Látótársak Terézvárosban

Alig ért véget a fehér bot napján tartott ünnepség, a terézvárosi lámpások már operettlátogatásra készülnek – közkívánatra a Mágnás Miskát nézik meg. Látássérültekről lévén szó, sértőnek is hatna ez a kifejezés velük kapcsolatban, ám a helyi klubvezető, Lukács Erzsébet Böbke gyorsan megmagyarázza: attól, hogy valaki nem lát, még nem kell átírni a szótárt. Ők is ugyanazokat a szavakat használják, mint mindenki más, még ha azok számukra néha mást jelentenek.

„Aki jól szeret, az megismer és elfogad – saját világát kitágítja a másik felé” – idézte Lukács Böbke a neves pszichológus, Vekerdy Tamás szavait. Szerinte nehéz lenne pontosabban megfogalmazni, mi a dolga annak, aki segítőként sérült emberek mellé szegődik.

 

Kik azok terézvárosi lámpások?

 

Mentorokkal az élén a főváros több pontján működő Lámpás Klubokat nyolc évvel ezelőtt, egy uniós projekt keretében, a Vakok és Gyengénlátók Közép-magyarországi Regionális Egyesülete hívta életre. A cél az, hogy a látássérültek ne otthonaikban begubózva, különálló kis szigetekként, hanem egy közösséghez tartozva éljenek. A terézvárosi Lámpás Klub 2018 februárjában tartotta első foglalkozását. „A megalakításban nagy szerepe volt Bundula Csaba akkori alpolgármesternek, aki kérésemre azonnal segítő kezet nyújtott. Programjainkat azóta is támogatja az önkormányzat, a találkozóinkhoz pedig a helyiséget az Eötvös10 művelődési ház biztosítja” – foglalta össze történetüket röviden Lukács Böbke.

 

 

Lukács Böbke klubvezető

 

„Mivel egy személyes tragédiát követően több évtizedes sikeres vállalkozói és pénzügyi pályámat cseréltem a szociális segítői munkára, a szervezésben, a marketingben meglehetősen jártas vagyok. Ennek ellenére számomra a tagság toborzása jelentette a legnagyobb kihívást. Régóta a kerületben éltem, de a környezetemben egyetlen látássérült sem volt, felkutatásukban a Terézvárosi Egészségügyi Szolgálat szemészorvosai és a helyi optikusok segítettek – mesélte. – Ma már nem kell senkit agitálni, összejöveteleinkre, programjainkra nemcsak Teréz- és Erzsébetvárosban, de a város más pontjain élő látássérültek is eljönnek. Egy-egy alkalommal többnyire huszonegynéhányan vagyunk, de ültünk már ötvenen is a klubteremben. A nagyobb rendezvényeinken pedig száz körüli a résztvevők száma.”

 

A programokat a klubvezető ajánlata alapján közösen választják ki, de a tagok ritkán írják felül Lukács Böbke javaslatát. Arra törekszik, hogy az előadások a tagság mindennapi életét könnyítsék, a külső programoknál pedig az az elsődleges szempont, hogy olyan helyekre juttassa el a lámpásokat, ahová egyedül soha nem mentek volna – például színházba, moziba, múzeumokba. „Kirándultunk a vácrátóti arborétumban, de voltunk az Országházban is. A bazilikában egy a torinói lepelről szóló előadáson, a szentendrei skanzenben pedig egy egész napos interaktív programon vettünk részt. Jártunk a Zeneakadémián, és ma már hagyomány a közös karácsonyi ünnepségünk, valamint a klub születésnapjának megtartása. A legtöbbször talán a retroklubos kalandunk kerül szóba, amikor a lámpások a parkett ördögeivé váltak” – sorolta a közösen átélt élményeket. Segítő munkáját nemcsak szűkebb környezete, a klubtagok közössége, de a tágabb közösség is értékeli: az önkormányzat tavaly Terézvárosért díjjal tüntette ki Lukács Böbkét.

 

Arcok a klubból

 

Miután megismertük a klub életét, néhány tag is megosztotta velünk személyes történetét. Korban, érdeklődésben, mentalitásban jobban különböző embereket lámpással is nehezen találhattunk volna – csupán az köti össze őket, hogy látássérültek és imádnak a terézvárosi klubba járni.

 

 

Molnár Imréné Ilona

 

 

A terézvárosi lámpásoknál a maga 86 esztendejével Molnár Imréné Ilona a korelnök, több mint három éve szinte minden foglalkozáson jelen van. Mielőtt nyugdíjba ment, egy cseppet sem nőies foglalkozást űzött – szerszámmarósként dolgozott. A szembetegsége 74 éves korában kezdődött, a látásélessége 10 éve még 30 százalékos volt, ma már alig éri el a 10 százalékot. „Nagyon jól érzem magam a klubban, olyan, mintha nemcsak ismerősök, hanem családtagok lennénk. Pont olyan típus vagyok, mint Böbke, az aktív éveimben rengeteg társadalmi munkát végeztem, akinek csak tudtam, segítettem.”

 

Nincsenek tabutémák

 

Nagyjából 15 éve kezdődtek a látásproblémái Andrási Mariannak is, de ő akkor még csak a húszas éveiben járt. Marian egy csupa mosoly, harmadik gyerekével várandós 36 éves anyuka, aki az Állatorvostudományi Egyetemen dolgozik, a takarítók csoportvezetője. Mindkét szemén zöldhályog van, a betegsége 13 éve, ikergyermekei születése után jött elő – ma már mínusz 19-es szemüveget visel, amivel viszonylag jól boldogul. Látásvesztése 42 százalékos, távolra szemüveggel sem lát.

