Lépésről lépésre, versről versre

Egy Szív utcai trafik kirakata előtt mágneses Ciróka-paróka játékért ácsingózott, a Köröndön egy fa odvában bujkált, eltévedt az Andrássy út alatti pincerendszerben, a Hunyadi téren pedig „volt” egy titkos bunkere. Tóth Krisztinának lételeme a játék: játszott gyerekként Terézváros utcáin, eljátszik emlékekkel, gondolatokkal, játszik a szavakkal – az írás, ahogy mondja, számára legózás. Az április 11-i költészet napja apropóján a költő-íróval gyerekkora egykori helyszínein és a versek virtuális promenádján sétáltunk.

„Itt a sarkon – mutat a találkozás pillanatában a Lövölde téri patikára – már gyerekkoromban is gyógyszertár állt. Állandóan oda rohangáltunk be a játszótérről ostyát kunyerálni. Teljesen ízetlen, élvezhetetlen valami volt, nem is értem, miért kattantunk rá annyira.” Egy pillanat alatt bevon a játékterébe, felismerni vélem a Terézvárosi elégia című Tóth Kriszta-vers első néhány sorában felsejlő hajdani környéket – „Szív utca és Lövölde tér, / sebhelyes arcú házak, / gyerekkor kulisszái, / szűk kapualjak suttogása.” –, de aztán mégsem az emlékek „hólyagos járdáin” megyünk tovább. Ahogy Tóth Krisztina mesél, szó szerint megelevenedik a múlt. Ott vagyunk vele ezerkilencszázhetvenvalahányban, ahogy a Szív utcai Általános Iskola előtt várja, hogy a menzás nénik kinyissanak. Kedd van, negyed nyolc, kakaó és kalács illata száll. „Messze laktunk, de mivel ez volt az egyetlen olyan iskola a városban, ahol 6 éves kortól lehetett franciául tanulni, amit a szüleim nagyon hasznosnak gondoltak – meséli –, bejártam Újpalotáról. Korán indultak dolgozni, úgyhogy engem fél 7 és 7 óra között kitettek a Köröndnél. Többnyire bekéredzkedtem egy osztálytársamékhoz vagy a környéken lófrálva, télen fagyoskodva vártam, hogy fél nyolc körül kinyisson a suli. A kedd volt a kedvenc napom, mert akkor kakaó és kalács volt reggelire.”

 

 

 

 

Nüansznyi részletek

 

Aztán látjuk, ahogy a kicsi Kriszta az akkoriban még a Szegfű utca sarkán lévő Francia Intézet könyvtárában Pifet és Babart olvasgat, vagy díszsorfalat áll a francia elnöknek. „Egy alkalommal meglátogatta az iskolánkat Giscard d’Estaing, akiről persze fogalmunk nem volt, hogy kicsoda. Én például a felhajtásból azt tippeltem, hogy királynő érkezik. Nem mutattak róla képet, és azt sem mondta senki, hogy a Valéry nem női név, úgyhogy nagyon meglepődtem, amikor Giscard d’Estaing megjelent. Ráadásul egyáltalán nem hasonlított azokra a férfiakra, akiket itthon láttunk. Magasnak tűnt és soványnak. Még a cipőjére is emlékszem, hosszú, keskeny bőrcipő volt.”

 

Megelevenedik az iskola melletti alagsori trafik is – ma koszvadt, kiszuperált pince benyomását kelti, de ahogyan Tóth Kriszta beszél róla, egyszerre szépnek mutatja magát –, „itt vettem életemben először illatos radírt, és a kirakatában figyeltem fel egy Ciróka-paróka nevű játékra is. Mágnespor volt benne, amiből szakállat meg hajat lehetett egy arcra mágnesezni. Belebetegedtem, hogy nem akarják nekem megvenni, nagyon-nagyon sokáig spóroltam rá a zsebpénzemből, mire az enyém lett.” 

 

Jelentéktelen apróságnak tűnhetnek, mégis ezek a nüansznyi részletek töltik meg élettel (szagokkal, hangokkal, mozgással) a múlt emlékképeit. A Király, vagyis akkor még Majakovszkij utcai virágüzlet kirakatában zubogó vízfüggöny, a Köröndön lévő Zrínyi-szobor anno törött lábfeje (ma is látszik a javítás illesztéke), vagy a másik oldalon lévő odvas fa mostanra berácsozott ürege, ahová olyan jól be vagy el lehetett bújni az „iskolai levegőztetések” félórájában.

