Kukorelly: A köz is mi vagyunk

Terézvárosért kitüntetést kapott Kukorelly Endre író, költő, aki a hivatalban vette át a rangos díjat. A József Attila- és Litera-díjas író, költő Kukorelly Endre afféle ősterézvárosi. Itt született, a Szondi utcában nőtt fel, amit szerinte y-nal kellene írni, és a mai napig itt él, zömmel, amikor épp nem vonul el szentistvántelepi házában.

Szövegeiből, imitt-amotti szösszeneteiből fotóhű érzékletességgel rakható össze a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek Terézváros-képe – a tavalyelőtt megjelent CéCéCéPé című regény egészen apró részletekig vezet be a Szondy (szándékosan y) utca kukorellys valóságába, a kommunizmustól a Szent Családig, a gangon középen lakó Somló nénitől Kirschnerné melléig. Kukorelly a szó megszokott értelmében mégsem lokálpatrióta, vagyis az a bizonyos lokál nem egy szűk városrészre korlátozódik, hanem az egész városra, sőt az országra. Nem nosztalgikusan, inkább cselekvőn – abban az értelemben, ahogy a görögök vallották: hülye az, aki nem foglalkozik politikával, avagy a közügyekkel, merthogy az a bizonyos köz is mi vagyunk. „Nem szabad másoktól várni a megváltást – állítja –, mindenkinek kellene valamit tennie, amivel a köz ügyeit kicsit javítja, vagy legalább példát mutat.

 

 

 

Bár már nem nagybetűkkel, továbbra is vallja, hogy lehet más a politika, csak épp, ahogy azt egykori LMP-s képviselőként a parlamentben is megtapasztalta, „a civilek részvétele nélkül a hatalomért és koncért folyó totális harc terepévé züllik”.

 

A díjakról is közösségi szinten gondolkodik, azért élesztette újjá a Baumgarten-díjat közösségi finanszírozással, mert mélyen hiszi, hogy csak a „köz” elismerése igazán hiteles. „A közügyiség mindig foglalkoztatott, amikor lemondtam a parlamenti mandátumról, belekezdtem a Nyugodt Szív a Lakhatásért projektbe – öt éve működik az alapítvány, több száz családnak segítettünk megoldani a lakhatási gondjait – ez is, mint ahogy a Baumgarten-díj, közügy.” A legjobban azt szeretné, ha a közélet is úgy működhetne, mint az amatőr futball, ami számára az élet metaforája. Azt mondja, aki a futballt fumigálja, nem ért semmit a létezésből: „Harcoljunk, valaki győzzön, akit legyőztek, ismerje el, hogy legyőzték, aztán üljünk le együtt sörözni.”

 

Nem csak beszél, a tapasztalat szól belőle: ő a Magyar Íróválogatott alapító szövetségi kapitánya, és bár az idén 70 éves múlt (amit csak titokban szabad említeni), a mai napig minden szombaton rúgja a bőrt, verseng, ám csakis a pályán.

 

Szöveg: Csejtei Orsolya

Fotó: Ancsin Gábor/képszerk.hu