Megőrizni a változásba vetett hitet

A Terézvárosi Család- és Gyermekjóléti Központ szakmai vezetője nem csak fiatalnak látszik, az is: Hegedüs Klaudia mindössze 26 éves, és csupán négy és fél éve dolgozik a kerületben. A vezető pozíció nem riasztotta, szerinte ugyanis azt, aki a szociális szférát választja, nem csupán a segítő szándék vezérli, de egyúttal elfogadja azt is, hogy naponta a legkülönbözőbb kihívásokkal kell megküzdenie.

Könnyen elfogadták az idősebb kollégák, hogy egy fiatal lány ekkorát ugrott a ranglétrán?

 

Kisebb ellenállásba ütköztem, mint amire számítottam. Szerencsére szakmailag korábban is elfogadták a javaslataimat, adtak a véleményemre, nem kérdőjelezték meg a hozzáértésemet.

 

Mi az, ami erőt ad a szociális munkához? Hogyan tudja egy fiatal lány úgy kezelni azt a sok nehéz, olykor kilátástalannak tűnő élethelyzetet, amivel találkozik, hogy megmaradjon az életkedve, a vidámsága, a jövőbe vetett hite és bizalma, ugyanakkor együttérző és kellőképpen érzékeny is legyen?

 

Ezt kőkeményen meg kellett tanulni. Bár felkészítik az embert erre a főiskolán is, de ahogy mondani szokás, más az elmélet és más a gyakorlat. Eleinte szerintem mindenki megégeti magát. Meg kell találni például annak az okát, hogy egy-egy eset miért érint meg mélyebben. Nagyon fontos a határok kezelése, meg kell tanulni különválasztani a szakmai és személyes énünket. Szerintem addig lehet ezen a pályán maradni, amíg hiszünk abban, hogy az emberek képesek változni. Mi ugyanis azért küzdünk, hogy olyan pozitív változásokat indítsunk el a klienseinkben, amik a gyerekek számára kevésbé veszélyeztetett, biztonságosabb, jobb helyzetet teremtenek. Ha az ember szkeptikussá, a rendszerből fakadó eszköztelenség miatt reményvesztetté válik, akkor el kell menni egy kicsit pihenni vagy egy ideig egészen mással kell foglalkozni.

 

Hogyan került Terézvárosba?

 

Tősgyökeres fővárosi vagyok, mindig is imádtam a belvárost, az épületeket, az itteni életritmust. Bár a kerületet már úgy ismerem, mint a tenyeremet, mégis akad még felfedezni való benne, mindig tud újat mutatni. Voltaképpen a véletlen hozta úgy, hogy éppen a VI. kerületben kínálkozott egy olyan lehetőség, amivel örömmel éltem. Az intézményben megbízási szerződéssel dolgozott az az adósságkezelési tanácsadó, aki mellett még főiskolásként a gyakorlatot töltöttem. Négy és fél évvel ezelőtt fejeztem be tanulmányaimat, utána osztott munkakörben, esetmenedzseri és adósságkezelői státuszt kaptam. Ekkor egy pillanatra úgy éreztem, bedobtak a mély vízbe. Ugyanakkor a légkör rendkívül támogató volt, olyanok vettek körül, akik tízenéve a pályán voltak, tőlük nagyon sok segítséget kaptam, így sikerült megállni a helyemet. Mivel elég maximalista vagyok, nemcsak az elvárásoknak igyekeztem megfelelni, hanem mindent megtettem annak érdekében, hogy jó szakember váljon belőlem. Aztán amikor egy kolléga visszatért a gyedről és átvette tőlem az adósságkezelést, onnantól már csak esetmenedzserként dolgoztam.

 

Mi egy esetmenedzser dolga?

 

Általában akkor lép be egy család életébe, ha valamilyen hatósági intézkedésre vagy annak kezdeményezésre kerül sor. Például egy gyermek védelembe vételének folyamata indulhat rendőrségi jelzés, elhanyagoltság vagy igazolatlan hiányzások miatt. Az esetmenedzser dönt arról, hogy szükséges-e a hatósági beavatkozás, megoldható-e a gyermek családban tartása. Ha igen, akkor koordinálja azokat a feladatokat, amiket a gyámhivatali határozat a család számára előír. Enyhébb esetekben arra is javaslatot tehet, hogy védelembe vétel nélkül, a megfelelő szakemberrel önkéntes alapon működjön együtt a família. A gyermek kiemelése a családból a legdrasztikusabb lépések egyike, így akár ideiglenes hatályú elhelyezésére vagy gondozásba vételére csak akkor kerül sor, ha arra elkerülhetetlenül szükség van.

