Örömöt és rózsákat nyújtanak

Saját álmaikat valósítják meg, mégis egy nemes ügy érdekében dolgoznak. Szinger Margit és Hámori Géza a fejébe vette: ha törik, ha szakad, közösségi finanszírozásból felújítják a Munkácsy Mihály utca és a Szondi utca sarkán álló szecessziós palotát. A házaspárral az otthonukban víziókról, ahaélményekről és a felhőn csücsülő Róth Miksáról beszélgettünk.

Az álmok, ha nagyon akarjuk őket, megvalósíthatók – ez lehetne a Szinger Margit–Hámori Géza házaspár és általuk most már a Munkácsy Mihály utca 23.-as számú ház mottója is. Margit és Géza először egymást akarták. Mindketten újrakezdők, az asszony Veszprémben élte a biológusból selyemfestő iparművésszé avanzsált elvált nő életét, az özvegy Géza pedig az Európai Unió bíróságának volt a könyvtárosa Luxemburgban, ahol Margit lánya is dolgozott. Őt látogatta meg Margit, amikor a bíróság „menzáján” magyar szóra lett figyelmes: „rossz helyen állsz, nem ott van a sor vége”. Ez volt az a mondat, ami, bár nem neki szólt, beindította a moirák szövőszékét, és egyetlen szempillantás alatt összekötött két életet tizenhat évvel ezelőtt. Margit nagyon hamar kiköltözött Belgiumba, és azóta kizárólag többes szám első személyben beszélnek az egy családdá verbuválódott 5 gyerekükről, 6 unokájukról és a luxemburgi határ mentén lévő otthonukról. 

 

 

 

Azt mondta: aha 

 

Bár a bázis odakint volt, sokat jártak Budapestre is – 2011-ben el is határozták, hogy vesznek itt egy lakást. Az első főhadiszállás épp csak addig volt az „otthonuk”, amíg felújították. „Amikor kész lett, a hecc kedvéért meghirdettük – meséli Margit. – Az első ember, aki megnézte, meg is vette. Mire jöttek volna a barátaink lakásavatóra, már nem volt lakás. Aztán négy nap múlva vettünk egy újabb putrit, és elölről kezdődött minden. Ezt eljátszottuk hatszor. Nem az üzlet motivált, inkább a nyugdíjas évekre tartogatott önmegvalósítás. Azt mindketten tudtuk, amikor a közös életünkbe belevágtunk, hogy nem akarjuk a szőnyegrojtokat számolgatni” – mondja huszonéveseket lepipáló életigenléssel Margit. 

 

 

 

 

Nem csak úgy „felújítgattak”, a lakásaik négy ország 39 belsőépítészeti és dizájnmagazinjában jelentek meg, Mexikóban és Izraelben címlapra is kerültek. Mindig mindent maguk találtak ki. Rajonganak az időtálló dizájnért, képesek egy szappantartóért végigjárni a várost. „A legnagyobb elismerés az volt, amikor valaki elnevezte a stílusunkat. Azóta mi is szeretjük így emlegetni: Margéza style.” 

 

Margit vágya volt, hogy szeretne itt is egy igazi otthont. Olyat, amitől nem válnak meg, miután beletették az aktuális álmaikat. A Munkácsy Mihály utcai lakás hirdetésére is ő figyelt fel, és rávette a férjét, menjenek, nézzék meg. Géza vonakodott, de a felesége unszolására végül beadta a derekát. „Ebben a lakásban minden benne volt, amiről álmodtunk – mondja Margit. Hatvan éve nem újítottak fel semmit, láncdohányosok lakták, elképzelni nem lehet, hogy nézett ki, mégis azonnal tudtuk, ez az! Ez az otthonunk. Van egy szavunk – a bolhapiacokon alakult ki –, amivel egymásnak jelezzük, ha valamit biztosan akarunk, de nem szeretnénk az eladó orrára kötni. Ilyenkor annyit mondunk csak: aha. Akkor tudjuk, hogy rástartolunk. Beléptünk ide, és a férjem, aki el sem akart jönni velem, azt mondta: aha. Lehetetlen helyzetben voltunk, a pénzünk még a másik lakásban állt, mégis összejött. A miénk lett. Ha az ember jó úton jár, valahogy segítik az égiek.”

 

 

A küszöbön túl

 

Nyolc és fél hónap alatt bentlakással újították fel az ingatlant, hamar megszerették a házat is. Géza, jó könyvtároshoz illőn, mindent kikutatott a szecessziós palotáról, ami csak fellelhető. Régi képekről látták, hogy milyen volt 1904-ben, amikor a Sonnenberg család megbízásából Kőrössy Albert Kálmán tervei alapján megépült, és milyen most, dísztelenül, Róth Miksa varázslatos üvegablakai nélkül, egy 1957-es, teljesen abszurd emeletráépítéssel. Akárhányszor megálltak a házuk előtt, azt érezték, hogy szép, szép, de csonka. Hiányoznak a díszek, a színes üvegablakok. És akkor hirtelen megérkezett az új vízió, a minden eddiginél nagyobb álom: amit csak lehet, megtenni azért, hogy a szecessziós csodapalota újra a régi fényében tündököljön. Eleinte mindenki csak legyintett: á, csilliárdokba kerülne. „Nem szeretjük ezt a szót – kapcsolódik be a beszélgetésbe Géza –, értelmezhetetlen.” „Azt is láttuk, hogy ha azt akarjuk, hogy ez a ház újraéledjen – veszi vissza a szót Margit –, akkor mozgósítani kell a lakókat, akiknek, amolyan budapesti módra, nem sok közük volt egy máshoz. Egy ekkora álomhoz kellenek szövetségesek.” 

