„Ez az én utam”

A járvány kitörésekor nem otthon maradt, hanem beköltözött a munkahelyére, és átvette kollégái feladatait – nem meglepő ez az elkötelezettség, hiszen már 13-14 évesen tudta, hogy a segítő szakmában szeretne dolgozni. Bemutatjuk Király Melindát, a Terézváros Szociális Segítője emlékérem díjazottját, a Tegosz Idősek klubjának vezetőjét.

Színes bútorok, vidámságot tükröző, mintás kiegészítők között ülünk, velünk szemben pedig egy egész falat beborító, cseresznyevirágzást idéző fácska vonzza a tekintetet. „Ez a falfestés korábban egy lombját hullató, őszi fát ábrázolt, de aztán közösen úgy gondoltuk, legyen inkább tavaszi, virágzó növény, és adjon helyet a levelei között a klubtagok kis portréképeinek. Fogtuk magunkat, átfestettük a fát, most mindenki megcsodálja, aki erre jár” – mesél a minket körülvevő dekorációról Király Melinda, aki vallja, hogy a környezet komolyan befolyásolja a hangulatunkat. Ezért is fordít nagy gondot arra, hogy az idősek esztétikus, szép helyen töltsék idejüket. A Benczúr utcában járunk, a Terézvárosi Gondozó Szolgálat (Tegosz) Idősek klubjában – a nappali ellátást nyújtó intézmény sok hatodik kerületi szépkorú számára maga a társaság, az értelmes időtöltés, a támasz, néhányuknak szinte a család. Rendezvényeiken a kívülállók is meggyőződhetnek arról, hogy meleg légkör, összetartó, jó csapat várja az új tagokat. A hely lelke, motorja a klubvezető, Király Melinda – a Terézváros Szociális Segítője emlékérem idei kitüntetettje.

 

Korán eldőlt

„A segítő hivatás szeretetét otthonról hoztam, édesanyám is idősek klubjában dolgozott. Egészen kisgyerekkoromtól kezdve mentem vele a munkahelyére, ahol a nénikkel, bácsikkal éreztem jól magam, szerettem őket és ők is engem. Már 13-14 éves koromban határozottan tudtam, hogy olyan munkát akarok végezni, ahol segíthetek az embereken – idézi fel Király Melinda. – Anyukám elfogadta ezt, ám ahhoz ragaszkodott, hogy érettségizzek le és legyen egy szakmám, ezért jártam kereskedelmi iskolába. Már ekkor is önkénteskedtem, súlyosan sérült emberek között, egy bentlakásos intézményben. A diplomámat általános szociális munkás szakon szereztem meg.”

 

 

 
Király Melindának a hivatása az élete

 

Első munkahelyén mentálhigiénés munkatársként halmozottan sérült gyermekek, illetve felnőttek gondozásával és fejlesztésével foglalkozott nyolc éven át, de a terápiás célú lovagoltatás és a hitélet is a munkája része volt, illetve egy idő után vezetői feladatokat is ellátott. Az Idősek klubjához 2015-ben érkezett, terápiás munkatársként kezdett, majd a klub helyettes vezetője, később vezetője lett. Legfontosabb feladatának azt tartja, hogy az idős emberek számára olyan foglalkozásokat szervezzenek a kollégáival együtt, amelyek a szabadidő hasznos eltöltése mellett élményt is adnak, sőt segítik a testi, szellemi egészség megőrzését.

 

Figyelnek egymásra

„Nagyon sok vetélkedőt, fejtörőt szervezünk, rejtvényt is fejthetnek a klubtagok, emellett sok témában tartunk ismeretterjesztő előadásokat kolléganőimmel, amelyeket igyekszünk érdekessé, látványossá tenni. A testmozgásra is van lehetőség nálunk, gyógytornázni, pingpongozni szoktak a tagok, de a játék sem maradhat el. Rendszeresen hívunk külső előadókat: novemberben például a kerületi rendőrkapitányság munkatársa tartott bűnmegelőzési előadást, egy dietetikus a téli vitaminpótlásról beszélt és volt nálunk az a terápiás amerikai minilovacska, amelyet mindig nagy örömmel fogadnak az idősek – sorolta a programokat Melinda. – A klubtagok között többen magányosan élnek, ők nálunk találnak társaságra, innen számíthatnak segítségre, mi pedig igyekszünk is folyamatosan figyelni rájuk és támogatást nyújtani nekik. A szervezett programok mellett nagyon nagy a szerepe az egyéni foglalkozásoknak, beszélgetéseknek, terápiáknak is.”