 

 

 

 

Kaland a föld alatt

 

Egészen filmszerűen mesél egykor volt kalandokról, a franciák által legfranciásabbnak tartott városrész otthonosan hangulatos, mégis nagyvonalú tereiről, az Andrássy út és a Szív utca sarkán lévő közértben kapható, 1981-ben még franciásan lágy Tihany Camembert-ről. Egyszer, tudtán kívül, a saját története összeért a történelemmel. „Itt, az Andrássy úton (a mai Ecocafe) épületében működött a Szív utcai Általános Iskola alsó tagozata. Hatalmas pincerendszer húzódik az egész tömb alatt, végig az Andrássy 60.-ig. Egyszer egy osztálybulin eltévedtünk itt, amiért kollektíven intőt kaptunk, pedig csak azt játszottuk, hogy menekülünk a sánta fűtő elől. Szegény vitte a szeneskosarat a hátán, teljesen ártalmatlan volt, de mi csak kiabáltuk, hogy jön a fűtő. Egészen bevadítottuk magunkat, és eltévedtünk. Különös, valószínűleg már nem is az iskolához tartozó helyekre jutottunk. Kicsit meg is ijedtünk. Csak bolyongtunk a furcsa, barna műbőrrel párnázott ajtók között, nem találtunk vissza. Óriási botrány lett belőle. Nem is értettük, miért váltott ez ki a szokásos engedetlenségnél sokkal nagyobb retorziót.”

 

Baktatunk a Hunyadi tér felé, amelynek emlékei szintén a föld alá vezetnek. „Tél volt, éppen egy bunkeres gyerekkönyvet olvastam, és ennek hatására elkezdtem azzal hülyíteni az osztálytársaimat, hogy nekem is van egy bunkerem a Hunyadi téren. Egy csatornafedőt szemeltem ki lejáratnak. Megbeszéltük, ki mit hozzon otthonról, mi mindennel rendezzük be. Le volt fagyva a hó, mondtam, hogy előbb ássák ki a bunker bejáratát. Csak bent az iskolában vették észre a tanárok, hogy néhány osztálytársam eltűnt, mert még a sorakozó után is a lefagyott bunkerbejáratot feszegették.”

 

 

 

 

Elrontott szótagszám

 

Úgy tűnhet, hogy költészet napi sétánk kissé elkanyarodott a versektől, pedig Tóth Krisztina minden egyes gesztusa, története vagy félmondata valamiképpen a költészet maga: emlékszövetekbe rejtett asszociációkkal teli kirakós játék. Akkor is, amikor csak úgy mellékesen megemlíti, hogy Parti Nagy Lajos is lakott a Szív utcában, vagy hogy Mándynak a Népköztársaság útján lévő Különlegességi Cukrászda volt az egyik kedvenc helye. Nem mondja, mégis hallani vélem a neki dedikált Séta című Tóth Kriszta-verset: „Az, aki nincs, az csak a térre ment ki. / Csak a szemetet vitte le. / Rövidke sétát ír levél helyett, / hogy ernyőt is vitt, nem jön este se…” 

 

Mutatja, hogy a Köröndtől jobbra lakott Koch Vali költő, akit pedig édesanyám idézett sokszor, ha túlságosan nekibúsultam valami jelentéktelen dolog miatt: „Csak semmi pánik / semmi pánik / az élet veled / kesztyűs kézzel bánik / tudod jól rosszabb is lehetne / képzeld magad gerillának / a hegyekbe / vagy afrikai éhezőnek / narkósnak leprásnak utcanőnek / lehetnél árvízkárosult / csernobili sugárbeteg / anya ki egyedül nevel / öt gyereket…”

 

