Maradt a kaptafánál

Édesapjától tanulta a mesterséget Zámbori Vilmos ortopédcipész-mester. Szomorú tényként kezeli, hogy ő viszont nem tudja, az örökül kapott műhelyét kire testálhatja majd. Soha nem volt szüksége hírverésre, szerinte a legjobb reklám a tisztességesen elkészített, minőségi termék.

 

 

„Miközben egyre több a beteg lábú ember, az ortopéd cipészet a kihaló szakmák közé tartozik – foglalja össze Zámbori Vilmos tömören mesterségének cseppet sem szívderítő helyzetét. Ehhez a munkához tudás, türelem, kitartás, akarat szükséges, s nem mellékesen szeretni is kell.” 

 

 

Atyai választás

 

Zámbori Vilmos negyvenöt éve dolgozik ortopéd cipészként, de már tízéves korában is folyton édesapja műhelyében sertepertélt. Ha úgy adódott, gyerekként is meg kellett fogni a munka végét, édesapja ugyanis szigorú ember volt.

 

„Akkoriban a családban még nem számított, hogy mit akar egy gyerek. Amikor elvégeztem az iskolát, autószerelőtől a kárpitosig minden akartam lenni, de cipész biztosan nem. Édesapám szépen végighallgatta a nagy ívű terveimet, majd kijelentette, ha nem leszel cipész, akkor fel is út, le is út. Mit volt mit tenni, jelentkeztem a Práter utcai szakmunkásképzőbe” – idézi fel Vilmos a nem éppen zökkenőmentes pályakezdést.

 

 

 

 

„Hazudnék, ha azt mondanám, repestem a boldogságtól a szakmunkásvizsga letételekor vagy amikor apám azzal a pedagógiai céllal, hogy megtanuljam a cipőkészítés minden csínját-bínját, a Divattervező Vállalathoz küldött dolgozni. De nem volt apelláta. Akkor még nem tudtam, ma már igen, milyen jót tett velem. A vállalatnál ugyanis a világ legjobb cipészei között számon tartott Vass László keze alatt dolgozhattam. Éppúgy, mint édesapám, ő is szigorú mester volt” – mesél a tanulóévekről a cipész.

 

Ma már nemhogy nem bánja, de kifejezetten hálás azért, hogy első perctől kezdve megkövetelték tőle a minőségi munkát, mint ahogyan azért is, hogy tudásukat továbbadták. Miután visszatérhetett édesapja műhelyébe, elvégezte az ortopédcipész-tanfolyamot, megismerte a láb anatómiáját, megtanulta hogyan lehet, pontosabban hogyan kell a beteg lábra kényelmes cipőt készíteni. 

 

 

Nincs két egyforma láb

 

Attól a pillanattól kezdve, hogy a mestervizsgát letette, kifejezetten az hajtotta, hogy ne egy legyen a sok közül, hanem igazán jó ortopéd cipész váljék belőle. Édesapja tudását úgy szívta magába, mint a szivacs, de azt sem bánta, ha egy-egy rossz fogását a műhelyben dolgozó idősebb segédek javították ki.

 

 

 

 

Egyre jobban megszerette a szakmáját. Egy szép nap azon kapta magát, hogy jóleső öröm tölti el, amikor elkészül egy cipő, egy talpbetét. „A kétkezi munka gyönyörűsége, hogy az ember látja, megfoghatja, amit csinált, hogy tudja, nem hiábavalóságokra fecsérelte, hanem hasznos dologgal töltötte az idejét. Nem szólva arról az elégedettségről, amit akkor érez, ha az a kuncsaft, aki sírva érkezett, az új cipőjében mosolyogva távozik” – árulja el a mester.

 

Arra a kérdésre, mivel tud többet az általa készített betét a híres gyárak készen kapható termékeinél, először csak mosolyog. Majd szép türelmesen elmagyarázza: nincs két egyforma láb. Attól, hogy Jóska bácsinak és Pista bácsinak is 42-es a lába, egyáltalán nem biztos, hogy ugyanarra van szükségük. 

 

 

Talán a kisunoka

 

„Ha valaki bemegy egy cipőboltba, megadja a lábméretét, az eladó benyúl a fakkba, és ad egy betétet. Holott fogalma sincs arról, hogy az illetőnek mi a gondja a lábával, van-e harántsüllyedése, saroktüskéje, van-e egy belső bokadeformitása. De ugyanez a helyzet a sarokemelővel is. Nem mindegy, hogy egy centit vagy 6 millimétert kell egy cipőbe beletenni. Nálam minden a méretvétellel kezdődik, amikor kiderülnek azok a problémák is, amelyekről lehet, hogy nem tud a kuncsaft. Legyen szó talpbetétről, sarokemelőről, gyógycipőről, az hajszálpontosan az illető lábára készül” – sorolja.

 

Mint mondta, nagy megtiszteltetés volt számára, hogy 2018-ban Terézváros mestere lett, de arra még büszkébb, hogy kuncsaftjai évek, évtizedek óta visszajárnak hozzá, vidékről, a határon túlról, Svájcból, de még Ausztriából is.

 

„Édesapám nemcsak biztos megélhetést adott a kezembe, de tartást is – összegez a mester. Nincs olyan nap, amikor ne jutna eszembe, mivel felerészt azokkal a szerszámokkal dolgozom, amiket tőle örököltem. Egyelőre csak abban reménykedem, ha lesz hozzá ambíciója, talán a kisunokámból, a nyolc hónapos Tomikából sikerül olyan cipészt nevelni, aki továbbviszi a műhelyt.” 

 

 

 

Szöveg: Dobi Ágnes

Fotó: Berecz Valter