Napi egy írott oldal, egy lefutott kilométer és egy mosoly

Ha a két, gyerekeknek szánt könyvét is belevesszük, túl van nyolc, leginkább irodalmi ínyencek által értékelt regényen; tavaly megkapta a Baumgarten- és a Déry-díjat, sőt egy rangos irodalmi ösztöndíj is az övé lett, igazi közérdeklődésre mégis azzal tett szert, hogy egy másikat – a Térey Jánosról elnevezett alkotói ösztöndíjat – visszautasított. Bartók Imrét nehéz tetten érni, pedig olykor a regényeiben is elárul ezt-azt önmagáról. Az biztosan tudható róla, hogy jó ideje terézvárosi, ahogy mondja, mindenkivel azonosul, aki itt él. Szereti a kis belső udvarokat, a Benczúr utcát és a Lövölde teret, ahol „soha nem történik semmi”. Kivéve, amikor Bartók Imre beszabadul a játszótérre.

 

A Jerikó épül című regénye afféle önéletrajzi családregény (is), amelyből többek között kiderül, hogy a gyerekkora helyszíne az V. kerület, most meg jó ideje Terézvárosban él a családjával. Mi van a kettő között? Hol lokálpatrióta?

 

Térbeli súlypont-áthelyeződéseim talán hűen tükrözik identitásom alakulását: mindkettő mértéke csekély. Budapestinek tartom magam, bár a Buda vs. Pest sokat emlegetett irodalmi hagyományokra is visszatekintő ellentéte mellett kétséges, hogy ez egy létező állapot. Vö. „Hova álljanak a belgák?” A „pestivel” valahogy nem tudok azonosulni, ahhoz túlságosan kozmopolita vagyok, Budára pedig irigykedve, szelíd nehezteléssel szoktam pislogni, leginkább a Margit-sziget vonatkozó oldalán futva. Az V. kerületből egy szürke utca maradt meg, esetleg egy halott galamb a párkányon. A VI., VII.-ben, most számolom, jövőre már húsz éve lakom. Öt helyen, egy közepes kiterjedésű temető területének pentagrammájában. Azonosulok a Liget mókusaival, a kisboltban felest kunyeráló néhai Antal Imrével, egy-egy kapualjjal. Mindenkivel, aki itt él.  

 

 

Mennyire inspiráló közeg Terézváros? Miként élnek tovább önben, a műveiben az utcán felszedett benyomások, lopott félmondatok? A mosolygós „pizzásszlogen” az Oktogonon vagy a készülő regényében az a félmondat, ami egy ételfutárral való ütközés utáni pillanatot ír le – „ő már elképzelte, ahogy letérdel, és négykézláb nyalja fel a currys csirkét a telihugyozott betonról”? 

 

Őszinte leszek, sehova sem tudom tenni ezeket a példákat, ami a vízáteresztő memóriám működésén túl talán a városi „szóbeszédek” megragadhatatlanságáról is árulkodik. Régen nagyobb flâneur voltam, mostanában talán megint többet sétálok: igen, kétségtelen, az ember hall ezt-azt, néha nem is érti. A letaglózó brutalitásoktól a kedves kis szerencsétlenkedésekig sok mindentől zsong a levegő, és ez egész évben így van. Szentimentalizmus vagy sem, de emészt a gyanú, hogy ezek egy régi város visszhangjai, és ami „jelen van”, az egyre fokozódó idegeskedés egyfelől, végleges befelé fordulás másfelől. Mindennek az inspirációs faktora hullámzó. Mondjuk úgy, random. Nem elsődleges, olykor mégis jelentős. 

 

 

 

 

Mi vagy ki az, aki igazán meghatározó? Akit/amit beemel a műveibe?

 

Minden találkozás meghatározó, az evidenseken túl az is, amelyeket jelentéktelennek és alkalminak tekintünk. A legnagyobb hatással valószínűleg a közúti konfliktusaim vannak rám. Biciklisként, de olykor gyalogosként is egyfajta világháborús helyzetben találom magam. (Még a szabályos közlekedéssel is sokszor magamra hívom mások gyűlöletét, de újabban én is gyűlölködöm, mióta megjelentek az elektromos rollerek.) Érdekes, hogy az emberekből rendszerint a helyváltoztatás hozza ki a legrosszabbat. Ha leülnek, nyugi van. Ami az irodalmi hatásokat illeti: Goethe. Esetleg Kassák, Hajas és Pindarosz. 