Tóth Kriszta versel akkor is, amikor első zsengéinek történetét eleveníti föl. „Negyedikes koromtól egy kis kockás füzetbe írogattam verseket, alapvetően gyerekes dolgok voltak, utánoztam azt, amit hallottam. Aztán egy osztálytársnőm, azzal, hogy le szeretné másolni a verseket, kölcsönkérte a füzetemet, majd elvesztette. A legtöbbre azért így is emlékszem. Volt egy, amit télapóra írtam, és amibe az énektanár beleírt. Teljesen elrontotta a szótagszámot. Ki voltam borulva, hogyhogy nem hallja?! Jóval később, már felnőttként meghívtak egyszer egy író-olvasó találkozóra, ahol a gyerekek ezt a versikémet énekelték. Kérdeztem tőlük, honnan ismerik, ők meg mondták, hogy énekórán tanulták. A tanárnő, aki elrontotta a szótagszámot, továbbhagyományozta a versikémet. Érdekes élmény volt.” 

 

 

 

 

Játék az írás

 

Első meghatározó versélménye az Arany-balladákhoz kötik Tóth Krisztát – ahogy sétánk vége felé ballagunk át a Rippl-Rónai utcába, ahol már felnőttként lakott öt évet, a Walesi bárdok és az Ágnes asszony zeneisége kísér. „Arany a mai napig rengeteget ad – kezd bele a költészet számára leglényegébe. – Abban áll a zsenialitása, hogy az ember a zsigereivel fogja fel és nem az értelmével. A mélyebb érzékeivel. Úgy hat, ahogy a zene szokott. Azt gondolom, ilyen az igazi nagy költészet.” 

 

Ahogy korábban a terézvárosi emlékek rajzoltak külső, most az alkotás ihletett pillanatai készítenek egyfajta belső játszótértérképet. Kriszta mesél kicsit a könyvhétre megjelenő új kötetéről, a szonettcsokrot, haikukat és az utóbbi évek verseit tartalmazó Bálnadalról, és arról, hogy az írás számára játék, szólegó. Van, hogy csak „játszásiból” ír – az egyik így született drámájából, ha tetszik, óvodai krimijéből, a Denevérből épp most készül online színdarab Dicső Dániel rendezésében (május 12-én lesz az internetes bemutatója). 

 

Azt mondja, leginkább a fordítás tölti fel. „Nemrég fordítottam franciából magyarra Babitsot. Játék ez is, de másként kell mélyre menni. Rám mindig nagyon felszabadítóan hat a fordítás. Ilyenkor az összes költői képességed mozgósítod, mégis inkognitóban maradsz. Nem a te személyiségednek kell beletöltődnie egy edénybe, hanem egy másik hangot szolgálsz. Nekem minden fordítás hatalmas szellemi élmény. Teljes költői személyiségemmel belehelyezkedem a munkába, és úgy jövök vissza, megkönnyebbülve, megtisztulva és kicserélődve, hogy minden energia, amit beletettem, visszaszivárog belém és feltölt. Pont úgy bele lehet feledkezni, mint a legózásba – mondja a Kogart meseszépen virágzó tulipánfái előtt, mellékesen megjegyezve, milyen csalóka ez a növény. – Azt sugallja, hogy mindig dolce vita van, közben csak két hétig virul az évben.” Le se tagadhatná a költőt.

 

 

 

 

Ahogy odaérünk a Rippl-Rónai–Podmaniczky sarkán álló épülethez, ahol a fiatalon elhunyt költő, Simon Balázs volt a szomszédja, és ahol a szemben lévő MÁV kórház szülészetéről nyárestéken, a nyitott ablakokon át vajúdó nők félelmetes sikolyai hallatszottak, már jócskán belül vagyunk a költészeten. Nyüzsgő szellemi közeg ez, irodalmi szalonok színhelye, amely önkéntelenül is megidézi a Simon Balázs emlékére írt Varázsolást – no meg Babitsot, a Balázsolást és az örök játékot, amit Tóth Kriszta gyerekkora óta él: „A keskeny, ferde napsütésben nyitva volt / az emeleti ablak. Épp / hozzád indultam: nem csuktam be, járja át / a szél az áttelelt szobát, / és hogy a huzat be ne lökje, a fehér / nagy üvegtálat támaszul / tettem a táblák közé…”

 

Szöveg: Csejtei Orsolya

Fotók: Adrián Zoltán/Képszerkesztőség