 

Az a külső szemlélőnek is gyorsan kiderül, hogy a Benczúr utcai klubban sikerült jó közösséget kialakítani, és ezt Melinda is megerősíti: az idősek nagyon figyelnek egymásra, segítik egymást. Így volt ez a járvány alatti karanténidőszakban is – amíg a klub nem tudta fogadni a tagokat, ők addig is tartották a kapcsolatot telefonon egymással. Aki könnyebben mozgott, meglátogatta a többieket, és az ablakon keresztül beszélgettek. Melinda is egyfajta karanténba szorult: csak ő nem az otthonába vonult vissza, hanem a járvány kirobbanásakor hetekre beköltözött a Benczúr utcai intézménybe. Innen koordinálta a munkát, átvette a feladatokat a veszélyeztetett munkatársaktól és napi 24 órában segítette a magukra maradt klubtagokat.

 

 

 

„Nekem az a vezetői hitvallásom, hogy az ember a saját példájával járjon elől. Egyértelmű volt, hogy úgy szervezzük át a munkarendet, hogy a vidékieknek ne kelljen bejárniuk, inkább én költöztem be és végeztem egy ideig 3-4 ember feladatait. Huszonnégy órás ügyeletben voltam, előfordult, hogy éjszaka mentem ki egy riasztásra egy jelzőrendszeres ellátotthoz, de sokszor este 10-kor még a klubtagjainkat istápoltam telefonon keresztül. Napközben az egész kerület szociális étkeztetését innen, a mi konyhánkról bonyolítottuk. Nyolc hónapig volt zárva a klub, ezalatt igyekeztünk tartani a lelket az idősekben, naponta hívtuk őket, csomagokat vittünk nekik, újságot, rejtvényt szereztünk.”

 

Karmolásból ölelés

Melindának a mindennapi munka rezdülései, a mások segítésének apró sikerei adják az energiát a kitartáshoz. „Az első munkahelyemen volt egy súlyos autista fiú, aki eleinte megharapott, megkarmolt. Másfél-két évnyi, sok türelmet igénylő foglalkozás után egy szép napon belefeküdt az ölembe és átölelt, annyira megbízott bennem. Ezek az apró csodák adnak erőt, boldogságot. A mostani munkámban az jelent számomra eredményt, ha egy klubtag rosszkedvűen jön be és délután már vidáman távozik, vagy sikerül összehoznunk egy jó beszélgetést. Azért vagyok, hogy másoknak segítsek. Ez nekem annyit ad, annyira feltölt, hogy igazán boldog vagyok, kitölti az életemet. Ez az én utam, nem is tudnék mást csinálni.”

 

Melinda mosolya


A Terézváros Szociális Segítője elismerésre a helyi lakosok is javaslatot tehettek, a nyugdíjasklub egyik tagja, Egerszegi Árpádné Gabika pedig élt is ezzel a lehetőséggel. „Amikor megtudtam, hogy mi is ajánlhatunk valakit a díjra, azonnal cselekedtem, mert ha valaki, akkor Melinda megérdemli ezt. 2016-ban halt meg a férjem, én lelkileg elég rossz állapotban kerestem fel az orvosom javaslatára a Benczúr utcai klubot. Elsőként Melinda fogadott a hatalmas mosolyával, ami sohasem fogy el az arcáról – azonnal tudtam, hogy jó helyen vagyok. Az a szeretet és törődés segített leküzdeni a depressziót, amit Melindától és a kolléganőitől kaptam és kapok” – mondta Egerszegi Árpádné.

 

Szöveg: Gajdács Emese
Fotó: Berecz Valter