Együtt dobban az exponálógombbal

Balesetek, sérültek, halottak fotózásával indult Őszi Szilvia Fair Play-díjas fotográfus karrierje, aki nehezen bírta az ezzel járó lelki megterhelést, úgyhogy inkább olyan területre nyergelt át, amelyet szívvel-lélekkel tud csinálni. Először sportfotós lett, majd egészen közel merészkedett a szívekhez: lesben áll a műtőben, olykor a szívsebész háta mögött, és közelről nézi kamerájával, miként varrja össze a doki egy fürjtojásnyi méretű babaszív aortáját. A napokban épp a Veleszületett Szívfejlődési Rendellenesség hetén kampányol a pici szívekért.

Nem tősgyökeres terézvárosi, csak nyolc éve él az Andrássy út-Szondi utca bűvkörében, mégis igazi lokálpatriótának tűnik. Olyan szenvedéllyel beszél például a kisfia általános iskolájáról, a Bajza suliról, mintha maga a Roxfort költözött volna Terézváros szívébe, és a Régimódi Virágüzlet virágosát, Fruzsit (egy hónappal ezelőtt róla is írtunk lapunkban) szintén úgy emlegeti, ahogy csak igazán jó testvérek vagy örök barátok beszélnek egymásról. Pedig nem ismerősök születésüktől fogva, a Hunyadi téri piac hozta össze őket: amikor hosszú vidéki előzmény és többéves világjárás után Őszi Szilvia a VI. kerületben landolt, első útjainak egyike a piacra vezetett. Virágokat szeretett volna venni, hogy ne az üres, kopár lakásba költözzenek vissza, és hát a Régimódi Virágüzlet virágosaiban (Fruzsiban és az édesanyjában, Juditban) mind a virágok, mind a szenvedély tekintetében embereire akadt. Azt mondja, ugyanazt az elhivatottságot és a munkájuk szeretetét látta meg bennük, ahogy ő is áll a fényképezéshez.  

 

Csak még egy hullát ne!

 

Pedig Őszi Szilvi nem készült fotósnak. Hatéves korától a bátyjával együtt a nagyszülei nevelték, Kiskunfélegyházán gyerekként sokkal inkább a kétkezi munkával ismerkedett. „Megtanultuk, milyen a földeken dolgozni, milyen a fűnek, a földnek az illata, és hogy hogyan legyünk alázatosak” – mondja végtelen tisztelettel a hangjában. Külker iskolát végzett, illetve mivel a kiskunmajsai gimnáziumban a magyartanárnője jónak ítélte az íráskészségét, a helyi hetilapnál kezdett dolgozni. Az írás azonban nemhogy nem szippantotta be, de később, már Budapesten egy azóta megszűnt napilapnál kifejezetten szenvedett tőle, hogy miközben készül a cikk, ő hozzá van kötve egy székhez. Nehezen ment a munka, mindent kitalált, hogy felállhasson. Aztán egyszer, szerencse a szerencsétlenségben, épp a szerkesztőség előtt történt egy baleset. „A kezembe nyomtak egy pici gépet, hogy menjek, fotózzak! Persze ügyeljek rá, hogy senki ne legyen a képen felismerhető. A fotó jó lett, bekerült az újságba, engem meg onnantól kezdve valahogy megtaláltak a balesetek, tömegbalesetek, gyilkosság, öngyilkosság, tűzeset, vízbe fúlás. Egy hónapig bírtam, aztán azt mondtam, hogy az én lelkemnek ez sok. És jött is a megváltó segítség: napokig zuhogott az eső, bokáig gázolt mindenki a vízben, de muszáj volt kimenni két futóversenyre tudósítani, amit senki nem akart elvállalni. Én két kézzel jelentkeztem, hogy örömmel megyek, csak ne kelljen látnom még egy halottat.”

