Már örökre szabad a „száguldó vöröskeresztes"

Ez volt az első olyan október 23-a, amikor Székely Dezsőné Sebestyén Mária, vagy ahogyan mindenki ismerte, Hosszú Mari az 56-os forradalom és szabadságharc hősei előtt tisztelegve nem állt ott ünneplőbe öltözve, hófehér haját kontyba fogva az emlékezők között.

„Mindig nagyon szíven üt minden kitüntetés. Amikor megkapom, újra átélem 56-ot, a verést, a romokat, a fájdalmat” – mondta lapunknak 2014-ben, a Nemzetközi Szent György lovagrend átvétele után. Huszonegy évesen két hét alatt megjárta a mennyet és a poklot. Abban a két hétben megcsapta őt is a szabadság szele, tele volt hittel és reménységgel. Pontosan tudta, hogy a forradalom kitörésekor hová kell állnia. Történjen bármi, akár élete árán is küzdenie kellett az országot megszálló szovjetek ellen, akik 1944-ben evangélikus lelkésznek készülő bátyját elhurcolták, és a rendszer ellen, amely hamis vád alapján édesapját letartóztatta, az Andrássy út 60.-ban megkínozta, és három évig bírósági tárgyalás nélkül fogva tartotta.

 

Bár az elsők között csatlakozott a Hősök terén a tüntetőkhöz, akik a gyűlölt rendszert szimbolizáló Sztálin-szobrot ostromolták, ledőlésének mégsem lett szemtanúja. Még állt a monstrum, amikor felkapaszkodott a rádióhoz tartó, fiatalokkal teli teherautók egyikére. Az Astoriánál azonban elakadtak, és a további utat futva tették meg – mire odaértek az épülethez, már eldördült az első sortűz. Mari felcserképzőt végzett, elrohant a közeli Trefort utcai rendelőbe segítséget kérni, és felszerelést is szerzett, amivel visszasietett a sebesülteket ellátni. A következő napokban mindenütt ott volt, ahol harcoltak, mentette az életeket, kötözte a sebeket. Városszerte csak „száguldó vöröskeresztes”-ként emlegették.

 

Október végén csatlakozott a felkelők Tompa utcai csapatához. Itt ragadt rá termete miatt a Hosszú Mari név is, amit élete végéig büszkén viselt. November 4-én, a szovjet tankok bevonulása után az utolsók közt, a legvégső pillanatban menekült el a főhadiszállásról.

 

Szörnyű volt ocsúdnia ebből a két hétből, a bevonulás hírére mérhetetlen fájdalmat érzett. Nagy Imre rádióbeszédének szavai örökre beégtek az agyába. Nem akarta elhinni, hogy mindez megtörténhet. Abban bízott, hogy a nyugati hatalmak nem hagyják, hogy a szovjetek nyíltan lerohanják Magyarországot és vérbe fojtsák a nép forradalmát. Tévedett.

 

Nem nyugodott, és nemcsak résztvevője, de egyik főszervezője is lett a december 4-i és 5-i női tüntetésnek, amelynek a néma tiltakozáson túl az volt a célja, hogy eljuttassák az ENSZ-hez az itteni állapotokat leíró üzenetüket. Két hónap múlva, 1957. február 18-án letartóztatták. Vallatása közben úgy összeverték, hogy a dobhártyája beszakadt. Édesanyja, néhány nappal azután, hogy meglátogatta a rabkórházban, meghalt. Hosszú Marit két év nyolc hónap börtönre ítélték, büntetését később enyhítették, így 1959. március 4-én szabadult. A megpróbáltatások ezzel nem értek véget, éveken át nem kapott állást, nem tanulhatott tovább, a rendszerváltozásig megfigyelték – múltját stigmaként viselte. Árulásra bírni, megtörni azonban soha nem tudták.

 

Boldog volt, hogy megélhette a gyűlölt rendszer összeomlását, a szovjet csapatok kivonulását. Az elismerések, bár némi elégtételt adtak a megaláztatásokért, gyötrelmesek is voltak számára.

 

A rendszerváltozás után sokszor élhette át 1956 fájdalmát, számos kitüntetéssel – mások mellett Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszttel és Maléter Pál Emlékéremmel – ismerték el a magyar nép szabadsága melletti kiállását. Nyolcvanéves korában, 2015-ben a forradalom és szabadságharc során tanúsított hősies helytállása, valamint humanitárius szolgálata elismeréseként a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét kapta meg. Ugyanebben az esztendőben a VI. kerület – amely több mint hat évtizeden át volt otthona – egyik legrangosabb kitüntetését, a Terézvárosért díjat vehette át.

 

Az idén májusban vége szakadt életének 86 esztendejében 40 évnyi szabadság, 46 évnyi diktatúra, üldöztetés jutott számára. Székely Dezsőné Sebestyén Mária hívő keresztény volt, a számolatlan időben talán helyrebillen a mérleg.

 

Szöveg: Dobi Ágnes

Fotó: Neményi Márton