Ola, Pablo bácsi!

Mit keres egy világutazó a terézvárosi ovi alagsorában? Mi kell ahhoz, hogy valaki raklapból mini kerti bútort tudjon csinálni? És miért jó, ha az embernek hajnali hattól délután kettőig tart a munkaideje? Pablónál, a Szív utcai óvoda karbantartójánál jártunk.

Ugye senki nem akarja elcsábítani tőlünk?”– kérdezi büszkeséggel vegyes ijedtséggel a Szív utcai óvoda vezetőnője, Nagy Zsuzsanna, amikor Pablo felől érdeklődünk telefonon. A spanyol fiú nemcsak egzotikus színfoltja az óvodának, de pótolhatatlan ezermestere is, aki Zsuzsanna szerint nem ismer lehetetlent: bármit kérhetnek tőle a kollégák vagy a gyerekek. Ezt bizonyítják a korábban grafikusként dolgozó fiatalember ovisokra méretezett raklapbútorai, valamint a zöld környezettel összhangban megvalósuló virágtartók, faliújágok, amelyeket aprócska alagsori műhelyében készít. És a buja kert, amelyhez saját bevallása szerint egyáltalán nem ért, mégis lelkiismeretesen gondját viseli most éppen a jég által megtépázott virágokba próbál életet lehelni. 

 

De mit keres itt ez a mosolygós déli fiú, akinek óvónők, szülők és gyerekek egyaránt vidám olá-val köszönnek? A történet 15 éve kezdődött.

 

Ekkor utazott Pablo Palacios szülővárosából, Madridból a szeles Dublinba, hogy nyelvet tanuljon és némi pénzt keressen. A húszéves fiú hamar belefutott Lillába, az ír fővárosban szintén nyelvet tanuló magyar lányba, akivel azóta bejárták a világot. Közös szenvedélyük az utazás, Magyarországra érkezésük előtt hónapokat töltöttek Dél-Amerikában, ahova 18 nap hajózás után jutottak el. Ahogy korábban Ausztráliát, úgy Dél-Amerikát is bringával fedezték fel, így tudtak igazán közel kerülni a természethez és a helyiekhez.

 

Az a nagyfokú rugalmasság, ami az ilyen hátizsákos világjáráshoz nélkülözhetetlen, elkél a "letelepedésnél” is, a fiatal házaspár sok-sok Dublinban, Madridban és az utazásokkal töltött év után Budapesten, Józsefvárosban talált otthonra.

 

Pablo nem beszélt magyarul, így olyan munkát szeretett volna, amelyben nincs szükség a nyelv ismeretére. Egy ismerősétől hallotta, hogy Szív utcai óvodában karbantartót keresnek, az egykor nyüzsgő reklámügynökségeknél dolgozó fiatalembernek megtetszett a hely hangulata, a nyugalmas, kétkezi munka és itt ragadt. Ennek már négy éve, azóta számtalan bútor és kiegészítő őrzi a kezenyomát.

 

Kaptam egy csomó raklapot és mivel mi örökös zöld ovi vagyunk, és igyekszünk fenntartható módon fejlődni, megkértem Pablót, hogy készítsen belőle bútorokat a gyerekeknek” - idézi fel Zsuzsanna. És hogy honnan tudta Pablo, hogy hogyan kell ilyesmit csinálni?Az internetről” hangzik a lakonikus válasz. A spanyol fiú korábban soha nem tanult asztalosnak vagy szerelőnek, de mindig is maga rakta össze az IKEA bútorokat, vagy hozta rendbe az elromlott dolgokat.

 

Hajnalban kezd, hogy mire a gyerekek megérkeznek, rendbe legyen az udvar. Nem bánja a korai kelést, hisz így már kettőkor végez ilyenkor jöhet a szieszta, este pedig a főzés. Pablo népszerű a barátok körében, ha valaki autentikus spanyol menüre vágyik, hozzájuk megy. Egyetlen szívfájdalma, hogy Budapesten nem lehet friss tengeri halat kapni. Zsuzsanna megerősíti a benyomásunkat, hogy Pablo egyébként nem az az aggódós, panaszkodós fajta, talán ezért is kedveli annyira minden gyerek és felnőtt az oviban. Tökéletes harmóniában van az életével, munkájával.

 

Arra a kérdésre, hogy egy tanult fiatal hogy engedheti meg magának, hogy közismerten alulfizetett munkát végezzen, mosolyogva válaszol: megvan, ami kell. Nem nagyon tervezgeti a jövőt, de reméli, hogy egyszer még újra hajóra szállhatnak, a vágyott úticél a Csendes-óceán. Addig Józsefváros és Terézváros között ingázik a bringájával, és ott van neki a tengernyi gyerekmosoly.

 

Szerző: Kertész Anna