Náluk bárki megpihenhet

A járvány elcsendesedést és annak felismerését is hozta, hogy az életünk nem csak a saját kezünkben van. Ennek elfogadásában is segít Horváth Zoltán atya, az Avilai Nagy Szent Teréz-templom plébánosa, akivel az embermentő előd örökségéről és a nagyvárosi plébánia szerepéről is beszélgettünk az ünnepek előtt.

Ez az év más, mint a többi, csakúgy ez az advent. A csendesség adott, nem magunk választottuk. Hogyan kellene kezelnünk?

 

Az advent szó eljövetelt jelent, ez az időszak az Úr eljövetelére való várakozás ideje. Most maga a várakozás jellemző állapota a világnak: vajon mikor lesz vége a járványnak?

 

Ha visszatekintünk a nagy világjárványokra, a pestisekre vagy a spanyolnáthára, mindegyik eltartott két-három évig, mi pedig már az első év végén rendkívül türelmetlenek vagyunk. És nem azért, mert több időt szeretnénk együtt tölteni a szeretteinkkel. Hiszen általában a munkából sem azért rohanunk haza, hogy velük legyünk, hanem hogy újra leüljünk a számítógép elé, ami ha nem elég gyors, akkor lecseréljük. 

 

Olyan jól fel lehetne használni ezt a kényszerű csendességet, ami ránk ereszkedik, amit e helyzet nélkül nem tudtunk volna kipróbálni. Nem tudunk most hová rohanni, éljük meg a várakozást, az adventet.

 

 

Különböző mértékben, de azért időről időre megérinti az embert a kiszolgáltatottság, a másokra utaltság, ami most általános érzetté vált, hiszen senki sem tudhatja, hogy mikor fertőződik meg, és az mit okozhat benne, illetve a szeretteiben. „Hozott” új hívőket vagy nagyobb alázatot a járvány?

 

Mindenféleképpen. Segített abban, hogy az emberek rájöjjenek, az életük, sorsuk nem csak a saját kezükben van. Ennek kettős a hatása. Egyfelől sokakat bizonytalanná, szorongóvá tett a gyanakvás: vajon a szeretteim megfertőznek-e vagy én őket, vajon a pénztáros a boltban beteg-e, és engem is azzá tesz-e. Ugyanakkor van, akinek megnyugvást hoz annak a megértése, hogy nem csak rajta áll vagy bukik minden.

 

Keresztelésre készül nálunk – mostanság online – egy fiatal nő, aki beszámolt a szüleinek a nálunk „tanultakról” és az ezekkel kapcsolatos érzéseiről, és ennek hatására a 70 körüli édesapja is szeretne megkeresztelkedni. Azt mondta, ő is szeretné megérteni, megélni a pozitív értelemben vett „kitettséget” ebben az időszakban, amikor az életben maradásod másokon múlik, és nem csupán azon, hogy mennyi vitamint szedsz és tartod-e a kellő távolságot. Az élet-halál kérdés megállítja és elgondolkodtatja az embert. Én hetente 6-8 embert temetek el, minden második a Covid áldozata. Tehát megduplázódott a távozók száma.

 

Nagyon megrendítő és tanulságos a hozzátartozókkal való találkozás. Amikor négy nap alatt elveszítenek egy látszólag egészséges szülőt, majd két napra rá a másikat is – hirtelen elárvulnak.

 

Ilyenkor felmerül az, hogy milyen jelentőségük van szeretetkapcsolatainknak. Hogy mennyivel fontosabb bármi másnál az, hogy a szeretteinkkel legyünk, mert pótolhatatlan a nem rájuk fordított idő.

 

 

Hatalmas, és szinte senkit sem kerülő trauma mindez – a pozitív és negatív vonatkozásban egyaránt. Hogy tudnak személyes találkozások nélkül segíteni mindennek a feldolgozásában?

 

Telefonos lelkisegély-szolgálatot tartunk, és ezáltal azt is tapasztaljuk, hogy mindazok, akik most bezárva kényszerülnek élni, mennyi figyelmességet kapnak szinte idegenektől. Az ajtó elé letett adventi koszorú vagy egy tál leves egy titokzatos szomszédtól elképzelhetetlen erőt ad a karanténba kényszerülteknek. Olyan szeretetmegnyilvánulásokat hoz elő ez a helyzet, amelyek, az én hitem szerint, pont az Istenhez viszik közel az embert, mert Isten maga a szeretet. Reméljük, hogy mindez hosszú távon velünk marad.

 

 

 

 

 

Ennek az évnek a plébánia szempontjából fontos eseménye volt a vészkorszakban zsidókat megkeresztelő, és ezáltal megmentő plébános, dr. Hévey Gyula emléktáblájának az avatása. Az ő tevékenysége milyen felelősséget, feladatokat ró a plébániára ebben a kicsit máshogy, de szintén nagyon nehéz időszakban?

