Klímaszorongás kicsiben

Közel egy évtizede lép fel slam poetry szövegeivel különféle színpadokon és hosszú évek óta rapperként is mondja a magáét Kemény Zsófi (alias Sophie Hard), aki Simon Mártonnal együtt zsűrizte az Eötvös10 által kiírt slamköltészeti versenyt. A sokfunkciós szerzővel (költő, író, forgatókönyvíró, slammer, rapper és írógyerek, vagyis Kemény István lánya) többek között a slamszellemiségről és terézvárosi emlékekről beszélgettünk.

Mi a különbség vers és slam között?

A vers előadva is vers marad, a slam csak előadva slam. A vers finom és árnyalt is lehet, a slamnek azonnal erős hatást kell kiváltania. A vers az örökkévalóságnak készül, a slam (akár) egyszeri elmondásra.

 

 

Elég bátrak, hatásosak voltak a terézvárosi Szabad a Slam pályázaton induló diákok? 

A bátorságot nem vettük figyelembe az értékelésnél, mert már az is egyfajta bátorság, hogy videót küldtek. Inkább a szöveg minőségét, a dramaturgiai kidolgozottságot, az előadói jelenlétet díjaztuk. Vagy ha valaki nem önbizalomtól szétrepedve állt a kamera elé, de unikálisat mondott, még jobban is örültünk.

 

 

Milyen témák köszöntek vissza a pályamunkákban? A fődíjas Bodor Mesi például egy karanténverssel lett a legjobb. 

A szerelem, az önmeghatározás és a karantén. 

 

 

A karantén önt is megihlette?

Tematikailag nem. Mármint nem írtam konkrétan róla (egy kisfilmet készítettem, de még hónapokkal a tavaly márciusi első lezárás előtt). Viszont sokkal több időm lett hirtelen, és így jóval többet írtam, mint általában: regényt, verseket, darabokat, filmeket és dalokat (mindenféléről).

 

 

A slam egyik sajátja a társadalmi jelenségekre, kortünetekre való reflexió, afféle világmegváltás kicsiben – ha jól tudom, készül valami titokzatos dologgal a klímaszorongásról. Van olyanja? 

Van olyanom, hogyne lenne. Rossz pillanataimban elhiszem, hogy 2050-re kihalunk, de legalábbis elviselhetetlenek lesznek az életkörülmények a földön.

 

 

Azon túl, hogy szövegbe emeli a problémát, tesz is ellene? 

Igyekszem környezettudatosabban élni, nem pazarolni, nem szállni be abba a fogyasztói spirálba, amiből aztán olyan nehéz kiszállni. Csapvizet iszom, megeszem a maradékokat, igyekszem hazai élelmiszert venni, tömegközlekedéssel járok. De húsevő vagyok, sőt kutyám is van, és általában lusta vagyok elmenni a csomagolásmentes boltig (ahol amúgy kétszer annyiba kerül minden, mint ahol csomagolást is adnak hozzá). Igyekszem nyitva tartani a szemem, és meglátni azokat a kezdeményezéseket, amelyek egy magamfajta városi embernek is segítenek, hogy kisebb legyen az ökológiai lábnyoma. Például a szerves hulladékot leviszem a Szent István parki komposztálóba. És nem múló lelkifurdalásom van, mert tudom, hogy ez édeskevés. 

 

 

Emlékszik az első slammelése témájára? 

A szigligeti táborban a mentoraink (Závada Péter és Simon Márton) adtak tematikus feladatokat, vagyis technikailag az első egy ilyen kiállás volt, és nem az volt a lényege, hogy mit mondunk, hanem hogy hogyan: olyan erővel kellett kiabálnunk a szövegünket, hogy a kastélypark tavának túlpartján ülő közönség hallja. A tábor utáni első pesti slamklubra, amire Simon Marci nevezett be, mert magamtól nem mertem volna odamenni és feliratkozni, egy olyan szöveget vittem, ami arról szólt, hogy mivel jár az, ha az ember tizenhét éves.

 

 

Van kedvenc slammere?

Horváth Kristóf (Színész Bob), mert elképesztően fontos témákról, mint szabadság, szegregáció vagy roma/nem roma együttélés, képes úgy beszélni, hogy a hallgató az egyik pillanatban zokog, a másikban kacag, a harmadikban pedig felpattan, és nekiindul, hogy megváltsa a világot.

 

 

A Rabok tovább című regényében kitör a forradalom, ennek analógiáján egy tigris is elszabadul: mit gondol, lehetne ennél békésebb megoldást találni a világ bajaira? 

Nagyon sok olyan dolog van, amit nagyon sürgősen és nagyon alaposan meg kéne változtatni. Sürgősen fel kell lépnünk a társadalmi egyenlőtlenség, egymás és a természet végletes kizsákmányolása, a kultúra marginalizálódása (és felszámolódása), a rengeteg arcunkba tolt hazugság ellen, mielőtt késő lesz. De nem szeretném, ha nem lenne erre más mód, csak az erőszak. 

 

 

A regény hősei végigjárják többek között Budapest belső kerületeit, felbukkannak terézvárosi helyszínek is – van kedves helye itt, a VI. kerületben?

Terézvárosnak szinte minden házához tartoznak emlékeim, és amelyekhez még nem, azokról tudom, hogy majd szerzek még olyanokat is. Az egyik első emlékem például, hogy apukám elvitt minket megnézni a „darutáncot” a Westend építésekor. Életem első koncertje a nővéremmel közös Kisszínes nevű zenekarunkkal a Szív utcai SzívKamrában volt. Három évig jártam egyetemre az Izabella utcába. De ha egyetlen kedvenc helyet kellene kiválasztanom Terézvárosból, az egy másik csücske lenne: az Anker-ház nagy kupoláinak egyikében lakott egy barátnőm (Kali Ágnes költő, dramaturg) egy nyáron át. Azóta úgy tudom, átépítették, és mások laknak benne, de ha arra járok és felnézek rá, még mindig összeszorul a gyomrom a boldogságtól. Ja, és Terézvárosban rendel a fogorvosom is.

 

Szöveg: Csejtei Orsolya