 

 

 

 

Első lépésként átszervezték magukhoz az addig mérsékelt jelenléttel, ám annál több indulattal működő közgyűléseket. Margit süteményt sütött, vendégül látták a szomszédokat, ennek következében a közgyűlések nagyon hamar barátkozási alkalmakká kezdtek alakulni. „Azt hiszem, ennek az egész történetnek ez a kulcsa. Hogy az emberek ismerjék meg egymást, lássák, hogy a másiknak a házzal kapcsolatban mi fontos – mondja magától értetődően Margit. – A harmadikon például sok a fiatal, ők évek óta biciklitárolót szerettek volna, mást az zavart, hogy lóg a lengőajtó, megint másokat az udvaron lévő parkolók sorsa foglalkoztatott. Ahogy egyre jobban megismertük egymást, elkezdtünk konstruktívan gondolkodni, tudtunk lépéseket tenni. Azt gondolom, egy házban akkor fogják jól érezni magukat az emberek, ha az a saját küszöbükön kívül is otthonos.”

 

 

Mennyi az a csilliárd?

 

Margit a diszkalkuliája ellenére számvizsgáló lett, ami azt jelentette, hogy Géza számolt, ő pedig annak nyomán átláthatóvá tette a ház ügyeit. Szép lassan haladtak az álmaik felé, vagyis hogy egy olyan közösséget építsenek, amelyik egy irányban tart. Elkezdték a víziójukat kiterjeszteni: meghívták Baldavári Eszter művészettörténészt, hogy meséljen arról, milyen volt a ház, illetve sokat beszéltek a lakóknak arról is, milyen lehetne. Utánajártak, mennyi lenne pontosan az a bizonyos csilliárd, mibe kerülne a bejárat restaurálása, hogyan lehetne megterveztetni a régi homlokzathoz leginkább hasonlító újat, illetve hogy mennyiből és hogyan lehetne Róth Miksa üvegablakait rekonstruálni. Szaktanácsokat adott a Képzőművészeti Egyetem Kőrestaurátor tanszékének vezetője is. A Szinger–Hámori házaspár lelkesedése átragadt mindenkire, de persze főleg a lakókra. Ma már 70 százalékos a közgyűléseken a részvételi arány, és aki ott van, 100 százalékban szavazta meg a fontos döntéseket, többek között egy duplázó közösköltség-emelést. „Ha az emberek látják, hogy a célok értelmesek, és hogy a csilliárd sok, ám felfogható összeg, akkor azt mondják, de jó, együtt megcsináljuk!” Mert, ahogy Géza vallja, jó dolog emberöltőn túlmutató projektben részt venni. „Szerintem – teszi hozzá Margit – Róth Miksa, Sonnenbergék, Kőrössy valahol egy felhőn ülnek, és azt lesik, hogy mi mit művelünk.”

 

 

 

 

 

Ez az irány!

 

Nem ismernek lehetetlent. Sőt, ha valamire azt mondják nekik, nem lehetséges, azt kérdezik, hogyan lehetne mégis. A felújításhoz szükséges összeg harmada már meg is van: hitelt vettek fel, ahol tudnak, pályáznak, és létrehozzák a Sonnenberg Házért Alapítványt. A tervek szerint az egyes díszítőelemeket „örökbe lehet majd fogadni” – a támogatóknak valamiféle hálaprogrammal készülnek. Az a cél, hogy három év alatt megszépüljön a ház. Hogy ne legyen csonka többé. Amit tudnak, maguk végeznek el – a pincetakarításon például 300 ezer forintot spóroltak. A munka után volt kis traccsparti a lépcsőn, majd Margitéknál, a teraszon folytatódott a „csapatépítés”.

 

Az idén nyert a ház három önkormányzati pályázaton is. Az udvarzöldítési program jegyében hortenziák kerülnek majd a belső udvarra és illatos futórózsákat futtatnak a kinti kerítésre, amelyeket az ősszel már el is ültettek. „Egyrészt milyen jó lenne, ha az embereknek az lenne a fejében, hogy az a rózsás ház – meséli Margit –, másrészt anno volt a bejárat fölött egy felirat, amit szintén szeretnénk visszaállítani. Amikor csak kimondom, tiszta libabőr leszek: „Itt nyújt az élet örömöt, fájdalmat, töviseket és rózsákat.”

 

 

 

 

Azt mondja, egyre inkább közösségként működnek, és ehhez nem kellett más, csak egy kis szemléletváltás. „Azt hiszem, semmi különös nincs ebben – zárja szerényen –, csak kell valaki, aki a motorja, és aki azt mondja, hogy arra megyünk. Hogy ez az irány.”

 

 

 

Eddig egyetlen alkalommal nem sikerült valami: utólag derült ki, hogy a homlokzatfelújításra kiírt önkormányzati pályázat helyi védett épületekre vonatkozik, a Munkácsy Mihály utcai szecessziós ház pedig fővárosi védett. Bár végül így nem indulhattak, az értelmes célt, az átlátható, alulról építkező projektet látva Bálint György, az MSZP, illetve Szász Károly, a DK képviselője is melléjük állt, és a saját keretükből biztosítottak támogatást az ügynek. Nekik is fontos, hogy a kerület különleges, szecessziós épülete megszépüljön. 

 

 

Szöveg: Csejtei Orsolya

Fotó: Ancsin Gábor/Képszerkesztőség