 

„Benne vagyok mindenben, itt a klubban nem érzem magam frusztrálnak attól, hogy esetleg kinéznek. Itt senki sem húzódozik, nem magázódik, nincsenek tabutémák, mindent megbeszélünk. A programok érdekesek, színesek. A gyerekeim beszédfogyatékosak, a foglalkozásokra és a programokra szinte mindig velem tartanak. Ha én nem tudok jönni, akkor a szintén klubtag szüleimet kísérik el. Egy-egy kiránduláson olyan felszabadultak, úgy kinyílnak, hogy még engem is meglepnek.”

 

Mindkettejükről kiderült, a látássérülés nem az egyetlen nehézség az életükben. Ilona korábban egy súlyos gerincműtéten esett át, majd az operáció után 11 évvel egy balesetben kezét, lábát törte, így azóta, csak bottal tud járni. Minden testi baján úrrá tudott lenni, de a fia elvesztése feletti fájdalom évtizedek múltával sem tompul.

 

 

Benczekovits Lajos és Andrási Marian

 

A másik kezével visszaadta

 

Bár már korábban is számtalan előjele volt, betegségét csak kamaszkorában fedezték fel Benczekovits Lajosnak. „Nyolcadikos voltam, amikor egy napon olvasás közben csak a szavak elejét és végét, a közepét viszont egyáltalán nem láttam. Az orvosi vizsgálaton kiderült, nagy a baj, egy olyan ritka szembetegségem van, amelyikből egész Magyarországon csak 100 esetet tartottak számon” – idézte fel Lajos. Mivel ez egy gyógyíthatatlan kór, a jövőt illetően az orvosok semmi jóval nem kecsegtették, így nagyon fiatalon ki kellett dolgoznia azt a stratégiát, amivel teljes életet tud élni.

 

A megoldást, mint mondja, szinte tálcán kínálta a sors. Édesapját öt évre Egyiptomba küldték, ez idő alatt Lajos elvégezte a középiskolát, tökéletesen megtanult angolul és franciául is viszonylag jól beszélt. Hazatérésük után egy újabb szerencsés fordulatnak köszönhetően 9 hónapot tölthetett Párizsban, ahol tökéletesíthette a nyelvtudását. Később édesapja újabb kiküldetést kapott, ez alkalommal Szudánba. Itt Lajos az arab nyelvet sajátította el. „Bejártam az egyetemre, letettem a nyelv- és a tolmácsvizsgát, amiről papírt is kaptam” – mondta.

 

Fiatalon leszázalékolták, de a megszerzett tudásnak köszönhetően a mai napig tolmácsként dolgozik. Társra is lelt, feleségével 46 éve boldog házasságban él. Egy lánya és két unokája van. Úgy érzi, rá is igaz a mondás: amit a sors az egyik kezével elvett tőle, azt a másikkal visszaadta. A lámpás közösség azért különösen fontos számára, mert itt a sorstársakkal tapasztalatokat cserélhetnek és sok jó élményt szerezhetnek.

 

Minden helyzetből felállnak

 

„Mindenkinek az életét ismerem, olyan sorsokkal találkozik az ember, amilyeneket korábban elképzelni sem tudott. Nagyon tisztelem a tagjainkat azért, mert a legnehezebb helyzetekből is felállnak. Tanulnak, családot alapítanak, megállják a helyüket mindenhol. Csodálom, ahogy a boldogságot keresve értelmet adnak az életüknek – összegzett a klubvezető. – A családomban a szüleimtől láttam, később az üzleti életben is megtanultam: semmit nem érdemes nagyjából, fél szívvel csinálni, mert elmarad az öröm, az elégedettség érzése. Én minden jól sikerült klubnap után boldog vagyok.”

 

Ünnep, nem csak világnap

Október 15-én az E10-ben ünnepelte a fehér bot nemzetközi napját a Vakok és Gyengénlátók Közép-magyarországi Regionális Egyesülete, valamint a Terézváros Lámpás Látássérültek Klubja. Ahogy beszédében Fodor Ágnes, az egyesület elnöke mondta, ezen a napon a szokásosnál több figyelemmel fordul a világ a látássérültek felé, nagyobb hangsúlyt kapnak gondjaik, nehézségeik, ami természetesen jó és hasznos, ők mégis inkább a sikereiket ünneplik ilyenkor. „A fehér bot számomra végtelen büszkeséget és örömet jelent – sorolta –, és mindazokat az embereket, akik fehér bottal élik teljes értékűen és boldogan az életüket.”

Ehhez a boldogsághoz az ünnepi esten a Vakrepülés Színtársulat, a debreceni zeneművészeti egyetem diáklányai és az egykori Bestiák zenekar énekese, Moór Bernadett Bedy éppúgy hozzájárult, mint Bródy János. Amint belekezdett a Filléres emlékeimbe, azonnal többen bekapcsolódtak, a Micimackót pedig már leosztott szerepek szerint énekelték közösen: a magát több ízben is nyuggernek tituláló Tini volt a mackó, a közönség pedig a hózik végét zik-zik-zik-ként visszhangzó nagy malackacsalád.

Az ünnepi est i betűjére Zalatnay Cini tette fel a pontot, aki egyfajta barátságkeretbe illesztette a Nem vagyok én apáca és a Tölcsért csinálok a kezemből kihagyhatatlan slágereit. Valami olyasmit mondva, hogy „Szervusztok, régi barátok, ne feledjétek: mindig kell egy barát, aki vigaszt nyújt neked, s ki csak érted van veled…”

 

Szöveg: Dobi Ágnes

Fotó:Dimény András/kepszerk.hu