Emlékek oltárain

Borosüveg a Kodály-büszt alatt, Kroó György esete a büfével, mesterkurzus a King’s Singers alapítójával, mozi helyett zsolozsma – csak néhány Bősze Ádám zenetörténész, a Bartók Rádió műsorvezetője és zenei antikvárius emlékeiből, amelyeket az idén 145 éves Zeneakadémiáról beszélgetve idézett fel.

Tavasszal, a járvány első hullámában emlékezésre „hívta” közönségét az élő koncertek és személyes kapcsolódások nélkül maradt Zeneakadémia. Azt kérték, minél többen gyűjtsenek a Király utcai intézménnyel, épülettel kapcsolatos élményeket, emlékeket, felejthetetlen történeteket, és küldjék el e-mailen vagy posztolják azokat #azenzeakademiam címkével ellátva az intézmény közösségi oldalán. Az első kör nyár végén zárult, de tekintettel az őszi-téli kényszerpihenőre, máris gondolkodnak a folytatásban, no és az eddig összegyűjtött élményanyagot is mostanában, az ünnep kapcsán teszik majd közzé nyilvánosan. 

 

Rengeteg személyes, vicces vagy épp megható történet érkezett a felhívásra. Volt, aki a lépcsőkorlátok végén lévő, jellegzetes kék gömböket idézte meg, „melyek miatt nem lehetett rendesen végigcsúszni a hívogatóan széles márványkorláton”; más a 30-as években itt tanuló édesanyja évtizedek óta tokban álló mesterhegedűjét vette le a polcról és ajándékozta a Zeneakadémiának. Akadt, aki élete első és utolsó könnygázélményét köszönheti a muzsika szentélyének: akkor kapta, amikor be akart lógni Yehudi Menuhin koncertjére 1981-ben; és volt olyan is, nevezetesen Bősze Ádám, aki anno ferences szerzetesként koptatta itt a padokat – félistenek között, második templomként tekintve a Zeneakadémiára.   

 

 

Templomból szentélybe

 

Nem kifejezett zeneismerő családból, jelentős egyházi kitérővel, ráadásul a Sex Pistols felől érkezett meg a Zeneművészeti Egyetemre. Ő maga sokáig azt képzelte, hogy a Zeneakadémián koncertre is csak diplomásokat engednek be, az egyik nagymamája pedig elmondása szerint, nyilván némi túlzással, onnan ismerte fel a Himnuszt, hogy ha megszólalt, felálltak az emberek. Bősze Ádám másodikos gimnazista lehetett az esztergomi ferenceseknél, amikor először érzett vonzalmat egy hangszer iránt, ám mire felvételire került sor, már elképzelni sem tudott mást, mint hogy szerzetes és gitárművész lesz egy személyben. Miután William Byrd négyszólamú miséjének Agnus Dei-tétele derült égből villámcsapásként érte, áldozni kezdett a komolyzene oltárán is.  

 

 

 

Végül, sok minden miatt, a zenetudomány szakra jelentkezett, és ahogy meséli, már a felvételi előkészítőn beszippantotta a Zeneakadémia épületének a légköre. „Minden percet, amit az egyházi lét nem foglalt le, itt töltöttem. Amikor csak tehettem, koncerteken ültem, fent a kakasülőn. A ferencesek engedményt adtak, hogy ne kelljen időre visszamenni a kolostorba.” Bár végül sok párhuzamosan végzett év után elhagyta a rendet, azt mondja, nem került messzire tőle, hisz a szerzetességnek és a zenének nagyon sok közös vonása van. 

 

„Az akadémia nagyterme szó szerint olyan, mint egy templom. Nem keresztény templom, hiszen egyiptomi díszeket, sőt szabadkőműves jelképeket is találunk itt, de azért templom. A játék ott zajlik az oltárnál, fönn a színpadon, ami magasabban van, mint a nézőtér. A zenészek általában fekete ruhában vannak, a velük szemben ülő közönségnek, azaz a híveknek játszanak. Az a fajta áhítat, amit megkaptam a ferenceseknél, egy más oldalról itt is megvolt” – meséli a zenetudós, aki egyes tanáregyéniségekre, zeneszerzőkre maga is félistenként tekintett. 

 

Bármerre néz, mindenről eszébe jut valami, még a hiány is emléket idéz. A gyönyörűen felújított nagyteremből például a régi, sajátos illatot hiányolja, amelynek élményéhez annak idején a székrecsegés is hozzátartozott. „Ha fészkelődtél, recsegtek a székek, ami zenei szempontból ugyan nem szerencsés, mégis volt benne egy jó értelemben vett patina.”

 

Aztán ott a 15-ös terem a kakasülő karzatával egy szinten, ahol anno Kodály is tanított. Itt zajlott az élete az épület és az akkoriban elképzelt hierarchia csúcsán lévő majdani zenetörténészeknek. „Az egyik utolsó óránkon valamelyik tanár behozott egy üveg bort, koccintottunk, majd az üres borosüveget a teremben lévő, üreges Kodály-büszt alá rejtettem – meséli ma is cinkos mosollyal a szája szegletében. – Amikor felújították az épületet, akkor találták meg. 10-15 évet biztosan a mellszobor alatt dekkolt.” 

 

 

Egy csésze gesztus

 

Visszatérve a félistenekre, hozzájuk a mai jegypénztár helyén lévő legendás büfében lehetett a legközelebb férkőzni, ha egyáltalán. „Kerpely Jenő például, a Waldbauer-Kerpely vonósnégyes csellistája, egy hazaküldött levelében azt írta, hogy »Édesanyám, ma kétszer is láttam Bartókot a Zeneakadémián. Mind a kétszer ráköszöntem, és egyszer se köszönt vissza« – melegszik bele a sztorizásba Bősze Ádám. – Ezzel szemben nekem voltak olyan professzoraim, akikkel akár még egy rémesen rossz kávét is meg lehetett inni.” 

