Évszázadokon átívelő életút

Teréz-nap előestéjén adták át az Eötvös10-ben Terézváros elismeréseit azoknak, akik a kerületiek jelölése és a képviselő-testület döntése alapján a legtöbbet tettek a városrész életéért, hírnevéért, egészségéért, kultúrájáért. A Terézváros Díszpolgára posztumusz címet idén dr. Kilián István rokonai vehették át.

Rengeteg magasztos cím és jelző, csupa nem mindennapi szakmai eredmény, amely az idén szeptemberben 89 esztendős korában elhunyt dr. Kilián István, Terézváros Posztumusz Díszpolgára méltatásában elhangzott a díjátadón – a Magyar Tudományos Akadémia és az irodalomtudományok doktora, egyetemi tanár, professor emeritus, kutató, tudományos munkatárs, szakértő, muzeológus…

 

És egy sor másik, amely a gyászjelentésén sorakozott: testvér, édesapa, após, nagyapa, nagyapós, dédapa. Sokat elárul róla az a temérdek tudományos és kutatómunka, amelyben hosszú élete során részt vett, de talán még többet mond, az a szenvedély, amivel a barokk képversirodalmat vagy a 18. századi iskoladrámákat kutatta, ahogy hozzáállt egy-egy feladathoz, a tanítványaihoz, a családjához és Istenhez. Ahogy a laudációban is elhangzott, egyetemi tanárként és a terézvárosi Szent Család Plébánia világi elnökeként haláláig egyaránt azért tevékenykedett, hogy a tudás mellett erkölcsi és érzelmi többletet adjon tanítványainak. Nem papolva, cselekedve.

 

Miután két kollégájával, Staud Gézával és Varga Imrével együtt 1980-ban megalapították a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének Drámakutató Csoportját, ő azon nyomban a diákjaihoz fordult „segítségért”. Nem csupán tanított a Pázmányon, a Miskolci Egyetemen, Kolozsvárott és az ELTE-n, de a hallgatóival együtt maga is járta a levéltárakat, könyvtárakat, eldugott parókiákat, padlásokat, sufnikat, pincéket, hogy kéziratok, a tulajdonosok által gyakran kevéssé értékelt, felbecsülhetetlen dokumentumok után kutassanak. Azt mondják tanítványai, Kilián tanár úr különös érzékkel nyúlt a rendezetlen halmokba, és találta meg az érdekes és értékes leleteket. Az eredmény nyolc önálló kötet, tucatnyi többszerzős tanulmánykötet, megszámlálhatatlanul sok tudományos publikáció – több mint 350 ezer, a Nemzeti Színház megnyitása előtti, magyar nyelvű drámaszöveget tárt fel – és több száz olyan tanítvány lett, akikre dr. Kilián István ráragasztotta a régi magyar irodalom iránti szenvedélyt.

 

Élete utolsó harmadában Terézváros is kapott ebből a csillapíthatatlan lelkesedésből: itt élőként a Szent Család Plébánia egyházközösségének elnöke lett, és mint ilyen, előadásokat, konferenciákat szervezett, vezette a plébánia diákszínjátszó csoportját. Fontos volt számára, hogy a felkutatott iskoladrámák ne poros és érthetetlen múzeumi darabok, hanem élő kordokumentumok legyenek. Ahogy a köré szerveződő, az iskoladrámákat bemutató Schola Ludens mozgalom is sugallja: tanulni vágyó, jókedvű egykori fiatalok üzenetei a ma embere számára.

 

Ennek a műhelymunkának egy része itt zajlott, Terézvárosban, a Szent Család Plébánián. Hidat ácsolva az időben a kerület kultúrarca és a mindenkori színjátszás gyökerei közé – főként a hajdani iskolai szerzők, színjátszó diákok adták az 1790-ben induló első színtársulat tagságát és közönségét. És kiterjesztve Terézvárost térben – diákelőadásaikkal számtalan hazai és határon túli vendégszereplés során öregbítették városrész hírnevét. 

 

Szöveg: Csejtei Orsolya