Márta néni kilencvenéves lett

Kilencvenedik születésnapja alkalmából Teréz körúti otthonában köszöntötte dr. Fehér Elekné Bárdos Mártát Matokanovic Lídia, a terézvárosi önkormányzat képviselője, környezetvédelmi és civil kapcsolatok tanácsnoka. A jeles évforduló alkalmából – az ajándékok mellett – a képviselő átadta Orbán Viktor miniszterelnök köszöntőlevelét, valamint Hassay Zsófia, Terézváros polgármesterének oklevelét.

Az ünnepelt ötvenkilenc esztendeje, 1960 óta él jelenlegi otthonában. De mint kiderült, már a II. világháború alatt Terézváros jelentette számára nemcsak az otthont, de a menedéket is. Napra pontosan tudja, hogy a Csepelen megértésben, szeretetben élő családja 1944-ben Péter-Pál napján hullott szét, amikor édesanyját és édesapját beköltöztették egy kijelölt házba, majd Auschwitzba deportálták. A lágerben orvos édesapját latrinatakarításra osztották be, ahol a munka közben elkapott dizantériába (vérhas) alig egy hónappal később belehalt.

 

 

 
Az ünnepelt örömmel vette át a köszöntőleveleket

 

Anyukája Auschwitzból egy Visztula melletti munkatáborba került. 1945 januárjában a Vörös Hadsereg közeledtével már-már felcsillant a szabadulás reménye, ám a németek, mielőtt elmenekültek volna, fogva tartottaikat egy pajtába terelték, majd rájuk gyújtották.

Az 1944-ben 15 esztendős Márta nővérével, valamint 53 másik csepeli lánnyal és asszonnyal a Csepeli Posztógyárban lelt menedékre. A gyárépület raktárában heteken át éjszakánként egymás mellett a betonon aludtak. Amikor a folyamatos bombázás során az épület teljesen használhatatlanná vált, egy teherautóval elszállították őket a Boráros térre, majd a csapatot egyszerűen szélnek eresztették.

És itt kerül képbe ismét Terézváros. Jobb ötletük nem lévén, Márta Éva nővérével anyai nagybátyjához ment, aki családjával az Eötvös utca 2.-ben, egy kijelölt csillagos házban élt. Az ide-oda költözések után a fiatal lány végül nagynénje Akácfa utcai lakásában élte meg a gettó felszabadulását.

 

 
Márta néni szerint a múltra mindig emlékezni kell

 

A történet végén előkerült egy nagy becsben tartott fotó, amelyen egy népes család mosolyog a kamerába. Márta néni halkan jegyezte meg, hogy a képen láthatók közül csak ő és az azóta is Svédországban lakó nővére élte meg a háború végét. Mint mondta, a legfájóbb számára az, hogy szerettei közül csak a nagypapáját tudta Dombóváron eltemetni.

Márta néni a világégés után befejezte a gimnáziumot és tanulmányait a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen folytatta. A Honvéd Kórházban töltött szakmai gyakorlatok során döntötte el, hogy szemészorvos lesz. Nemcsak elhatározásához, de munkahelyéhez is mindvégig hű maradt, pályája végén a Honvéd Kórházból vonult nyugdíjba.

 

Magánélete is szerencsésen és szépen alakult. Márta néni orvos férjével két gyermeket nevelt fel, egy unokája és három dédunokája számára sok-sok öröm forrása. Férje elvesztése óta az otthonában egyedül, de nem magányosan él, ugyanis a ház egy másik lakásában élő kisebbik fiára mindenben számíthat.

 

A sok megélt borzalom ellenére Márta néni csupa derű. Szavai szerint a múltat soha nem szabad elfelejteni, de minden élethelyzetben keresni kell a szépet és a jót.

 

Kilencvenévesen is úgy gondolja, hogy az ember nem élhet célok és feladatok nélkül. Dolgozni kell – mert különben az ember feleslegessé válik. Elmondása szerint az unalmat még ennyi idősen is csak hírből ismeri.