Mestersége a szenvedélye

A családja 125 éve űzi a mesterséget, Pozsony mellől indultak, végül 1970-ben a terézvárosi Király utcában kötöttek ki – Hidvéghy-Harangozó László már az ötödik generáció az órásfamíliában. Kedvencei a faliórák, rendszeresen javít 19. századi ketyegőket, de egy háromszáz éves zsebóra sem hozza zavarba.

Aki egy órásdinasztiába születik és viszi a szakmát tovább, az behozhatatlan előnyre tesz szert azokkal a társaival szemben, akik a mesterséget csak az iskolában tanulták. Ez nem azért van így, mert az Unicum vagy a KFC panírjához hasonlóan a fogások titkos receptként szállnak apáról fiúra, egyszerűen az órajavítás kultúrája, a felhalmozott tudás öröklődik: ezt vagy azt a nagypapa is pontosan úgy csinálta, ahogy azt a dédnagypapától látta.

 

A lényeg a szemnek láthatatlan?

 

Műhelyébe belépve a falakon, vitrinekben, polcokon sorakozó órák szinte mágnesként vonzzák a tekintetet. Az ember úgy belefeledkezik a bámészkodásba, hogy szinte arról is megfeledkezik, mi járatban van. Az első kérdés, ami megfogalmazódik, hogy vajon hány óra lehet az üzletben. „Fogalmam sincs, még soha nem számoltam meg. A falon nagyjából 50, a kirakatban legalább 60-70 karóra van, nem szólva az alkatrésznek szánt vagy gyakorlásra jó diribdarabban lévőkről” – mondja a mester, akinek szemmel láthatóan tetszik a hatás, amit birodalmának látványa a betérőből kivált.

 

Hirtelen nehéz lenne eldönteni, hogy a sokféle stílusú, különböző korú álló-, fali-, asztali, zseb-, karórák közül melyek a legszebbek. Ám Hidvéghy-Harangozó László ebben a kérdésben távolról sem olyan bizonytalan, a szépséget illetően nála a faliórák viszik a prímet. Bár az összkép szempontjából maga is fontosnak tartja, számára a laikusokkal ellentétben nem a dizájn, a szekrény, a számlap, a mutató cirádái vagy éppen elegáns egyszerűsége adja meg egy falióra szépségét, hanem a dobozban rejtőző szerkezet. Szerinte a külcsínnél sokkalta lényegesebb, hogy milyen az óra hangja. A tökéletes falióra nem túl mély, de nem is vékonyka hanggal jelzi az idő múlását. Amikor üt, szépen kizengi magát. „Pillanatnyilag egy negyedütős falióra a kedvencem az 1800-as évek közepéről. Az a különlegessége, hogy teljesen eredeti állapotában van, nem gyötörték meg sem a háborúk, sem a forradalmak és a gondatlan tulajdonosok sem. Még a polírozás is eredeti rajta, amikor az asztalos letisztította, azonnal előjött a fénye. Akkor derült ki, hogy ez egy különleges kőrisfából készült igazi kis csoda” – magasztalja vonzalmának tárgyát a mester.

 

Nem csak lelkük, az óráknak sorsuk is van

 

László egy-egy minőségi vagy régi óra javítása közben nemcsak az időmérő szerkezet precizitásában, a régi mesterek találékonyságában gyönyörködik, de az órák történelmi fejlődésének útját is nyomon követi.

 

Szavai szerint régen az emberek nagy becsben tartották az álló- és faliórákat, a szép asztali órákat is akár évtizedeken, évszázadokon át megőrizték. Azonban manapság ezek a hangsúlyos darabok a modern lakásokból jobbára kiszorultak. Tulajdonosai könnyű szívvel megválnak tőlük, fillérekért eladják bárkinek, csak vigyék, hogy végre ne legyenek útban. Az sem ritka, a lomisok nagy örömére, hogy egyszerűen kidobják őket. „A nagypapa, dédpapa, ükpapa karóráját még csak-csak elteszik egy fiókba, mondván, hogy bár hordani nem fogja, majd őrizgeti tovább a gyerek, aki érettségire vagy diplomaosztóra megkapja” – írja le az órák szomorú sorsát a mester.

