Hétköznapi hőseink: Heteken át szkafanderben

A koronavírus-járvány során óriási figyelmet, elismerést, tapsot kaptak az egészségügyi dolgozók. De vajon hogyan élték meg ők ezeket a napokat? Mit éltek át azok, akik a vírus elleni háború frontvonalában, a fertőzöttek betegágyainál küzdöttek hosszú heteken át? Három nővér mesélt nekünk.

A Terézvárosi Egészségügyi Szolgálat (TESZ) dolgozói közül négyen összesen hét héten át teljesítettek szolgálatot a Korányi Kórház J épületében, azon a helyen, ahová a koronavírussal fertőzött, zömében magatehetetlen, idős betegeket szállították a mentőautók. Az itt fekvők többsége teljes ellátást igényelt: etetés, itatás, tisztázás mellett gyógyszerelés, injekciózás, infúzióbekötés, vérvétel, vércukorszintmérés, EKG-készítés volt a nővérek feladata. Néhányan felfogták, hol vannak, mi történik velük, de sok idős páciens már erre sem volt képes.

 

Az itt dolgozók közül Jármainé Kerezsi Máriával,  Papp Andreával és Trostné Gelencsér Judittal beszélgethettem, negyedik TESZ-es társuk, Vágó Piros nem vett részt a találkozón.

 

Húsvét hétfőn reggel a TESZ intézetvezető főnővére telefonált a négy nővérnek azzal, hogy elérkezett a pillanat, amitől nagyon féltek. A „válsághelyzeti kirendelés keretében” másnap a Korányiban kellett jelentkezniük, és úgy kellett készülniük, hogy azonnal meg is kezdik a fertőzött betegek mellett a munkát.

 

 

Tetőtől talpig védőruhában - mutatja a fotót Jármainé Kerezsi Mária

 

„Nem ért teljesen váratlanul minket a dolog, mivel tudtuk, hogy a vezetőségtől bekérték a szakdolgozói létszámot. Ekkor a TESZ-ben már mi végeztük a triázsolást, a betegek előszűrését, a súlyossági sorrend megállapítását. Inkább az volt az ijesztő, hogy nem tudtuk, mi vár ránk, és hogy ez mennyi ideig fog tartani. Ez a bizonytalanság sajnos az egész ottlétünket jellemezte” – elevenítette fel azokat a napokat Jármainé Kerezsi Mária, aki Terézvárosban a sebészet vezető asszisztense és három évtizede dolgozik az egészségügyben.

 

Feladatuk a covidos betegek ellátása volt 12 órás műszakokban, teljes védőfelszerelésben, amit négy órán keresztül nem bonthattak meg, tehát enni, inni, mosdóba menni, de még csak orrot fújni, megdörzsölni a szemüket sem lehetett.

 

„Az osztályra csak szigorú zsilipelés után mehettünk be. Fel kellett venni az eldobható nadrágot, inget, erre jött a szintén eldobható kapucnis kezes-lábas, az egyszer használatos lábzsák, a gumicsizma, egymáson 2-3 pár gumikesztyű, az FFP2 maszk, aki szemüveges a szemüvege rá, ennek tetejébe a védőszemüveg, hajháló és minderre a plexis pajzs” – írták le ruházatukat a nővérek. Nagyon meleg volt még úgy is, hogy az időjárás kedvezett nekik. A maszkban nehezen kaptak levegőt, a szkafanderben a mozgás is nehézkes volt. Ha bepárásodott a szemüveg, nem lehetett rendesen látni, így elképzelhetjük, hogy például egy vérvételt leginkább csak rutinból lehetett elvégezni. A védőruha viselése pszichésen is megterhelő volt, előfordult, hogy még tapasztalt nővérek sem bírták, már az első alkalommal pánikrohamot kaptak, amikor beöltöztették őket.

 

„Nagyon büszke vagyok a kis csapatunkra, ugyanis minden nehézség ellenére egyikünkben sem merült fel, hogy visszautasítjuk ezt a feladatot. Én magam az első napon éreztem magam a legrosszabbul, de a korányis kolléganők nagyon nagy szeretettel fogadtak minket, sokat segítettek, és a TESZ-ből is folyamatosan kaptuk a támogatást, érdeklődtek, mi van velünk. Csináltunk egy zárt csoportot a Facebookon, ahol tarthattuk a kapcsolatot. Terézvárosi munkatársaink készítettek nekünk egy videót is, amikor azt néztük, bizony mindig könynyeztünk, de nagyon nagy erőt adott, hogy gondolnak ránk. Leginkább persze mi négyen tartottuk egymásban a lelket” – mesélte Papp Andrea, a TESZ bőrgyógyászatának vezető asszisztense. Már harminc éve dolgozik az egészségügyben, de ez a hét hét vett ki belőle a legtöbbet. Ő a halállal is szembesült a covidos betegek osztályán, s ez igen megviselte, mivel a szakrendelői munka során ehhez nem volt hozzászokva.

 

 

Papp Andrea, Trostné Gelencsér Judit és Jármainé Kerezsi Mária

 

A nővérek bevallották, hogy a vírusos betegek között rajtuk is eluralkodott a félelem. Nem is annyira magukat féltették a fertőzéstől, hanem a családtagjaikat, akik otthon várták őket. A másik nehezítő tényező az állandó bizonytalanság volt, hiszen heteken át nem tudták, hogy ez a megfeszített munka mennyi ideig fog tartani, és persze magáról a vírusról is nagyon kevés ismeretünk volt és van azóta is.

 

Amikor arról kérdeztem a „mi hőseinket”, hogyan tekintenek vissza arra a hét hétre, Trostné Gelencsér Judit szeme fájdalmasan csillogott: „Én még nem vagyok túl rajta. Nem ülepedtek le bennem a benyomások. Arra büszke vagyok, hogy végigcsináltam, hogy segíthettünk a korányis kolléganőknek. Nagyon sokat változtatott rajtam ez a munka, máshogyan látom a világot, egyre jobban tudok örülni a kicsi dolgoknak.”

 

Papp Andrea mosolyogva mondta: „Örülök, hogy részese lehettem ennek. Az egész világ félt a koronavírustól, mi pedig ott voltunk a fertőzött betegek között, és a maximumot nyújtottuk, amit csak bírtunk. Sokat tanultam belőle, más lettem, megváltozott a fontossági sorrend az életemben.” Jármainé Kerezsi Mária pedig úgy fogalmazott: „Összességében én pozitív tapasztalatokat is szereztem, így utólag úgy érzem: kicsit jó volt ismét belekóstolni az osztályos munkába, értékes embereket ismertünk meg. Persze hazudnék, ha azt mondanám, nem örültem, hogy vége lett ennek a majdnem két hónapos megpróbáltatásnak. Hősnek lenni meglehetősen nagy teher” – ez utóbbival mindhárman egyetértettek. 

 

Gajdács Emese

Fotó: Dimény András/képszerk.hu