 

 

 

 

Paul Merrick például, aki Angliából „disszidált” Magyarországra a hetvenes években, hogy Liszttel foglalkozhasson, két angol zenetörténetóra között előszeretettel kávézgatott diákjaival a büfében; Bősze Ádám legnagyobb „istene”, Kroó György azonban csak egyetlen egyszer engedett meg magának efféle lazulást. „Harmadik év végén volt egy úgynevezett alapvizsgánk. Aki azon átment, mehetett negyedikbe, ötödikbe, aki nem, az talán közepesebb képesítést kapott. Nagyon szigorú vizsga volt, szóbeli és írásbeli is. Kroó György kiosztotta a feladatlapokat, majd elővett egy papírt és egy ceruzát, aztán felírta, ki mit kér a büféből. Aki nem kért semmit, azt is rábeszélte valamire. Kiment a teremből, majd egy óra múlva tért vissza tele kézzel. Mekkora gesztus! Pedig néha nagyon kemény tudott lenni. Emlékszem, elsős voltam, feltett egy zenét, néhány ütem múlva megállította, nekünk pedig meg kellett mondanunk, mi az. Rögtön jelentkeztem, a zenei előképzetlenségem miatti kisebbrendűségi érzést kompenzálandó mindent azonnal akartam. Habzsoltam a Zeneakadémiát. Felszólított, én rávágtam, hogy Bruckner negyedik szimfóniájának az első tétele, mire ő a pillanatnyi fagyos csendet a következő mondattal szakította meg: »Nem elég, hogy Brucknert nem ismeri, de ezek szerint Mahlert sem«. Ilyenkor az ember azt kívánja, bárcsak elsüllyedne” – meséli még most is cseppnyi zavarban a zenetörténész.

 

 

Ez a csávó menthetetlen

 

Bősze Ádámból csak úgy sorjáznak az iméntinél jóval kellemesebb emlékek is: például az az est, amikor egy másik nagyon fontos tanára, Jeney Zoltán egy darabját mutatták be a Zeneakadémián, ami után Yehudi Menuhin vezényelte Brahms D-dúr szimfóniáját. Ugyanilyen nagy dolog volt – ha egy a XVI. századi vokális kultúráért rajongó, ráadásul anglomán diák számára nem nagyobb – részt venni a King’s Singers-alapító kontratenor, Jeremy Jackman mesterkurzusán. 

 

De itt, a Zeneakadémián volt az első lányokkal kapcsolatos élménye is az akkor még szerzetesi önmegtartóztatásban élő fiatalembernek. „Két karvezetős lány megállított a földszinti aulában lévő szökőkútnál, és megkérdezték, nem akarok-e velük elmenni moziba. Nem tudtam mást elképzelni, mint hogy biztos láttak valami szép filmet, és azt meg akarják nekem mutatni. Kérdeztem, milyen filmről van szó. Mondták, még nem tudják, majd kinézik. Kérdeztem: jó, de mikor? Hát, valamelyik este – felelték. Este nekem nem jó, vágtam rá, zsolozsma van a kolostorban, vissza kell érnem hétre! Megrökönyödve néztek rám. Még javasoltam, hogy menjünk kora délután, de addigra már látták, hogy ez a csávó menthetetlen.” 

 

 

Mintha ott lennénk

 

Ha csajozós élmények nem is, életre szóló barátságok azért kötik a Zeneakadémiához. Azt meséli, épp a napokban álmodott Kabdebó Sándorral, aki a Magyar Rádió Gyerekkórusának volt karnagya egy időben – az álmában a karvezető a KFC-ben dolgozott étel-előkészítő fiúként. Meg is kérdezte tőle: Sanyi, hogy kerülsz te ide? „Valószínűleg a vírushelyzet, a szorongásaim miatt álmodom ilyesmit. Meg hát előfordul, hogy fiatal zenészek, innen a Zeneakadémiáról is, biciklivel elhajtanak mellettem, rám köszönnek, és látom, hogy Netpincéres cucc van a hátukon. Mondják ugyan, hogy fel kell készülniük a művészeknek mindenre a pandémiában. Arra is, hogy az elkövetkezendő időkben sokkal nagyobb hangsúllyal lesz jelen a kultúrában az online tér, de azért ennek nem feltétlenül kell örülni – magyarázza Bősze Ádám. Elképzelhető, hogy hangban lehet olyat produkálni, mintha az ember itt lenne. Látványban esetleg még jobbat is, hisz olyan közeliket lehet adni, amiket az oldalerkélyről amúgy senki nem látna. Viszont azt visszaadni, amikor bejössz a Zeneakadémiára és beleszippantasz a levegőbe, biztos, hogy nem lehet. Arról nem beszélve, mennyire lelketlen dolog a zenészeknek közönség nélkül játszani koncerten.” 

 

Legutóbb a Zeneakadámián a Bartók nemzetközi zeneszerzőversenynek volt a díjátadó gálája, amelyet élőben, de győztesek és közönség nélkül konferált Bősze Ádám. „A díjazottak nem tudtak eljönni, mert az egyik japán, a másik kettő dél-koreai. Felkonferáltam Vigh Andreát, Eötvös Pétert, a zsűri elnökét, megtartották a beszédüket, közte különféle kamaraformációk zenéltek, majd felsoroltam a díjazottakat. A legrettenetesebb a csönd volt. Egy ilyen díjátadó gálához hozzátartozik a taps és a hangos ováció…”

 

 

 

Szöveg: Csejtei Orsolya

Kép: Berecz Valter/Képszerkesztőség