Nagy utat tettek meg

Arcfátyolban és csipkével díszített bársonykosztümben vonuló dámák, polgári anyák, kontyos kasszírnők, nőegyleti aktivisták, decens nevelőnők, varrólányok, orfeumi színésznőcskék, a pályaudvar környékén tébláboló cselédlányok és kurtizánok – Terézváros lányait és asszonyait idézzük meg valamikor az előző századforduló tájékáról, amikor a nőket még nemhogy nem ünnepelték nőnappal, de a férfiakkal való egyenlőségük sem volt egyértelmű.

Ha egy nő a 19. század végén, a 20. század elején ki akart törni a feleség-anya szerepkörökből, és esetleg még hivatásra is vágyott, azt nemcsak értetlenkedve nézte, de kifejezetten meg is vetette a társadalom. Nem csupán a férfiak, a konzervatívabb szellemiségű nőtársak is rosszallóan csóválták a fejüket, ha egy asszony egyedül jelent meg olyan helyeken, amelyek férfiprivilégiumnak számítottak. Például egy kávéházban.  

 

A Viharos álnév alatt publikáló Gerő Ödön például legkevésbé a „terézvárosi nővel” elégedett, akinek bűnlajstromán többek között olyan rettenetek szerepelnek, mint hogy a férjét, bocsánat, az urát a vezetéknevén „...te, Schlesinger!”-nek szólítja. Ráadásul, míg más kerületek asszonya csak időnként megy kávéházba, cukrászboltba, a terézvárosinak egyenesen törzsasztala van, ahová gyerekeivel együtt jár, s „mert takarékos, egy kávéhoz három üres csészét rendel”.  Pedig, ahogy Gerő írja, „a kávéház nem ad mulatságot, csak arra van hivatva, hogy az unalmat elűzze. A nőnek soha sem szabadna unatkoznia, mert folyton elfoglalja hivatása. A férfinak hivatala van, melynek feladatait hivatalos órákon belül végezheti, a nőnek hivatása van, melynek teljesítése egész életét elfoglalja. A kávéház fölkeresése az otthon sivárságát jelenti. Az otthon templom, melynek a nő a főpapja. A férfi a kávéházban találkozik az ismerőseivel, a nő látogassa meg ismerőseit, vagy hívja meg őket magához. Akivel sem az egyiket, sem a másikat nem teheti, azokkal egyáltalában ne társalogjon”. Kicsi engedményt azért tesz a női nem szigorú bírája: „A nőnek kávéházba járását esetleg meg lehet bocsátani, de ne akarjon a nő olyant tenni, amit meg kell bocsátani...”

 

 

 

Páholyhoz felékszerezett dekoltázs dukál

 

Ne akarjon például férfikíséret nélkül sétálgatni az Andrássy úton, ahol leginkább a déli órákban és délután „korzóztak” az előkelő társaságok. Kiváltképp színházi vagy operabemutatók előtt telt meg a sugárút, ahol a családi és képes lapok útmutatója alapján vonultak fel a legdivatosabb haute couture-ök. Még tankönyv is jelent meg arról, hogyan kell öltözködni a hétköznapi életben a különböző alkalmakkor. Utcára angol szabású kabátot vagy kosztümöt, közepes méretű kalapot, arcfátyolt, szarvasbőr kesztyűt illett felvenni. Az esti sétákhoz posztóból vagy bársonyból készült, csipkével, muszlinnal díszített ruhában vagy kosztümben kellett megjelenni, amelyet nyáron nagy és feltűnő díszes kalap, glaszékesztyű és napernyő, télen pedig prémgallér és muff egészített ki. A Zeneakadémia hangversenyeire a divat diktálta előírás szerint díszes, uszályos, magas nyakú selyemruhában illett érkezni; színházban a földszinten ugyanilyet kellett viselni, a páholyhoz viszont nagy kalap és drága ékszerrel kirakott dekoltázs dukált. Egyedül az operett igényelt szerényebb öltözéket, amelyre kifejezetten figyeltek az előkelő körökben: „Minden feltűnőt, rikítószínűt átengedünk azoknak a hölgyeknek, akik a társaságon kívül állnak” – írta egy korabeli divatlap. Az Opera íratlan szabálya szerint évadkezdetkor nem lehetett új ruhakölteményben pompázni – a friss toalettek csak az első premieren jelenhettek meg. Előadások után mulatók várták az urakat, no meg a merészebb, hírnevükre kevésbé kényes hölgyeket – ezekből, mármint mulatókból Terézvárosban már akkor is szép számmal akadt.

 

 

Ha jön a walesi herceg

 

Hogy a nők egyre többet megfordultak ezekben a mulatókban vagy a már említett kávéházakban, kimerítette a skandalum fogalmát. Míg a kávémérésbe járó varrólány a tisztes szegénységet szimbolizálta, addig az Abbáziába (Oktogonon) az igények szülte „hölgyórában” beülő polgárasszony egyet jelentett a családi hivatását elhanyagoló nőszeméllyel. A kávéházban egyedül megjelenő írónő pedig maga volt a szokásokkal szembeni lázadás egy személyben. Korabeli szerzők sokasága említi a nők kávéházba járását, jó néhányan ott dolgozásukat is „illetlenségként”, „bűnként”, „szánalmas felkapaszkodási kísérletként”. Krúdy Gyula például egy anekdotában mesél a Nagymező utca sarkán álló Schőn kávéházról, ahol esténként női cigányzenekar játszott. E szerint Albert walesi herceg valamikor a 19. század nyolcvanas éveinek végén, Pestre érkezvén éjféltájt hajtatott végig a Váci körúton (ma Bajcsy-Zsilinszky út). Amikor megtudta „Schőn bácsi, hogy a velszi herceg kocsija az ő kávéháza előtt fog elhajtani: hirtelen határozott. A kávéházában fehér ruhában és nemzetiszínű mellszalaggal működő női zenekart a pódiumról nyomban az utcára, a kávéház elé vezényelte..., a prímásnő, bizonyos Felejti Boriska a Rákóczi-indulót vezényelte a bandájának, amikor a herceg fiákere az úttesten feltűnt...”

