Meghallani a józan ész hangját

Volt zsűritag karantén-tehetségkutatóban, vigyázott gyerekekre, főzött étteremben, az arcát és a hangját adta több jótékonysági kezdeményezéshez. Sztarenki Dóra, ahogy az előadóművészek zöme, az elmúlt egy évben csak azt nem – vagy alig – csinálta, amit a legjobban szeret: nem játszott. A vírusmentesebb időkben legtöbbször terézvárosi színpadon felbukkanó színésznővel várakozásról, a szétfolyó időről, némi Covidról és örökbefogadott kutyákról beszélgettünk.

 

Mi van azután, hogy hirtelen egy teljes szakma munkanélkülivé válik?

 

Az első két hónap a felocsúdás időszaka volt, valahogy próbáltam lefoglalni magam. Volt, hogy ismerős gyerekére vigyáztam, terveztem, hogy elmegyek főzni rászorulóknak. Nyáron úgy éreztem, végre legálisan megengedhetem magamnak, hogy ne dolgozzak, úgyhogy kimentem a szüleimhez másfél hónapra Olaszországba. Szeptemberben elindulgatott ugyan a színház, de a szokásosnál jóval korlátozottabban tudtunk játszani – a sokszereplős darabokat például alapból nem rakták vissza a repertoárba. A Centrálban a Függöny fel! és a New York-i komédia maradt, illetve volt egy bemutatónk, a Nevem Mary Page Marlow, amiben Básti Juli lányát játszanám, de az csak egyszer ment. Mivel továbbra is maradt időm, elmentem egy ismerősöm éttermébe, a Klauzál téren lévő Grumpy Budapestbe főzni, mosogatni, felszolgálni. Többnyire a konyhán voltam, megtanultam a teljes menüt elkészíteni. 

 

 

Jól főz?

 

A Konyhafőnökben (Dóri nyerte 2019-ben a Konyhafőnök VIP negyedik szériáját – a szerk.) elég jól megtanultam, csomó technikát, trükköt ott sajátítottam el. Egy garast nem tettem volna rá, hogy meg fogom nyerni, mégis élet-halál harcnak fogtam fel. Azt éreztem, bizonyítanom kell. Ráadásul szép lassan kiderült, hogy van affinitásom hozzá, úgyhogy brutál komolyan, talán túlságosan is komolyan vettem a versenyt. A végére tényleg jól kellett főzni, a döntőben egy háromfogásos vacsorát kellett összerakni 3 főre 3 óra alatt. Hála a sok szövegtanulásnak, rengeteg receptet meg tudtam tanulni, és ez segített.

 

 

Nem akarták a Grumpyban ott tartani mesterséfnek? 

 

Két hónap után abbahagytam, mert ahogy egyre nőtt a fertőzöttek száma, nem akartam, hogy az a kevés előadás, ami még ment, rajtam múljon, ha esetleg lebetegszem. Nem rajtam múlt. Hónapok óta várakozó állásponton vagyunk, és ebben az a legnehezebb, hogy fogalmunk sincs arról, hogy meddig kell még várni. Nem kezdesz igazán semmibe, mert nem tudod, hogy két hétről vagy fél évről van szó. Csak vársz, aztán újra vársz, mindig a következő hónapig. Azt veszem észre, hogy ebben a tolódó bizonytalanságban úszik ki az idő a kezeim közül – nagyon nehéz minden napot úgy beosztani, hogy azt érezd, hasznosat tettél. Egy jó dolog azért van benne: nagyon sokat olvasok. A legutóbbi élményem Elena Ferrante regénytetralógiája volt, rég merültem ennyire bele bármibe. Amikor véget ért, 10 percig zokogtam, mert lett bennem egy erős hiányérzet amiatt, hogy el kell búcsúznom a karakterektől.

 

 

 

 

Mi hiányzik a legjobban?

 

Talán az értékteremtő előadások. Amilyen például a Székely Csaba drámájából rendezett Semmit se bánok a Rózsavölgyi Szaolnban. Apukám rendezte, egy autista kislányt játszom benne. Azt érzem, hogy ez alatt az előadás alatt valami mágikus dolog történik a színpadon.

 

 

Máskor is dolgozott az édesapjával, Sztarenki Pállal?

