Hatvanöt éve él ötvenhat

A múlt történései, tényei vagy folyton változó igazságai az idő előrehaladtával történelemkönyvek passzusaivá silányulnak. Egyedül a személyes történetek képesek megőrizni belőlük mindazt, ami az időtől független, ami élő és ható, akár 65 év távlatából is. Ahhoz, hogy 1956 emléke ne halványuljon, számtalan terézvárosi történet is hozzájárul.
Teréz körút 6. (Lenin körút 64.) a Dohnányi Ernő (Szófia) utca sarkánál, a Horizont szovjet könyv és zenemű bolt 1956-ban

Annak ellenére, hogy az igazán nagy harcok elkerülték a VI. kerületet, 1956. október 23-a és az utána következő 12 nap végérvényesen beleírta magát Terézváros történetébe is. A magát élete első felében tősgyökeres patriótának vallott Székhelyi József egy interjúban például úgy nyilatkozott: „Terézváros nekem mindmáig a legmeghatározóbb életterem, ebből az élményanyagból játszom a szerepeimet, ott éltem át például október 23-án a háború összes szörnyűségére emlékeztető pusztulást, ugyanakkor diadalt, mámort.” Számára október 23-a a Csengery utcai gyógyszerészházban a negyedik és harmadik emelet között lógó zongora; és a fiú, aki kísértetiesen hasonlított az Izabella utcai élelmiszeripari technikum első világháborús domborművére, a fél térdre rogyó, puskáját tartó, fiatal diákra. „Én ezt a diákot láttam a körúton, arca egyik fele viaszsárga volt, ott ment be a golyó, átlökte a fejét jobb válla felé, s arca másik fele, ahol megállt a vér, mélybordó volt (...) Ezek az emlékek már nem is mérföldkövek, ezek totemoszlopok.”

 

Az elmúlt 65 évben egyre csak gyűltek az ilyen totemoszlopok – az Eötvös10 Közösségi és Kulturális Színtér tíz évvel ezelőtt, az 55. évfordulón az Érsek József egykori 56-os elítélt archív fotóanyagából készült kiállítással emlékezett a forradalomban meggyilkolt 92 terézvárosi fiatalra: köztük a Képzőművészeti Egyetem pincéjében meggyilkolt hallgatókra, Hegedűs István öttusázóra vagy Magyar Katalinra, aki 16 évesen ápolónak állt, hogy a sebesülteket mentse, magyart, szovjetet, frontvonaltól függetlenül.

 

Börtönből harctérre

 

Az öttusázók közül ketten is életüket veszítették, némiképp Terézvároshoz köthetően. Gérecz Attila, akit afféle költőként is számon tart az irodalomtudomány, a forradalom idején épp csak hogy szabadult hosszú évek politikai fogságából. Még 1954-ben, a nagy dunai árvíz idején sikerült megszöknie a váci börtönből, és az áradó Dunát átúszva Budapestre szökött. Miután valaki besúgta, három nap múlva ismét letartóztatták, majd a Budapesti Országos Börtönbe vitték, ahol hónapokig szigorított magánzárkában tartották. Amikor az események sodrásában 1956. október 30-án szabadult, azon nyomban újra az ellenállásba vetette magát – állítólag a Rókus Kórháznál két szovjet tankot is kilőtt, de egy harmadik T–34-es halálos sebet ejtett rajta. S bár a Rókus a VIII. kerületben van, kicsit Terézváros is a hősének tartotta Géreczet: költő lévén – még ha műkedvelő is, akit nem valószínű, hogy sorai közé fogadott volna a szakma krémje – a forradalom 50. évfordulóján a Magyar Írószövetség Bajza utcai székházának falán kapott domborműves emléktáblát. Pedig egész biztosan nem fordult meg a 23-i lázas írószövetségi eseményeknél, hiszen, ahogy említettük, csak 30-án szabadult.

 

Eltévedt golyó

 

A másik öttusázó – akkoriban a Vasas utánpótlásával foglalkozó úszóedző –, Hegedűs István sokkal konkrétabban köthető Terézvároshoz. Itt élt és innen indult 1956. október 24-én hajnalban, egy nappal a 32. születésnapja után az uszodába, hogy az edzésre igyekvő vagy már ott lévő gyerekeket begyűjtse. „Reggel háromnegyed ötkor kopogott be hozzám – emlékezett egy régi interjúban barátja, Gerendás László, a Fradi úszóedzője –, hogy siessünk, mert ha a gyerekek kimentek, sürgősen haza kell őket küldeni, nehogy bajba keveredjenek.”

 

 

Hegedűs István öttusázó, az 1948-ban forgalomba került 20 forintos férfialakjának modellje (1946)

 

Azon az októberi hajnalon sem a troli, sem a villamos nem járt. Amikor a két sportember a Szófia utcához ért, az elmesélések szerint elrobogott mellettük egy teherautó, amelyről röpcédulákat szórtak. A felbőszült nép a Teréz (akkori Lenin) körút sarkán lévő Horizont szovjet könyv- és zeneműbolt kottáit és könyveit dobálta épp az utcára, a kirakatüveg betörve, a falakon már virított a „Ruszkik haza!” felirat. Miközben a körúton máglyába gyűltek a könyvek, a Teréz templom felől egy fegyveresekkel teli másik teherautó is indult a Városliget felé. Mire Gerendás és Hegedűs a bolt elé értek, már ropogtak a fegyverek. Két szomszédos kirakatmélyedésbe húzódtak, és a falhoz lapulva várták, hogy abbamaradjon a lövöldözés. Amikor a fegyverropogás elhallgatott, Gerendás kilépett a mélyedésből, körülnézett, és mindenfelé holttesteket látott. A hozzá legközelebbi a barátjáé volt: Hegedűs, akit az ismerősei csak Fityulának neveztek, ott hevert arca bukva, mozdulatlanul a lábai előtt.