 

Ez az örökség kötelez minket. Nekünk most elsősorban a járvány és járványhelyzet áldozataival kell foglalkoznunk. Idetartoznak az említett gyászolók mellett a betegek, de az elszigetelten élők vagy idősek, illetve a veszélyhelyzet miatt szorongók is. Minden második hétfőn járványmisét tartunk, amely előtt egy órán át közösen imádkozunk a pandémia elmúlásáért, a betegekért és a megholtakért, majd a mise után egyéni áldást lehet kérni. A távolságtartás miatt hosszan kígyózik a sor és sokan várják, hogy Isten közelébe kerüljenek.

 

Sok mindent láttam, tapasztaltam már a szolgálatom során, de ennyi megrendült és síró emberrel sosem találkoztam. 

 

Mi hisszük, hogy a kenyér színe alatt maga Krisztus van jelen, így az ostya által személyes kontaktusba kerülhetünk vele – mintha a mennyországban lennénk, és ott mondhatnánk el az élő Istennek azt, ami most fáj és nehéz, vagy éppen adhatnak hálát a szabadulásért.

 

Ezek után az alkalmak után sok hívást, üzenetet kapok, hogy milyen gyógyító ereje van a Krisztussal való személyes kontaktusnak.

 

De mindezen túl – egy kicsit áthangolva a szokásos tevékenységeinket – az idén is megajándékozzuk azokat, akiknek szüksége van a figyelmünkre. A korábbi években közös főzést és szeretetebédet tartottunk, amelyen a híveink és a rászorulók közösen ettek, illetve a kórházban, idősotthonokban lévőknek kis csomagot adtunk át a két tannyelvű iskola alsósainak személyes üzeneteivel. Sajnos most mindezek nem valósíthatók meg. Azt kértük a híveinktől, hogy ajánljanak a környezetükből, szomszédságukból olyanokat, akik hiányt szenvedhetnek valamiben. Nekik juttatunk élelmiszer-utalványokat, amelyeket odaadhatnak azoknak, aki a bevásárlást intézik nekik. Ehhez a gyerekek írnak pár sort. A városi környezetben ez egy nagyon jóleső és sok esetben meglepő gesztus: természetesen olyanok is kapnak tőlünk ajándékot, akiknek nincs köze a plébániához. Isten önmagát adta ajándékba, hiszen Jézus személyében ő lett emberré, és ez az ajándék azt a szeretetet közvetíti, amit Isten felénk sugároz.

 

 

Tovább folyik jövőre Hévey Gyula tevékenységének a feltárása, emlékének gondozása?

 

Évek óta kutatjuk, hogy egykori plébánosunk mit tett a vészkorszakban, hány embert mentett meg a haláltól, ezt a munkát tovább folytatjuk. Az idén fordulópontot hozott, hogy lett egy élő tanunk a kutatásban részt vevő Dési János újságíró édesanyjának személyében. Ez azért is fontos, mert az utolsó időszakában járunk a tanúk fellelésének, ami kell ahhoz, hogy egy embermentő pap emléktáblát kapjon a jeruzsálemi Jad Vasemben.

 

A hölgy, Gergely Anikó az emléktábla-avatáson is jelen volt, és elmesélte, hogy Hévey Gyula bölcsen előbb külön az édesanyját keresztelte meg, csak utána őt, így a keresztlevelében már egy katolikus szülő állhatott – így mentette meg a plébános az életét.

 

Ez a történet nemcsak Jeruzsálembe, de a Holocaust Memorial múzeumba, Washingtonba is eljutott. Tárgyi bizonyítékokból és fotókból itt, az altemplomunkban is készült kiállítás, Topor Márta fotósnak köszönhetően.

 

 

Ősi hagyomány, hogy a templom védelmet ad az üldözötteknek, megfáradtaknak. Ennek 21. századi megfelelője talán az lehet, hogy egyfajta lelki oázisként szolgálnak a nagyvárosi embernek. Sokan betévednek egy főváros közepi templomba jártukban-keltükben, zaklatottságukban, modernkori üldözöttségükben?

 

Általában is így van, de a két járványhullámban ez fokozottan igaz. A templomunk a déli három órát leszámítva mindig nyitva áll, pontosan azzal a céllal, hogy nálunk bárki megnyugvást találhasson. Sokan bejönnek vásárlás után, leteszik a csomagokat, imádkoznak vagy csak pihennek, „összeszedik”, „töltőre rakják” magukat. Egy nagyvárosi templomnak fontos feladata, hogy ezt a lehetőséget megteremtse. Én még sosem mentem be napközben úgy a templomba, hogy ne lett volna ott valaki.

 

 

Szöveg: Kertész Anna

Fotó: Berecz Valter/Képszerkesztőség