Mentik, ami menthető

A saját szemének is alig hisz az ember, ha végignézi a komolyabb cipőmentésekről készült „ilyen volt, ilyen lett fotókat” az Izabella és a Szófia utca sarkán lévő Nietsch-Hajmási cipészműhely közösségi oldalán. A kutyarágta, agyonnyúzott cipők már -már varázslatnak tűnő újjászületése mögött nem trükkök sora, hanem mesterszinten gyakorolt szaktudás, több mint százévnyi, generációról generációra szálló tapasztalat áll.

A „dobja ki, ha nem tudjuk megjavítani” szlogen híven tükrözi azt a munkaszemléletet, amelyet a családi vállalkozás tulajdonosai és alkalmazottai magukénak vallanak. „Számunkra természetes, belülről fakadó kényszer, hogy vállalásainknak magas szakmai színvonalon tegyünk eleget” – hangsúlyozza a műhely doyenje, Hajmási Ibolyka.  Állítását támasztja alá az az ebben a szférában teljesen szokatlan jelenség, hogy az általuk elvégzett javításokra három hónap garanciát nyújtanak.

 

Tisztességes üzletpolitika

 

„Ahogy a jelmondatunk állítja, amit csak lehetséges, tényleg meg tudunk és meg is akarunk javítani. Nemcsak a tisztesség, de a józan üzleti érdek is azt kívánja, hogy soha ne csapjuk be a vevőinket. Többnyire csak akkor mondunk nemet, ha nem vagyunk biztosak abban, hogy a végeredmény jó és tartós lesz. Ha a kuncsaft mégis ragaszkodik hozzá, hogy tegyünk egy próbát, nekiveselkedünk, de az elvégzett munkáért nem tudunk felelősséget vállalni”– egészíti ki üzletpolitikájuk egyik alapvetését Ibolyka fia, Nietsch Róbert, a műhely vezetője.

 

 

 

Beszélgetés közben kiderül róla, hogy mivel beleszületett ebbe a világba, ezért meglehetősen jól ismeri, az évek során jó néhány fogást ellesett, de az ötfős csapatban ő az egyetlen, akinek nem ez a tanult mestersége. Pár évvel édesapja halála után marketinges munkáját feladva állt a műhely élére. „Természetesen a javítást a profikra bízom, az én feladatkörömbe a beszerzés, az eladás, a javítandó lábbelik átvétele, az elkészültek átadása, a cég üzleti ügyeinek intézése tartozik” – foglalja össze röviden a tennivalóit.

 

Jutalék a cipőevőknek

 

Elmondása szerint sok újítást, fejlesztést is bevezetett. A kutyarágtacipő-akció is az ő találmánya. Az a kuncsaft, aki ilyen cipőt hoz javításra, egy jutalomfalat kupont kap, amit a sarki kisállat-kereskedésben lehet beváltani. „A mi vizslánk értelmes, okos kutya, cipő helyett mindig a könyveket ette meg. Ami a könyvespolcon alul volt, azt mind kiolvasta!” – meséli Ibolyka kacagva.

 

Róbert érdeme az is, hogy ma már a javítás mellett jó minőségű cipőápoló szerek, kiegészítők, betétek, fűzők, sámfák, sarokemelők és egyéb kellékek forgalmazásával is foglalkoznak, amelyek nemcsak személyesen, de a webshopjukban is megvásárolhatók. Láthatóan büszke arra, hogy apai ágon a Nietschek több mint 110, anyai ágon a Hajmásiak éppen 100 esztendeje vannak jelen a cipészszakmában.

 

Honlapjuk, közösségi oldaluk információkban olyan gazdag és professzionális, hogy az egy nagy cégnek is becsületére válna. A hozzájuk betérőket sem a cipészműhelyek megszokott képe fogadja, az eladótérben nemcsak vásárolhatnak vagy leadhatják a javításra hozott cipőket, táskákat, öveket, de a gondosan elrendezett tárgyakból, mesterlevelekből, újságcikkekből megismerhetik a cipészdinasztia történetét is.

 

 

Édesanyja és a többi mester birodalma a színfalak mögött, a belső térben található. A múlt és a jelen itt is jól megfér egymással, a régi szerszámok mellett megtalálhatók a korszerű eszközök is. A táskák, övek, cipők felsőrészének hibáit Hajmási Ibolyka és a tűzőnő, Eszter hozza helyre, a talp, a sarok rendbetétele Benedik Tibor cipészre marad.

 

Ki tud többet a cipőről?