 

Gerendás felemelte az élettelen testet, és a vállára vette. Hatalmas, Adonisz külsejű embert képzeljenek – ő volt az egykori húszforintos bankjegyen látható atletikus alak modellje. A grafikus, aki a Pénzjegynyomdából a megbízást kapta, uszodáról uszodára járt, hogy egy igazán szép testalkatú férfira találjon, végül állítólag a Sportuszodában, mások szerint a Testnevelési Főiskolán bukkant Hegedűsre, akinek a testét élethűen, a fejét stilizáltan ábrázolva alkotta meg a papír húszason térdelő, egyik kezében kalapácsot, másikban kalászt tartó meztelen alakot. A legszebb testű sportolónak tartották, Kisfaludi Strobl Zsigmond is róla mintázta a gellérthegyi Szabadság-szobor egyik mellékalakját, a Fáklyavivőt. Szóval Gerendás cipelte egy darabig ezt a hatalmas, ernyedt testet, de a Hunyadi téren már nem bírta tovább: barátját egy piaci targoncára tette, azon tolta az Izabella utca 50. felé, ahol a legendárium szerint Hegedűs édesanyja éppen akkor nézett ki az ablakon, amikor a kocsi a kapu elé ért.

 

 

 

 

A bérház hátsó udvarán temették el, ahonnan 1957 tavaszán kihantolták, és a Kerepesi úti temetőben helyezték végső nyugalomra. Emléktáblája ma is a Szófia utca 7. falán hirdeti: „Ezen a helyen érte halálos lövés 1956. október 24-én Hegedűs István öttusa magyar bajnokot.”

 

Becsület is van a világon

 

A Zeneakadémia mellett, a Dohnányi Ernő utca sarkán egy újabb emléktábla egy másik 56-os hős előtt tiszteleg. Magyar Katalin nem csatlakozott egyetlen harcoló alakulathoz, még csak fegyvert sem fogott. Életeket mentett: sebesült forradalmárokét, rosszkor rossz helyen lévő civilekét és a „népfelkelést” leverő szovjet katonákét. Katalin Mosonmagyaróvárról érkezett a fővárosba, mert felvették a Török Pál utcai Képző- és Iparművészeti Gimnáziumba (Kisképző). Simon Zsuzsanna 1956-os kutatásaiból tudjuk, hogy a harmadikos diáklány és osztálytársai már a 23-i sortűz napján elhatározták, jelentkeznek véradónak és beállnak önkéntes ápolónak. A kórtermekben Katalin hamar megtanulta a sebek tisztítását, kötözését. Haját fehér kendővel kötötte be, mentőautóval, vöröskeresztes karszalaggal a karján járt a sebesülteket összegyűjteni.

 

Simon Zsuzsannától tudjuk azt is, hogy egy alkalommal, amikor teherautóval Hegyeshalomra mentek gyógyszerekért, visszafelé jövet megálltak Mosonmagyaróváron, Katalinék házánál. A lány elmondta a szüleinek, hogy beállt ápolónak, és hogy a kórház termeiben nemcsak magyar sebesülteket látnak el, hanem orosz katonákat is. Mesélt arról is, hogy a szovjet katonákat több ápoló nem akarta elsősegélyben részesíteni, de ő azt mondta nekik, hogy „itt nincs ellenség, csak sebesültek vannak”. Szülei hiába kérlelték, hogy ne menjen vissza a fővárosba, Katalin válasza az volt: „Megígértem, hogy visszamegyek, s becsület is van a világon.”

 

Büntetés az irgalomért

 

A Tétényi úti – ma Szent Imre – kórházban teljesített szolgálatot, amely akkor szinte hadikórházként működött és mentőzött. November 7-én Terézvárosba riasztották őket egy sebesült kilencéves kisfiúhoz. A gyereket a Liszt Ferenc téren tették autóba, és már éppen indultak, amikor egy szovjet harckocsi tüzet nyitott rájuk. A kisfiú fejét és Katalint találták el – előbbi azonnal meghalt, a lány még megpróbált fedezékbe húzódni, de másodszor is eltalálták.

 

A Simon Zsuzsanna által összegyűjtött dokumentumokból ismert, hogy Magyar Katalint három nappal később, november 10-én hantolták el a Tétényi úti kórház díszkertjében. Egy fakereszttel jelölték meg a sírját. 1957 tavaszán a Tétényi úti kórház vezetése kérte a családot, hogy a kórház kertjében eltemetett gyermeküket hantolják ki. Katalin édesapját és nővérét Vasbányai Ferenc, a Somlói úti kollégium nevelőtanára kísérte a sírhelyhez – őt ezért később elbocsátották a munkahelyéről. Az exhumálás után Mosonmagyaróváron – a karhatalom jelenléte mellett – temethette el újra a szűk család Magyar Katalint.

 

 

 

 

A szülőket ezután sem hagyták békében gyászolni. Édesapját elbocsátották a magyaróvári gazdasági akadémia tangazdaságából, egy évre internálták is. Katalin földi maradványait az óvári temetőben fél évvel később egy kettős családi kriptába helyezték át, de mivel a szülőket idővel elüldözték a városból és Győrbe voltak kénytelenek költözni, lányuk földi maradványait is a győri Nádorvárosi temetőbe szállíttatták át 1977 nyarán. Itt nyert végső nyugalmat az, akinek annyi volt a bűne, hogy a sebesülteket ápolta.

 

Szöveg: Csejtei Orsolya

Foto: Fortepan