Lubickolni az életben

Bringázik keresztül-kasul Teréz-, Erzsébet- és Újlipótvároson, ücsörög az Andrássy úti Ecocafe korzósított utcateraszán, és közben nagyszabású terveket kovácsol. Bár a zenészeket a járványhelyzet alaposan megtépázta, Saїd Tichiti úgy gondolja, hogy 2020 előbb-utóbb az ő éve lesz: az idén 20 éves a zenekara, ő maga az 50-et tölti, és heteken belül gasztrovállalkozásba kezd. Ahogy anno a marokkói muzsikát, úgy most a marokkói konyhát is szeretné meghonosítani Magyarországon.

Azt mondja, ő már magyar. Mi más is lenne? A gyerekeivel magyarul beszél, 2007 óta magyar állampolgár, és ha külföldre utazik – akár haza, Marokkóba – egy idő után elfogja a honvágy. Lassan 22 éve él Budapesten, afféle szerelem volt első látásra. Amikor 2000-ben megalapította a Chalaban zenekart, még nem nagyon tudta errefelé a közönség, hogy mi fán terem az autentikus népzenével és jazzes elemekkel megbolondított marokkói muzsika. Aztán egy csapásra Saїd lett a nagybetűs „marokkói zenész” Kelet-Közép-Európa-szerte. Nála hitelesebben senki nem tud az öreg kontinensen sivatagiblues-hangulatot varázsolni, és mivel a berber és a sivatagi arab kultúra határán született (édesanyja berber, édesapja arabul beszélő fekete afrikai), bármilyen marokkói zenei stílusban eligazodik.

 

Valamiféle ősnyugalom sugárzik belőle. A karantént és a koncertek, fesztiválok elmaradását is nyugodtan vette, lehetőségnek fogta fel. Mivel átfedésben volt a ramadánnal, megkönnyítette a böjtöt, sokat sportolt és megtanult úszni. „Igen, általában ilyen meghökkenéssel szoktak rám nézni, amikor kiderül, hogy nem tudok úszni – reagál kérdés nélkül az arcjátékomra –, de hát miért is tudtam volna? Én a sivatagban születtem. Amikor Magyarországra jöttem, kicsit banálisnak tartottam, hogy itt tenger nélkül is ennyire erős a vízkultúra.” Sokáig nem is vágyott rá, aztán tavaly megnézte Zurbó Dorottya Könnyű leckék című dokumentumfilmjét, amelyben a gyönyörű szomáliai menekült lány, Kafia többek között úszni is tanul, és elhatározta, ő is beugrik a mély vízbe. „Új élet indult, mint egy gyerek, úgy élvezem a lubickolást” – meséli elragadtatással.

 

Mint ahogy szívesen belemerül a város forgatagába is. Húsz évvel ezelőtt az intenzív kulturális és zenei életbe szeretett bele Budapesten. „Voltak napok, amikor egész nap ki sem mozdultam a VI. kerületből. Az egykori Eckermann Kávézó volt a törzshelyem, este csak átmentem játszani a majdnem szemben lévő Tütü Tangóba. Amióta ezek megszűntek, nem találom igazán azt a helyet, amit ugyanennyire a sajátomnak éreznék. Annak idején elképesztő klubélet folyt Budapesten, ma egy kezemen meg tudom számolni, hányan vállalják be az élő zenét. Ilyenkor látszik igazán, amikor eltűnnek a városból a turisták, hogy milyen sokan játszanak a hányásturizmusra, és hogy mennyire üresek kulturálisan a kocsmák, szórakozóhelyek.” S bár egyelőre nem látszik, merrefelé vezet a kiút a lelassított életből, Saїd Tichiti merész terveket szövöget. „Őszre tele a koncertnaptárunk, elvben sokat játszunk a Chalabannal és a másik formációmmal, a Tariqával is, de ami igazán nagy dobás lesz, az a november 12-i születésnapi koncert a Művészetek Palotájában.”

 

Egy marokkói filmrendező barátja amolyan road movie típusú dokumentumfilmet készített Saїdról budapesti és sivatagi helyszínekkel, próbákkal, örömzenélésekkel – ennek a zenei anyagát mutatja be az éppen 20 éves zenekar a Müpában, ha a Covid is úgy akarja. December 17-én a Rumbach zsinagógában a saját 50. születésnapját ünnepli egy meglepetéskoncerttel, addig pedig egy másik „születésnél bábáskodik”: marokkói bisztrót nyit valahol a „hathéttizenharmadik” kerületben. Bár már megvan a helyszín, még nem akarja elkiabálni, csak azt mondja, ami biztos. Afféle street food jellegű konyhában gondolkodik, amiben a marokkói ízvilág teljes skálája megjelenik majd. „A marrákesi főtér, a Jamaa Lafna hangulatát szeretném kicsiben Budapestre hozni, ahol a fancy és a fapados étkezési szokások keverednek egymással. A lényeg a fűszerezés. Egyetlen étel sem készül kétszer ugyanúgy. Egy marokkói háziasszony vagy séf soha nem méricskél. Mindig érzésre fűszerez.” Saїd állítja. hogy a főzés, ahogyan a zene is, tömény intuíció. A minőség viszont mindennek az alapja, úgyhogy járja a piacokat, hogy a legjobb alapanyagokat szerezze be. A képen, amely a Terézvárosi arcok kiállításon is látható, épp a Hunyadi téren dinnyézik. A fűszereket a marrákesi piacról szerzi be, egy ottani megbízottja videóbejelentkezéseinek köszönhetően félig-meddig személyesen. Virtuálisan pásztázza a polcokat, és a terézvárosi nappalijából tartja szemmel, megfelelően darálja-e egybe a 20-30 különböző összetevőt a kinti fűszeres a Ras el hanout keverékhez. Azt tervezi, ő is a tűzhely mögé áll. „Az éjszakák maradnak a zenélésnek, a nappalok viszont a vendéglátásé lesznek. Amit a magyar étteremkultúrából hiányolok, az a szó szerint vett vendéglátás. Nem gasztronómiai ügyfélszolgálatot szeretnék tartani, én fogadni fogom a vendéget.”

 

Szöveg: Csejtei Orsolya

Fotó: Csoszó Gabriella