 

 

Mi az első olyan városélménye, városemléke, amely igazán meghatározó, sorsfordító? Akár az írói létére is. 

 

Két korai emlékem is pincékhez kötődik. Az egyikben lakott a kárpitos. Vaksötét remetelak, a tömjénút végállomása. A másikban agyagozóklub volt, formázhattál, korongozhattál, az utóbbit még nem értem föl. Mindkét pince varázslatos hatást gyakorolt rám, egyúttal olyasféle kulturális sokként is ért, mint a 19. századot a régészeti felfedezések: szembesülni azzal, hogy évmilliókon járunk. Hogy előttünk-alattunk óriási a zsúfoltság. Hogy „az igazi élet máshol van” (Rimbaud), de nem távoli országokban, hanem itt, ahol állunk, és mégis előttünk. Ebbe a megkésettségbe születünk, és ezért erős a nosztalgia már csecsemőkorban is.

 

Volt még néhány további fontos élményem is, többségében persze banalitások. Egyszer hallottam egy gyereket a játszótéren azt mondani: „Milyen kellemes napunk van. Milyen csendes minden.” Ez erős pillanat volt. 

 

 

Gondolom, konkrétan Terézvároshoz is kötik efféle erős pillanatok. Mit szeret és mit nem szeret benne?

 

Nem szeretem a rossz levegőt. Nem szeretem az autókat és azt, hogy sokan cigarettáznak. Nem szoktam emiatt másoknak szemrehányást tenni, de barbár dolognak tartom. Nem szeretem a kutyagumit kerülgetni a járdán, nem szeretem a Hunyadin a széttört üvegszilánkokat (fiatalság, bolondság, de azért könyörgöm!). Nem szeretem, hogy kevés a fa. Viszont még sokszor leharcolt állapotukban is szeretem ezeket az utcákat, a sarkokat, az ide-oda battyogó alakokat, a félőrülteket, akiket kenyérre lehet kenni. A házunkban is sok a barátságos ember. Szeretem a Benczúr utcát és a Fasort, a Lövölde teret, ahol „soha nem történik semmi”, a kis tereket, a belső udvarokat. Mostanában néha átlépek a küszöbön, egy-egy nyitott kapu egész csábító tud lenni, az ember elhiszi, hogy még várhat rá valami – és tényleg. Olyanok ezek a társasházak, mint a németalföldi szobabelsők, mindig van valahol még egy ajtó, ablak, ami arra csábít, hogy azt is felfedezd, ami a képre már nem került rá. Terézváros az ország kicsiben. Kevés odafigyeléssel is sokat lehetne tenni érte. Az emberek nagy többsége pedig jó szándékú, csak erről a keserűség miatt olykor maguk is hajlamosak megfeledkezni. 

 

A tavaly december elején önnek ítélt Horváth Péter irodalmi ösztöndíjjal az anyagi megbecsülés mellett utazás is jár: fél év stuttgarti, illetve fél év berlini alkotóidő. Lesznek ezek az utak vagy marad Terézvárosban?

 

A vírushelyzetre való tekintettel ezek sajnos bizonytalanná váltak. Talán jobb is így. Az utazás erkölcstelen, írta Weininger. És persze ott vannak az említett közlekedésközi konfliktusok, bár mindannyian tudjuk, hogy megnyugtatóbb 2000 kilométert nyugatra repülni, mint körbemenni a kisközértben. Ami a munkát illeti, jól állok, írtam egy regényt, elkezdtem még egyet, gondolkodom egy következőn. Ha haladok, jó, ha nem, az is jó. Nincs egyébként ennek sok célja, talán azon kívül, hogy folyóméterben annyi legyen a vége, mint a saját testmagasságom. Mottóm: minden, a földön töltött napért cserébe egy írott oldal, egy lefutott kilométer és egy mosoly. 

 

 

 

 

Bartók Imre író, műfordító. Egyebek mellett a Jerikó épül című

félig önéletrajzi regény szerzője. Legutóbbi könyve, a Majmom,

Vergilius című prózavers-kötet egyfajta hommage Vergiliushoz,

és a költő utolsó óráit meséli el. 2019-ben megjelent gyerekkönyve,

A testrablók éjszakája a sci-fi és a gyerekek számára is

befogadható horror határvidékén kalandozik. 

 

 

 

Szöveg: Csejtei Orsolya

Fotó: Adrián Zoltán/Képszerkesztőség