 

 

Változó idő

 

„Nem csak a régi órák mentek ki a divatból. Mivel az okostelefonok mutatják a pontos időt, általában sokkal kevesebben viselnek karórát, mint néhány évtizeddel ezelőtt. A karóra napjainkban részben divatcikké, részben státuszszimbólummá, vagy még inkább a társadalmi pozíciót, anyagi helyzetet kifejező eszközzé vált. Az órák standardja is megváltozott. Régen egy női óra mindig icipici volt. Valljuk meg, negyven felett nem az volt a fontos, hogy a hölgyek lássák a pontos időt, hanem az, hogy legyen rajtuk egy aranyóra kis brillkővel. A mostani női órák majdhogynem nagyobbak, mint a 80-as évek férfiórái. A férfiak hatalmas, erős búvárórára vágynak, ami nagy és kétmillió kilométert bír. A levegőben, a víz alatt, a tűzhányóban, mindenhol működik” – jegyzi meg László, akinek a műhelyében, a trendek ellenére, olykor valóságos óramatuzsálemek is feltűnnek.

 

„A XIX. és a XX. század elején készült órákat viszonylag gyakran hoznak a kuncsaftok, de többször javítottam már 1700-as évekbeli zsebórákat is” – meséli a mester, majd azonnal hozzáteszi: a két kezén meg tudja számolni, hogy az ilyen korú órák javításával hány órás foglalkozik az országban. Ezeket a régi, különleges darabokat tetszhalott állapotukból ugyanis csak úgy lehet feltámasztani, ha az órásmester a hiba felismerésén túl a szükséges alkatrészeket is le tudja gyártani.

 

Az órásdinasztia

 

Szóba kerül a család története is. László üknagyapja éppen 125 esztendeje, 1896-ban nyitotta meg órásműhelyét a Pozsony melletti, akkor még kis faluban, Szencen. „A háború után elvettek mindent, kitelepítettek minket Csepelre, azután Hajósra. Tönkrement az egész család, dédpapa és nagypapa próbálta összerakni a műhelyt, először a konyhában dolgoztak, majd szép lassan mindig léptek egy picit előre. Végül nagypapám sikerre vitte az ügyet, amikor Budapesten újranyitotta az üzletet a Falk Miksa utcában. A Király utcai boltba 1970-ben költöztünk, amit 1999-ben vettem át” – foglalja össze röviden László az órásdinasztia sorsának alakulását. Hozzáteszi, a Király utca 98/B különlegessége, hogy itt, amióta az épület áll, mindig órásműhely volt.

 

A felvetésre, hogy mivel beleszületett az órásmesterségbe szinte el sem kerülhette, hogy ne ismerkedjen meg a szakmával, mosolyogva mondja: „Elkerülni, el lehetett volna, de én mindig is imádtam bent lenni a műhelyben a nagypapámmal. Álldogáltam mellette, néztem, mit hogyan csinál. Édesapám is órás volt, de csak rövid ideig űzte a mesterséget, őt jobban érdekelte a kereskedés. Vele ellentétben már kisgyerekként beleszerettem az órásmesterségbe, igazából egy másodpercig sem volt kérdés számomra, hogy órás leszek. Mesteremnek a nagypapámat tekintem, de sokat tanultam a Práter utcai órás szakiskolában tanáromtól, Vályi Hubától is”. Mint mondja, ez egy olyan mesterség, amit egy magára valamit adó szakember élethosszig tanul. Tökéletesen fedi a mondás a valóságot, ami szerint gyakorlat teszi a mestert. Kitartó, türelmes, precíz és szakmájára, emberségére igényes – szerinte ezek egy tisztességes órásmester legfontosabb tulajdonságai.

 

Minden és mindenki a maga helyén

 

Nemcsak szakértője, de szerelmese is az antik óráknak. Megőrzendő értéknek tartja őket, javításukkal és adásvételükkel is foglalkozik. Nem titkolja, mindig akad olyan óra, amitől fájó szívvel válik meg. Csak olyan vevőnek ad el egy régi órát, akiről úgy gondolja, megbecsüli és felelősen bánik majd vele. „Szépen mutatnak az üzletben, de nem itt van a helyük. Ezek az órák egy otthon ékei. A halaknak is a tengerben, folyókban kell úszniuk, nem az akváriumban körözniük” – jegyzi meg.

 

 

A szakmai fogásokat szívesen megosztja a hozzáforduló kollégákkal is. Nem akarja magával vinni a tudományát, és persze abban is bízik, hogy az órásdinasztia történetét, ha felnőnek a gyerekei, fia vagy a lánya írja majd tovább.

 

 „Még kicsik, de mindketten nagyon nagy örömmel jönnek a műhelybe. A keresztfiam is mondta, ő is szívesen lenne órás. Érdeklik őket az órák, majd az idő eldönti, hogyan tovább” – mondja a mester.

 

Szöveg: Dobi Ágnes
Fozó: Berecz Valter/kepszerk.hu