 

Azonnal kellett dönteni

 

Az eső áztatta futóversennyel egy csapásra a sport felé kanyarodott Szilvi pályája. Egy internetes sportoldalnál kezdett dolgozni, ahol futó- és bringaversenyeket fényképezett, majd nem sokkal később már egy kézilabda Európa-bajnokságon lőtte, na nem a gólokat, hanem a gólokról készült felvételeket.

 

„Nem tanultam iskolában a fényképezést, ám azt azonnal láttam, hogy a legfontosabb eszköz, amire a fotózáshoz szükség van, nem a gép, hanem hogy az embernek meglegyen a két szeme, hogy ne csak nézzen, hanem lásson is” – árulja el sikerének legalapvetőbb titkát Szilvi. Ezen a bizonyos Európa-bajnokságon felfigyeltek a képeire az osztrák kézilabda-válogatott vezetői, és felajánlották neki, hogy költözzön Innsbruckba, és legyen a helyi csapat, illetve az osztrák válogatott hivatalos fényképésze. Azonnal kellett dönteni, és Szilvi belevágott. Egy héten belül felszámolta az itthoni életét, és kiköltözött az ismeretlenbe. 

 

Három évvel később egy brüsszeli kiruccanás sorsdöntő lett az életében – családot már ott alapított, és a kisfia is a belga fővárosban született. Fotózott tovább, gyereket nevelt és tanfolyamokon képezte magát, hogy egyre jobb legyen.

 

 

 

 

 

Le a kalappal!

 

Amikor nyolc évvel ezelőtt visszaköltözött Magyarországra, azt gondolta, mindent a nulláról kell újraépítenie. Aztán valahogy mégis elkezdtek áramlani felé a megrendelések, ahogy ő mondja, soha nem kellett munka után kilincselnie.

 

A szívgyógyászathoz dr. Borbély Zoltán, az MLSZ egykori sajtószóvivője és jogi igazgatója vezette: egy magazinfotózásra kérte fel Szilvit, amelynek a Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézet (Goki) volt a helyszíne, ahol a szakember egyik kisfiát műtötték. „Teljesen ismeretlen terep volt ez számomra, ám amikor dr. Szatmári András professzor körbevezetett, megmutatta a gyermekszívközpontot, azonnal tudtam, hogy ebből szerelem lesz. Ott, a Gokiban találkoztam egy néhány hónapos kislánnyal, Hannával, aki akkor még transzplantációra várt. Annyira összebarátkoztam a szülőkkel, hogy megengedték, végigkísérjem a kislány élettörténetét. Még keresztszülőnek is felkértek, ami végül nem valósulhatott meg, mert szeptember 1-jén sor került ugyan a sikeres transzplantációra, de Hanna decemberben visszaesett, kiderült, hogy daganatos beteg, átkerült a Tűzoltó utcai Gyermekklinikára, ahol meg is halt. Nagyon meggyászoltam ezt a tüneményes mosolyú kis hercegnőt.

 

Én nem tudok szív nélkül dolgozni, de akkor megfogadtam, hogy nem folyok bele többé ennyire semmibe. Viszont a fotózást nem lehet lélek nélkül csinálni, úgyhogy fókuszt kellett váltani és onnantól csakis azt nézni, hogy ezek a kisbabák annak ellenére, hogy mi mindenen mennek keresztül – nagyműtéteken, súlyos állapotokon –, fel tudnak épülni. Le a kalappal előttük és az összes orvos, anesztes, ápoló előtt, aki a kórházban dolgozik” – mesél egyre nagyobb elragadtatással.

