Még mindig maradnak

Augusztus 13-án, a Hunyadi téren hull utoljára keresztben a jégeső Bereményi Géza és Másik János azonos című közös estjén, amelyen az író önéletrajzi regényéből (Magyar Copperfield) olvas fel részleteket, a zenész pedig Bereményi Géza, Cseh Tamás, és saját János dalait énekli. Szerelmekről, Irénről, napfényes gyerekkorról, delíriumos éjszakákról Másik Jánost kérdeztük.

– Óriási sikerrel, mindig telt házzal és csak alig egy-két éve megy a Keresztben jégeső című produkciójuk, most mégis az utolsóra készülnek. Elfáradt az előadás?

 

– Régebben megy már, csak amikor felkértek minket, hogy hozzunk össze egy közös műsort A Harmadik Hely nevű lakásszínházban, akkor még híre-hamva sem volt Géza regényének. Az ősváltozatban a saját dalaimból is előadtam néhányat, Géza sztorizott, néha ő is beleénekelt. Csak később, a sokadik alkalomra forrta ki magát az előadás – egyrészt a Levél nővéremnek hármunk által (Bereményi, Cseh, Másik) írt dalaiból összeállt a zenei rész, Géza készülő regénye – ami azóta meg is jelent – pedig adott az egésznek egy gerincet. Marha hosszú volt kezdetben, aztán olyan 1 óra 40 percre faragtuk, most meg már úgy érezzük, hogy elég. Amúgy ez a mostani csak itthon az utolsó, lesz még egy legeslegutolsó előadás belőle szeptemberben Bécsben, a Collegium Hungaricum Wienben.  

 

 

– Kicsit a régi legendás házibulik hangulatát, a sztorizásokat, a véget nem érő együtt zenéléseket idézi, azokat, amikor Novák János Csengery utcai lakásán először ültek össze Cseh Tamással. Ő énekelt, ön kísérte, lényegében ismeretlenül… 

 

– Tamás egy-egy koncertje után általában még vagy 2-3 órát énekelt ezekben a bulikban, és tényleg, egyszer csak úgy, ismeretlenül beszálltam, és magától működött minden. Azt mondta: „egész életemben veled szeretnék zenélni”. Többé-kevésbé, kisebb megszakításokkal ez nagyjából meg is valósult. 

 

 

– Mi az az íz, ami, ahogy a Keresztben jégeső című dal szövege mondja, mégsem múlik el? „Számban az íz, valami íz, és nem múlik el / Ágyamon felülve leveszem a kabátomat.”Az örök másnaposságé?

– Fogós kérdés ez egy ilyen szép nyári estén. Nem tudom. Bizonyára valami a közös múltunkból, de azért ez már nem az az íz. Évekig nem vállaltam például emlékműsort, nem ment. Aztán ahogy múlt az idő, azt gondoltam, bizonyos fokig kötelességem nekem is továbbvinni valamit belőle. Először a Budapestet adtam elő egy operatőrgálán, Novák Emil, János testvére beszélt rá. Ott valami történt. Onnantól kezdve tudtam énekelni a közös dalainkat. Visszajött valami a közös ízből, de már másként. A dalokat átengedtem egy szűrőn, kicsit más megjelenést kaptak, de a zamatuk azért felismerhető.   

 

 

– Érez némi nosztalgiát? 

 

– Na olyat biztosan nem. Azt mindig is igyekeztem elkerülni. A kreativitásban dolgozók rosszul érzik magukat a nosztalgiában.

 

 

– Pedig sok dal éppúgy egy valaha volt szebb, jobb világot emleget fel, mint a gyerekkort idealizáló Bereményi-regény. „Csak még egyszer gyere elő / A résből, hol elbújtál, gyerekkorom” – mondja a Gyerekkorom című dal kezdősora. Mi bújjon elő belőle? Gézát is kérdeztem, ő a nagyszülői házat, a Teleki teret említette. Azt mondta, miközben írta a regényt, olyan volt, mintha ott lett volna újra az adott történésekben, a Teleki téri ház udvarán, ugyanazokkal az érzésekkel, mint amiket 6, 8 vagy 14 évesen érzett.

 

– Nem beszéltünk össze, de ugyanúgy a nagyszülői házat mondanám. Én ott is születtem, a Szigetközben. Kisbajcs, a vidéki élet szabadsága határozta meg a gyerekkoromat. Egyszerűbb kor volt. Örök napsütés. A sok fájdalom és rengeteg titok ellenére is, amit egy gyerek még nem ért. Nagyon pontosak ezek a szövegek, Géza érti, hogy lehet olyan dalszövegeket írni, amelyek fölött nem múlik el az idő. 

 

 

– Mitől nem múlik el?

 

– Örök érvényű dolgokról szólnak. Szerelemről például. „Minden álmomban / százféle változatban te vagy velem.” De a Keresztben jégeső éjszakai városban rohanása is ugyanolyan ma is. Bármikor bárki felismeri magát bennük. És hiába hallja őket ezerszer az ember, mindig fel tud fedezni valami újat. Még én is. 

 

 

– Bolyong még éjjel a városban? Vannak terézvárosi élményei?

 

– Budapest-élményem van inkább, amit terézvárosi helyszínek is árnyalnak. Nem véletlenül született több Budapest-dalunk, és nemrégiben írtam egy újat is, ami még nem publikus. 

 

 

– Kicsit azért elárul róla? Legalább azt, hogy még mindig szereti-e a várost. Még mindig „maradunk itten, maradunk itt, maradunk”?

 

– Igen, szeretjük ezt a várost. Még mindig maradunk. Most már kicsit ridegebb ugyan, nem annyira otthonos, de azért még szeretjük. 

 

 

– Mi romlott el?

 

– Az emberek hangulata. De az nem most történt, hanem 15-20 évvel ezelőtt. Megfordult a hatás. A hely magától már nem annyira inspiráló, de ahol vagyunk, ott még tudunk olyan környezetet teremteni, amiben jól érezzük magunkat. 

 

 

– A szokásos csíkos pólóban és fekete zakóban búcsúzik a Hunyadi téren?

 

– Most hogy mondja, lehetséges. Egyszer felvettem egy fekete mellényt, de Bereményi jobban szereti ezt a csíkos szettet. Azt mondta egyszer, hogy „ez jobb, mint amikor abbénak öltözöl”. 

 

Szerző: Csejtei Orsolya

 

Keresztben jégeső – Bereményi Géza és Másik János estje a Nyár a Hunyadi téren programsorozatban 

augusztus 13., 18 óra