Lépésről lépésre, versről versre

Április 11-e, József Attila születésnapja a költészet napja. Ezen a napon egy kicsit minden a versekről szól, vagy jó lenne, ha róluk szólna. Tóth Krisztina költővel élete gyerekkori helyszíneit bejárva, Terézváros utcáit és tereit róva beszélgettünk költészetről, kalandokról, mindent átszövő játékosságról. A teljes cikket a héten megjelenő Terézváros magazinban olvashatják - ez a mostani egy kis költészet napi ízelítő, egy ízig-vérig terézvárosi Tóth Kriszta-verssel megspékelve.
Fotó: Fecske Flóra

Tóth Krisztina

Terézvárosi elégia

 

Szív utca és Lövölde tér,
sebhelyes arcú házak,
gyerekkor kulisszái,
szűk kapualjak suttogása.
Hol van az első tiszta szó?
Hólyagos járdákon gurul,
és nincs, aki többé megtalálja.
Vagy ki se mondtam talán,
fogalmam sincs, mi volt,
de szép volt és örök,
mint a mások szerelme.
Szép, mint a trafikok
nagy kincsespolcai
és örök, mint a legelső
csók ijedelme.
Hol élted másik életed?
Indulj csak: víz alatti csönd fogad,
és mint egy kagylóformájú medált,
úgy látod elmerülni
egy láncon arcodat.
Mert hány hóesés a gyerekkor?
S egy élet: kezdettől a végig
hány zápor, lehullott levél?
Eszedbe jut ez minden évben,
valahányszor csak végignézel
a félig írt történet
kanyargós kezdetén.
Mész fölfelé
a keskeny utcán,
a dohos, macskaszagú
kaptatón,
és közben magadra gondolsz,
magadra:
„Mert ilyen ünnep ez.
Minden nyár végén elkövetkezik,
naptárból meg nem mondhatón.”

 

Tóth Krisztina minden egyes gesztusa, története vagy félmondata valamiképpen a költészet maga: emlékszövetekbe rejtett asszociációkkal teli kirakós játék. Akkor is, amikor csak úgy mellékesen megemlíti, hogy Parti Nagy Lajos a Szív utcában lakott, vagy hogy Mándynak a Népköztársaság útján lévő Különlegességi Cukrászda volt az egyik kedvenc helye. Nem mondja, mégis hallani vélem a neki dedikált Séta című Tóth Kriszta-verset: „Az, aki nincs, az csak a térre ment ki. / Csak a szemetet vitte le. / Rövidke sétát ír levél helyett, / hogy ernyőt is vitt, nem jön este se…”

 

Mutatja, hogy a Köröndtől jobbra lakott Koch Vali költő, akit pedig édesanyám idézett sokszor, ha túlságosan nekibúsultam valami jelentéktelen dolog miatt: „Csak semmi pánik / semmi pánik / az élet veled / kesztyűs kézzel bánik / tudod jól rosszabb is lehetne / képzeld magad gerillának / a hegyekbe / vagy afrikai éhezőnek / narkósnak leprásnak utcanőnek / lehetnél árvízkárosult / csernobili sugárbeteg / anya ki egyedül nevel / öt gyereket…”

 

Tóth Kriszta versel akkor is, amikor első zsengéinek történetét eleveníti föl. „Negyedikes koromtól egy kis kockás füzetbe írogattam verseket, alapvetően gyerekes dolgok voltak, utánoztam azt, amit hallottam. Aztán egy osztálytársnőm, azzal, hogy le szeretné másolni a verseket, kölcsönkérte a füzetemet, majd elvesztette. A legtöbbre azért így is emlékszem. Volt egy, amit télapóra írtam, és amibe az énektanár beleírt. Teljesen elrontotta a szótagszámot. Ki voltam borulva, hogyhogy nem hallja?! Jóval később, már felnőttként meghívtak egyszer egy író-olvasó találkozóra, ahol a gyerekek ezt a versikémet énekelték. Kérdeztem tőlük, honnan ismerik, ők meg mondták, hogy énekórán tanulták. A tanárnő, aki elrontotta a szótagszámot, továbbhagyományozta a versikémet.”

 

Első meghatározó versélménye az Arany-balladákhoz kötik Tóth Krisztát – ahogy sétánk vége felé ballagunk át a Rippl-Rónai utcába, ahol már felnőttként lakott öt évet, A walesi bárdok és az Ágnes asszony zeneisége kísér. „Arany a mai napig rengeteget ad – kezd bele a költészet számára leglényegébe. – Abban áll a zsenialitása, hogy az ember a zsigereivel fogja fel és nem az értelmével. A mélyebb érzékeivel. Úgy hat, ahogy a zene szokott. Azt gondolom, ilyen az igazi nagy költészet.”

 

Szerző: Csejtei Orsolya