Felejteni veszélyes

Tíz-tizenöt év múlva a fiataloknak olyan távoli lesz a holokauszt, mint a mohácsi vész, sokuknak talán már most is olyan – mondja Deák Jánosné dr. Szirtes Éva, e borzalmas kor egyik túlélője. Számára az emlékezés felkavaró és fájdalmas, még úgy is, hogy a szörnyűségeket kisgyermekként élte meg, és csak jóval később, az apró mozaikok összerakosgatása után értette meg, mi történt vele és a családjával, ismerős és ismeretlen sorstársaival.

Éva a háború alatt szüleivel a Hajós utcában élt. Mindössze kétéves volt, amikor édesapját 1940-ben munkaszolgálatra vitték, ahonnan néhányszor ugyan még hazamehetett, de 1942 után már soha többé nem látta. Mivel édesanyja dolgozott, Éva az ideje nagy részét a közelben lakó apai nagyszüleinél töltötte. Amikor megkezdődtek a deportálások, édesanyját egy cipész rejtegette a szomszédasszonyával, Rózsikával együtt a Zichy Jenő utcai műhelyének galériáján. Egy nap Rózsika rávette Éva édesanyját, hogy kísérje el őt a háztömbben lévő lakásukba, ami rossz ötletnek bizonyult, ugyanis éppen akkor értek oda, amikor a házban begyűjtötték és halálmenetben útnak indították a zsidókat Ausztriába. Amikor mindez történt, a két nő még csak a húszas évei elején járt – ebben a korban az ember a nagybetűs életre és nem a halálra készül. 

 

 

Kalandos menekülés

 

„Győr előtt felrakták a menet tagjait szekerekre, anyu és még néhány asszony a szekér végén ült és lógázta a lábát. Szép lassan ment a szekér, az őrök időnként hátramentek, majd vissza a menet élére. Egyszer csak egy idegen férfi lépett hozzájuk, és azt mondta, lesz egy kanyar, ha odaérnek, ugorjanak le, be fognak esni egy árokba, maradjanak ott és este értük megy” – idézi fel Éva a szökés filmbe illő részleteit.

 

A Németh Károlyként bemutatkozó sváb ember állta a szavát, este elment a szökevényekért és Győr melletti otthonába vitte őket. Pár nap múlva a felesége és a sógornője irataival Budapestre hozta a két asszonyt, majd amikor megbizonyosodott róla, hogy van hová menniük, elkísérte őket Éva nagyszüleinek lakásába. 

 

„A legszörnyűbb időkben is halvány reménysugárként megjelent az emberi jóság” – jegyzi meg Éva. Szerinte sokan az őket is rettegésben tartó hatalommal szemben nem jó érzés híján vagy gyávaságból nem tettek semmit az üldözöttekért, hanem önmagukat és szeretteiket védve, megfontoltságból nem hősködtek.

 

 

Soha el nem múló bánat

 

Édesanyja szerencsés megmenekülése után a családnak hamarosan be kellett vonulnia a gettóba. „Abból az időből leginkább csak arra emlékszem, hogy folyton fáztam és nagyon sokat voltam éhes. Meg ha anyu vagy a nagymama a konyhán segített, mindig ott lábatlankodtam. Arra viszont nem emlékszem, hogy gyerekekkel játszottam volna, és arra sem, hogy volt-e velem akár csak egyetlen játék is” – mondja Éva.

 

A kérdésre, hogy a gettó felszabadulása után sokat beszélgettek-e a holokausztról és a háborúról, egyértelmű nemmel válaszol. Alapvetésként a „ne a gyerek előtt” szabály volt életben. A keretlegények tetteiről, illetve arról, hogy valójában mi történt a gettóban, a lágerekben, a felnőttek egymás közötti beszélgetéseiből elcsípett mondatokból értesült. 

 

Szavai szerint a mauthauseni koncentrációs táborban elhunyt édesapjának hiánya egész életében mély fájdalommal és szomorúsággal töltötte el. Mint ahogyan az is, hogy a háború után édesanyján és apai nagyszülein kívül lényegében nem maradt senkije.

 

 

Talán lesznek, akik emlékeznek

 

Megítélése szerint az emberek többségét ma már nem nagyon foglalkoztatja, hogy mi történt két emberöltőnyivel ezelőtt. Óhatatlanul adódik a kérdés, hogy a „soha többé nem történhet meg” tilalmával megfogalmazott ígéret vajon betartatik-e majd akkor is, ha a közelmúlt történelmének legsötétebb eseményei valóban ködbe vesznek. 

 

A Bálint ház Salom Klubjának tagjaként holokauszt-túlélő társaival egyetemben azokkal a zsidó és nem zsidó fiatalokkal, akik ezt igénylik, megosztja az emlékeit. „Az, hogy a fiatalok önként, saját akaratukból eljönnek egy ilyen, túlélőkkel folytatandó beszélgetésre, kérdeznek és érdeklődnek, reményre ad okot, hogy talán mégsem megy feledésbe ez a borzalom. Ezért érdemes beszélni róla még akkor is, ha az emlékek felidézése sokszor nagyon fájdalmas, de talán nem hiábavaló. Hiszen ha már mi sem leszünk, nem marad élő tanú. Hogy mennyi ragad meg bennük abból, amit elmesélünk, nem tudom, de nagyjából ennyi az, amit mi tehetünk. Számomra fontos, hogy megértsék, a holokauszt abban különbözik a más embercsoportot ért támadástól, hogy a zsidók kiirtását hideg fejjel, tudatosan, előre eltervezték” – hangsúlyozza Éva, hozzátéve a még mindig nehezen felfogható tényt: értelmes, tanult emberek segédkezésével 600 ezer embert küldtek a halálba.

 

 

Szöveg: Dobi Ágnes

Fotó: Fabricius Anna