 

Ez volt az első közös munkánk, de azt hiszem, jól tudtunk együtt dolgozni. Mindig is ő volt az első számú segítőm és kritikusom, ha kikértem a véleményét, arra voltam kíváncsi, amit tényleg gondol, és ő meg is mondta, finomkodás nélkül. Ezt egy rendező is így csinálja. Inkább nekem kellett néha arra figyelnem, hogy ne felejtsem el a próbákon, nem az apukámmal diskurálok egymagam.

 

 

Több jótékonysági vagy figyelemfelhívó akcióban is részt vett mostanság – a Centrál Színház társulata és több külsősként ott dolgozó színész felolvasta a Szegény Dzsoni és Árnikát, ami 10 forintos jegyárért és 2500 forint adomány felajánlásával online akár most is megnézhető. Ezzel az akcióval a színház művészeti titkárát szeretnék segíteni, akinek nemrég leégett a háza. Érzékeny a jó ügyekre?

 

Igen, azt hiszem, van bennem segíteni vágyás. Sokszor voltam például ideiglenes befogadója örökbe adható kutyáknak – most is van nálunk egy kölyök, akit a Fogadj örökbe! Alapítványtól hoztunk el, hogy gazdit keressünk neki, de aztán kiderült, hogy túl veszélyes csapdába nyúltam. Egy olyan kiskutyára mondtam ideiglenesen igent, aki nagyon hasonlít a sajátomra. Ez benyomott egy olyan gombot, amitől végül úgy döntöttünk, megtartjuk. Már neve is van, Szotyinak hívják. 

 

Egyébként mennék én Covid-osztályra is önkéntesnek, ha beoltanának. A kollégákkal már hónapokkal ezelőtt arról beszélgettünk, hogy össze kellene fogni azokat az embereket, akik a szakmájukból adódóan munkanélkülivé váltak. Nagyon jól hasznosítható lett volna például a színészek empátiája, csak időben kellett volna lépni, felkészíteni minket teszem azt egy diszpécseri munkára. Kapcsolattartásra az orvosok és a családok között, akiknek valamelyik szerette olyan állapotban fekszik a kórházban, hogy nem tud telefonon sem kommunikálni, tökéletesen be lehetett volna vetni a színészeket. Nagyon szívesen segítenék, de most azért felteszem magamnak a kérdést, tényleg szeretnék-e 10 órát eltölteni egy Covid-osztályon oltás nélkül, ahol bármilyen szkafanderben is vagyok, megfertőződhetek, és ha esetleg én nem is leszek rosszul, továbbadhatom a szeretteimnek. 

 

 

 

 

Nemrég körbejárta a közösségi oldalakat egy videó, amelyben több előadóművész, zenész és színész, köztük ön is – Presser Gáborral és utána szabadon – egy üres színháztérben lézeng a színpadon: Miénk itt a tér! felkiáltással. Mit mond ez a kisfilm?

 

Az én olvasatom az, hogy a nézők nélkül, anélkül a közösségi élmény nélkül, amit az ő jelenlétük jelent, még csak színpadon lenni sem nagyon érdemes. A színpadi előadás azokért az emberekért van, akik nézik és hallgatják. Ha nem tölthetünk együtt időt, a lényeg veszik el. Arra szerettük volna felhívni a figyelmet, hogy egy kicsit mindenki felelőssége, hogy minél előbb véget érjen ez az egész, hogy találkozhasson művész és közönsége. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy nagyon-nagyon ki vagyunk szolgáltatva. Nem tudom, hogy az életem során tapasztaltam-e valaha ekkora kiszolgáltatottságot. Talán a Táncművészeti Főiskolán. Ott nem nagyon érzed, hogy kontrollod van afölött, ami történik veled. Most sodródunk azokkal az erőkkel, amiket kívülről vagy felülről ránk szabnak. Nagyon más megoldásunk nincs, mint a türelem és az alkalmazkodás.

 

Arról nem beszélve, hogy mostanra szerintem már mindenki elveszett a médiából áramló rengeteg ellentmondásos információban – ezek alapján mindent és mindennek az ellenkezőjét is lehet gondolni. Lehetetlen szelektálni, emiatt fordulhat elő, hogy sokan azt is megkérdőjelezik, ami a kórházakban zajlik, pedig ott ténylegesen élet-halál harcot folytatnak az ápolók és az orvosok. Amire szerintem nagyon nagy szükségünk volna, hogy ebben a káoszban újra meghalljuk a józan ész hangját.

 

Szöveg: Csejtei Orsolya

Fotók: Ivándi-Szabó Balázs/Képszerkesztőség