók, hogy a Facebook-oldalán #most_hallottam_a_kocsmában címszó alatt megossza őket.

(– És több szólamban énekeltek. Kánaánban!

– Egyedül vadászik, de a túlélés kulcsát a farka jelenti.

– Nagyon nehéz lesz mindig ugyanennyire részegnek lenni.

– Megoldom.)

„Sem itt, sem más kocsmában nem volt olyan mondat vagy sztori, amelyet komolyan használni tudtam volna – mondja Lóránt, ami nem jelenti azt, hogy ne gyalogolnának át rajta az itt hallott történetek. – Minden pultost terápiára, szupervízióra kellene hogy küldjön a főnöke, mert nagyon nehéz feldolgozni azt a sok nyomorúságot, amiről munka közben hallunk. Néha azért jönnek kocsmába az emberek, mert nincs pénzük pszichológusra. Nekünk mondják el, hogy megy éppen tönkre az életük. És nekünk kellene erre valami okosat mondanunk, értelmes tanácsot adnunk. Nagy nyomás ez. Volt például egy kórboncnok vendégem. Minden héten kétszer bejött és elmondta, hogy kit boncolt, mit talált. A bőrömön éreztem a történeteit.”

 

A szöveg a lényeg

 

A papírra való konok mondatok belülről erednek, ahogy Kabai legnagyobb port kavaró, Spiegelmann Laura álnéven megjelentetett könyvének (és egyetlen regényének), az Édeskevésnek az első – kerületi lapba sajnos nem való – sora is, amely egy másnapos reggelen „csalinkázott” az író fejében, és amely pár kávé és cigi után már aznap önálló életre kelt, létrehozva a nimfomán és alkoholista Laura szépirodalmi igényességgel megírt, pornográf elemekkel tarkított kvázi naplóját.

Hogy hová helyezné a 12 évvel ezelőtt megjelent botránykönyvet a szerzője, aki jó pár évvel később fedte csak fel kilétét? „A zavarbaejtő elemek közé” – mondja nevetve, ugyanakkor hozzáteszi: számára nagy élmény volt, hogy sikerült megírnia egy regényt.

Azon túl, hogy „sikerült”, nem mellékes, hogy mennyire és hogy milyen visszhangja volt a könyvnek az irodalmi életben. Hónapokig találgatták, hogy ki lehet a széptollú szerző, irodalmár(nők) egy csoportja – stilisztikai jelekből – biztosra vette, hogy férfinak kell lennie (mondván egy nő sosem nevezné úgy a saját nemi szervét, ahogyan Laura).

„Amikor megjelent a könyv, és mindenki azon pörgött, hogy ki a szerző, azt gondoltam, elmentek ti a fenébe, mert nem az a lényeg. Hanem a szöveg a lényeg, legyen az olyan, amilyen.”

Talán ezért is nem kerített nagy feneket az önleleplezésnek. Egy következő kötete hátsó fülén tett csak rá utalást. Véletlenül bukkant erre rá pár szemfüles újságíró, és hozta nyilvánosságra – újabb hullámokat csapva a könyv körül.

Kabai azt mondja, „nem tenném meg újra, nem írnék regényt. Inkább a kicsi, rövid dolgokban tudok működni, meg a nagy szerkezetekben – ez utóbbi a szerkesztői énem sajátja, amely most kicsit háttérbe szorul, talán így kapott nagyobb teret az írói, és gyűlt össze a következő kötetre való vers, amelynek már a borítója is készül.”

 

Talán a Plútó

 

És hogy Kabai Lóránt mennyire „működik” a szövegen kívüli dolgokban? „Nekem a legfontosabb, hogy normális személyes kapcsolatokat alakítsak ki. A pultban ez megvan. És még inkább a törzshelyemen, a Sarki Pokolban. Sok-sok évvel ezelőtt akkor kezdtem el odajárni, amikor egész nap otthon szerkesztettem. A kiszakadást és némileg a törődést jelentette, ott volt a kedvenc pultosom, az én példaképem, Berczi Évi, akinek a csodálatos mosolyáért, kedvességéért már korábban is sokan odaszoktak. Szóval szeretnék vidám és mosolygós lenni, nem mindig megy, de azért kedves vagyok” – teszi hozzá kesernyésen nevetve Lóránt, aki úgy általában nehezen találja a helyét: „Ha meg tudnám oldani, akkor kilőném magam a Plutóra, mert a komplexusaimnak tökéletesen megfelelne egy olyan nem bolygó bolygó.”

 

Szerző: Kertész Anna

Fotó: Berecz Valter/Képszerkesztőség