Ugyanezekről a nőkről bizonyos Kóbor Tamás Budapest című írásában mint a közröhej tárgyairól ír: „a zenekar hölgyei, vagy hat vén és csúnya leány, süldősen rövid fehér batisztban, a vállukon keresztül széles, nemzetiszín szalaggal...”

 

 

 

Az én uram

 

Akárhogy is, társadalmi térfoglalásukat a nők, Terézvárosban legalábbis, a kávéházakban kezdték. Lettek úgynevezett hölgytermek, kialakult a hölgyóra intézménye, ami térben vagy időben elkülönített tartózkodást biztosított nekik egy alapvetően „férfiak számára fenntartott” terepen.  A tisztes asszonyok közül elsősorban a művész- és politikusfeleségek tűntek fel elsőként a kávéházi asztaloknál, férjüktől szintúgy tisztes távolságban. Az, hogy jelen lehettek, nem jelentette egyenjogúsításukat, befogadásukat, vagy akár csak a beszélgetésekbe, mulatságokba való bekapcsolódásukat. Vázsonyi Vilmosné (Szalkay Margit), aki maga is úgy gondolta, hogy „a nő igazi működési tere csak az otthona lehet”, Az én uram című visszaemlékezésében többek között az Abbáziában „közösen” eltöltött órákról is ír: „Még abban az időben nem ülhettünk ennél az asztalnál, hanem a közeli asztaloknál telepedtünk le. Eleinte az urak mind az újságot olvasták, mert hisz ezeknek a tartalma adta meg a társalgás és a vita tárgyát. Addig, míg az újságolvasás tartott, mi asszonyok traccsolhattunk, de azután, amikor megkezdődött a vitatkozás, akkor az odaadó kibicek szerepét játszottuk. (…) Én igazán boldog voltam, ha a szomszédos asztalnál ülő írótársaságból egy-egy odajött az én asztalomhoz és szellemességével felvidította a hangulatomat, amely nem mindig volt rózsás, mert amíg az uram az Eötvös-asztal körül csatázott, én bizony többnyire a legunalmasabb emberek társaságában csücsültem.” 

 

 

Lányok, asszonyok segélyezése

 

Egy másik, igencsak fontos lépés a női egyenjogúság felé az úgynevezett nőegyletek megalakulása volt, amelyből az első, a Pesti Izraelita Nőegylet szintén itt, Terézvárosban jött létre, 1866-ban. Céljuk elsősorban „a beteg, keresőképtelen özvegyek, asszonyok és leányok felkarolása és segélyezése”, illetve egy leányárvaház megalapítása volt. Székházuk még a két világháború között is a Dessewffy utca 41. alatt lévő neogótikus házban volt – árvaházukat pedig a század elején a Kertész utcából a Jókaiba költöztették át. Bár a női boldogulást az egylet alapvetően a jó férj oldalán képzelte el, leányintézetükben az árvák szakmai képesítést is kaptak, csak hát leginkább cselédmunkára készítették fel őket.

 

1869-től a fővárosban elsőként népkonyhát is működtettek, ahol 300 rászoruló napi ebédadagját osztották ki, az első világháború alatt pedig katonafeleségeket foglalkoztattak. Kicsivel előbb, 1910-ben Weiss Manfréd 120 ezer koronás, felesége emlékére tett felajánlásának köszönhetően megnyithatták a 32 férőhelyes Weiss Alice Gyermekágyas Otthonukat is, ahol gyermekápoló-képzés és az országban elsőként terhestanácsadás is folyt. 1922-ben már egyszerre 120 fiatal anya elhelyezését tudták megoldani, és felekezeti különbségek nélkül évente mintegy ezren vehettek részt a nőegylet anya- és csecsemővédő programjában.

 

Noha a nők mozgásszabadsága – ezzel együtt az önértékelése – egyre nőtt a 20. század elejétől fogva, még sokáig tartotta magát a nézet, hogy a „gyengébbik” nemnek egyedül a családi szerepei üdvözítők. A két világháború között, úgy a harmincas évekre kezdett szűnni az egyedi életutat választó hölgyek felett ítélkező felfogás. Nagy Lajos 1936-ban megjelent Budapest nagykávéház című művében például már abszolút tárgyilagosan, a miliőhöz tartozón mesél a jellegzetes kávéházi nőfigurákról: Mancikáról, aki a maga szőkeségével és húszéves, feszes idomaival egy idős és nem éppen előnyös külsejű úr társaságában fejti a keresztrejtvényt; vagy Székely Karoláról, aki naivan előfizet a kávéház ifjú zsenijei által tervezett és soha el nem készülő lapra…

 

Szöveg: Csejtei Orsolya

Fotó: Fortepan/Fodor István 

 

FORRÁS: RUBICONLINE, F. DÓZSA KATALIN, PESTI NŐ A SZÁZADFORDULÓN; HACOFE, BALÁZS EDIT, A ZSIDÓ NŐ SZEREPVÁLTOZÁSA...; NAGY LAJOS, BUDAPEST NAGYKÁVÉHÁZ; BUDAPESTI NEGYED, VARGA ÉVA, HÖLGYKÖZÖNSÉG A PESTI KÁVÉHÁZBAN; VÁZSONYI VILMOSNÉ, AZ ÉN URAM (MTDA.HU)