 

 

 
Transzplantáció után: Őszi szilvia és Dr. Prodan Zsolt

 

 

Tenyérbe rajzolt piros szív

 

A Goki Gyermekszív Központjának karitatív alapon segít immár nyolc éve – hol a munkájával, hol annál is többel. A héten van a Veleszületett Szívfejlődési Rendellenesség hete, amelyen már nyolc évvel ezelőtt is tenyérbe rajzolt piros szívecskés fotókkal kampányolt azért, hogy felhívja a figyelmet erre a nem is olyan ritka betegségre: száz újszülött közül egy valamilyen veleszületett szívfejlődési rendellenességgel látja meg a napvilágot Magyarországon. Anno hírességeket is megnyert a szívügynek, jó néhány ismert ember csatlakozott hozzá, és rajzolt piros szívet a tenyerébe Kovács Kokó Istvántól a kézilabdás Nagy Lacin át Till Attiláig. Most, a szigorú járványügyi intézkedések miatt csak a falakon belül folyik a kampány: a dolgozók a tenyérszív mellett egész héten egyszer használatos piros maszkot viselnek, Szilvi pedig az összes lehetséges helyen és akcióban így fotózza őket.

 

Amikor épp nem felejti el a határidőt, rengeteg pályázatra jelentkezik, amiket sokszor meg is nyer: 2015-ben a zsűri és a közönség is az ő képét szavazta meg győztesnek a MOB Fair Play Bizottsága által meghirdetett fotópályázatán: a képen a győztes dzsúdós lehajol földön térdelő ellenfeléhez, akinek megsérült a keze, és ahelyett, hogy magát ünnepelné, megkerdezi, mit tud segiteni.

 

Szilvi a saját sikereit sem kizárólag magának tartogatja, ha csak módja van rá, azokat is visszaforgatja jótékonykodásba. Élete első kiállítása is egy sporteseményhez köthető: a féltávú Ironman 70.3 Budapest verseny alatt kiállított képeit a megmérettetés után elárverezték – az összegyűjtött pénzt, közel 1,8 millió forintot, teljes egészében a kórház alapítványa, a Szívbeteg Gyermekek Védelmében Alapítvány kapta. 

 

 

 

 

Nem lehet megszokni

 

Azt mondja, az az igazi szerelem, amikor a műtőben lehet. Élete fotóját is ott készítette tavaly, egy zágrábi klinikán. „Egy kisbabát műtöttek, többszörös szívfejlődési rendellenessége volt, 9 órán át tartott az operáció. Az orvosi részletekhez nem értek, de az látszott, hogy az egyik aortája háromszor akkora volt, mint a másik. A műtőorvos mögé kaptam egy kis létraszerű valamit, oda állhattam, így gyakorlatilag azt láttam, amit ő. A végén, amikor varrta össze, akkor egy tizedmásodpercre az aorta szívecskét formázott. Ritka pillanat. Ott ez a kis szívforma, az orvos keze és a baba szíve is a képen, maga a kicsi szerv, ami akkora, mint egy fürjtojás.” 

 

Szilvi megindítóan mesél a szívügyéről. Azt mondja, hiába csinálja nyolc éve, ezt nem lehet megszokni. „Amikor decemberben megnyílt a kórház területén a szívünk kamrája szoba – egy teljesen izolált helyiség, ahová le tudták hozni a betegeket a hozzátartozóikhoz, akikkel a teljes körű látogatási tilalom miatt már régóta nem találkozhattak úgy, ahogy szerettek volna –, és egy plexifalon lévő, karnyi szélességű résen át egy egyszer használatos nejlonkesztyűn keresztül meg tudták érinteni egymást, az nagyon megrendítő volt. Egy-egy fotózást végigsírtam” – árulja el.

 

Minden egyes képkockában benne van az ő szíve is. Akár Tour de Hongrie-t, akár a 100 éves Keleti Ágnest, szívecskés babapraclit vagy hobbiból makrót fotóz. Merthogy ő az a fajta fotográfus, aki a szabadidejét is fényképezőgéppel a kezében szereti eltölteni. „Ha pihenni akarok, makrót fotózok – mondja –, vízcseppet, vízcseppben tükröződő bármit.”

 

 

Szöveg: Csejtei Orsolya

Fotó: Őszi Szilvia