 

Terézvárosban sok ilyen eset van?

 

Éves szinten ideiglenes vagy állandó elhelyezésre 4-5 gyerek esetén van szükség, a védelembe vett gyerekek száma húsz körül mozog, de egy részük nem új belépő, hanem hosszú éveken keresztül ebben a státuszban van. Nagyon nehéz ezeknek a családoknak az életében mélyreható, tartós változást elérni. A kerületben a legtöbb probléma a lakhatás, a munkahely elvesztése, a megélhetéshez szükséges anyagi feltételek hiánya, a túlzott iskolai hiányzás, az elhanyagoló szülői magatartás vagy a válás utáni gyermekelhelyezés, kapcsolattartás és láthatás körül adódik.

 

Említette, hogy sokszor éveken át tartó folyamat, amíg egy családot meg lehet erősíteni, meg lehet változtatni azokat a körülményeket, amelyek miatt a gyereket védelembe kellett venni. Ez azért ilyen hosszadalmas folyamat, mert hiányoznak az eszközök, vagy mert olyan súlyos társadalmi problémák állnak a háttérben, amikre nem nagyon van megoldás?

 

Ezekben a családokban a problémák gyakorlatilag öröklődnek, generációkon átívelő hatásokból alakulnak ki, ezért felszámolásukra, átalakításukra is évtizedekre van szükség. Talán az oktatási, a szociális és az egészségügyi rendszer összehangolt, valamint együttes változására lenne szükség ahhoz, hogy rövidebb időn belül látványos eredményekkel járó, hatékony segítőmunkát lehessen végezni. Sokszor érezzük eszköztelennek magunkat, de ritkán adjuk fel a reményt, hogy javítani tudunk a gyermekek körülményein és helyzetén.

 

Szakemberek már több mint húsz éve kijelentették, hogy az „ajtók záródtak”, vagyis a különböző helyzetű társadalmi csoportok között megszűnt vagy csak minimális lett az átjárás.

 

Az átjárási lehetőség valóban résnyire szűkült. Vegyük csak egy elit iskola példáját. Még ha be is kerül egy rosszabb helyzetű, alacsonyabb társadalmi státuszú gyermek, nagy valószínűséggel nem tud sem beilleszkedni, sem helytállni. De nem azért, mert alkalmatlan lenne rá, hanem azért, mert nincsenek otthon olyan körülmények, hogy nyugodtan tudjon tanulni, nincs pénz drága különórákra, felzárkóztató foglalkozásokra, és még hosszasan sorolhatnánk, mi minden hiányzik a versenyképességhez. Voltaképpen a járvány miatt bevezetett digitális oktatás során is kiderült, mekkora hátrányt jelent, hogy sok családban nincs számítógép, internet, a gyereknek nincs külön szobája. Ott ahol nyolcan élnek egy helyiségben, máshol van a startvonal.

 

Huszonhat évesen komoly pozícióban került. Milyen előrelépési lehetőségek vannak még a pályán?

 

Ja, hogy hova tovább? Erre azt tudom válaszolni, hogy eddig, és ne tovább. A központon belül lényegében a csúcsra értem. Az intézményvezetői poszttal olyannyira más típusú feladatok járnak, amelyek nem állnak közel a személyiségemhez. Mostani munkakörömben szeretem az állandó pörgést, a folytonos figyelem szükségét és hogy különféle helyzeteket kell megoldanom. Egyelőre nagyon pezsgek, nyilván vannak napok, amikor fáradtabb vagyok, és akadnak persze nehézségek is. Összességében ez egy izgalmas, új szerepkör sok-sok elvárással, amelyeknek igyekszem megfelelni.

 

Ha lenne egy varázspálcája, mit változtatna meg azonnal?

 

Differenciáltabbá tenném az oktatási rendszert, a szociális szférában pedig sokkal több tisztességesen megfizetett státuszt teremtenék. Ez a két dolog, ami szociális és társadalmi szempontok alapján nagyságrendekkel javítana sokak helyzetén. Az utóbbi talán garanciát jelentene arra, hogy legyen mindig elég ember, akik segítenek azokon, akik bajban vannak.

 

Dobi Ágnes
Fotó: Adrián Zoltán/kepszerk.hu