 

A felvetésre, hogy a javítómunka talán nagyobb tudást igényel, mint maga a női, férfi- vagy gyerekcipőkre specializálódott cipőkészítés, Ibolyka nevetve válaszolja: „Egy jó szakember mindkettőhöz ért. A mi műhelyünkbe a papucstól a bakancson, a sport-, a gyógy-, a férfi- és női félcipőkön, szandálon át a csizmáig mindenféle lábbeli megfordul. Táskákat, öveket, de még hokikesztyűket is javítunk. Én felsőrészkészítő vagyok, a mesterség mindkét ágát azóta űzöm, amióta elvégeztem az iskolát. Bár amióta a férjem meghalt, már nem csinálunk új cipőket. Ez utóbbi tevékenység csillaga már amúgy is leáldozóban van. Jó ideje a lábbelik javarészt gyárakban készülnek, a kézműves cipészek már kevesebben vannak a javítással foglalkozóknál is, pedig belőlük sincs sok. Ráadásul egy részük dilettáns kókler, elég gyakran hoznak hozzánk olyan cipőt, amit valaki javítás címén már alaposan elfuserált. A mi időnkben még mindent meg kellett tanulni. Volt egy mesterem, aki, ha valamit elszúrtak a »nagyok«, azt mindig velünk, tanulókkal hozatta helyre. Közben azt ismételgette, ebből tanulunk a legtöbbet, mert nemcsak az egyes folyamatokat látjuk, hanem azt is, hogy mi az, amit nem szabad csinálni” – idézi fel a régi időket.

 

„Fogalmam sincs” – vágja rá azonnal a kérdésre, hogy hány cipőt javított életében. „Húszat, harmincat csinálsz meg naponta, azt kell megszorozni több mint hatvan évvel, nagyjából félmillió” – siet édesanyja segítségére Róbert. „Ne túlozzunk – replikázik tréfásan Ibolyka –, 61 éve csak az iskolát kezdtem, még csak 58 éve vagyok cipész. Egyezzünk ki több százezerben” – zárja rövidre a számháborút.

 

Vegyél másikat?!

Hatvan év alatt nagyot fordult a világ. Valamikor egy parasztember még két cipővel húzta ki a felnőttkorát. „Én vidéken nőttem fel, azok a bilgeri csizmák, amelyeket édesapám készített, egy életre szóltak. Persze akkor még voltak olyan bőrök is, például a durábel, amelyek elnyűhetetlenek voltak. Ma már ilyenek nem nagyon léteznek. Pár éve egy kuncsaftunk behozott egy durábel bőrből készült csizmát, amelyet a nagypapája tüzérként az első világháborúban viselt. Még mindig csizma volt!” – meséli Ibolyka.

 

„A mostani, műanyagból meg kamubőrökből készült cipők jó, ha javítás nélkül egy évet kibírnak. A gyártók nem abban érdekeltek, hogy termékeik tartósak legyenek” – toldja meg Róbert.

 

 „Pedig a nőkre mindig számíthatnak, főleg, amíg fiatalok, feltétel nélkül követik a divatot. Nem kell, hogy tönkremenjen, akkor is megveszik a legújabb trend diktálta topánkákat – mondja Ibolyka, aki számára a férje egykor nagyon sok cipőt készített, ezek nemcsak szépek, de kényelmesek és tartósak is. – Manapság a cipő márkája nem jelent minőségi garanciát. Az echte bőrként eladott, márkás cipőknél is megtapasztaltuk, hogy amikor javításkor szétbontottuk, azok az alkatrészek, amelyek nem látszanak, nem bőrből, hanem papírból vagy műanyagból voltak. Túl azon, hogy a ragasztás elengedhet, a sport- vagy vászoncipőket éppen azért nem szabad mosógépbe kimosni, mert a kérgük és a branzol (fára foglaló talpbetét) papírból van és szétázik. Jó cipőt csak kiváló alapanyagból lehet készíteni. Én azt nevezem jó cipőnek, aminek minden porcikája bőr” – teszi hozzá.

 

Megszívlelendő tanácsok

 

– Bőrcipőre soha nem szabad impregnáló spray-t fújni, a lábbelinket úgy tehetjük vízállóvá, ha cipőbalzsammal vagy méhviasszal bekenjük, majd miután beszívta a bőr, puha ronggyal vagy kefével kifényesítjük. Az impregnálószerek sport- és velúrcipőkre valók. A műbőrből készült lábbeliknek sem tesz jót, mert elveszíthetik a fényüket és mattak lehetnek.

 

– Kisgyerekeket hatéves korukig bűn kéreg nélküli, nyitott cipőben járatni, mert a fejlődésben lévő lábnak szüksége van a kéreg tartására. Ebben a korban a szandál viselése gerincferdülést, lúdtalpat okozhat.

 

– Bőrcipőre soha ne használjunk szilikonos szivacsos gyorsfényezőt, mert kiszárítja a bőrt.

 

– A cipőtágítást bízzuk szakemberre, a boltban kapható spray-k maradandó foltot okozhatnak.

 

– Soha ne mossunk lábbelit mosógépben.

 

– Ha a cipőnek bármilyen kis hibája van, azonnal szakemberhez kell vinni. A szakadt, kopott sarkú cipőnek épp olyan rossz az üzenete, mint a gyászkeretes körömnek.

 

Szöveg: Dobi Ágnes
Fotó: Berecz Valter/Képszerkesztőség