Edith a Piafból

Szeptember elején, a járvány miatt második nekifutásra nyílik a legendás Piaf ráncfelvarráson átesett, 21. századira csinosított utóda, az Edith a Nagymező utcában. A hely kultikus múltja adott, a jelenéért és a jövőéért a hazai underground partikultúra egyik ikonja, Infragandhi felel. A DJ-t, alias Nagy Györgyöt többek között arról kérdeztük, miként sáfárkodik Edith a piafi örökséggel. Legát Tibor pedig az ikonikus mulatót idézte meg a Piaf egykori énekesnőjének és egyik törzsvendégének segítségével.

– Miért a névváltoztatás? 

 

– A társam, Kusztos Csaba, aki velem ellentétben jártas a vendéglátásban, hiszen olyan komoly helyek szerepelnek az életművében, mint a Cha-Cha-Cha, a Miniatűr vagy az Oscar Bar, hitt a Piaf névben, szerette volna megtartani. Nekem viszont az volt az érzésem, hogy az az utolsó korszakra már csúfan megkopott. A Piaf a végére afféle vesztőhellyé vált, ahová le lehetett pottyanni, amikor már minden bezárt, és maradni akár délelőttig. Egyrészt lehetőségünk sem lenne folytatni ezt a metódust, mert a hét második felében hajnal 4-ig kaptunk engedélyt, az elsőben pedig egyáltalán nem leszünk nyitva éjszaka. Már csak azért sem, hogy ne gondoljanak ugyanúgy a Piafra, mint hajdanán. Az is nyilvánvaló volt, hogy bele kell nyúlnunk a miliőbe, muszáj picit elmozdulni a régi Piaf-atmoszférától, és ez hozta magával egy új név igényét is. Először arra gondoltam, hogy valamiféle szójátékot kell fabrikálni a Piafból, amibe benne marad a régi, mégis valami újat mutat, de csak rosszabbnál rosszabb ötletek jutottak eszembe. Aztán egyszer csak fölsejlett a legkézenfekvőbb megoldás. Huncut kikacsintás a múltunkra, de jelzi azt is, hogy új fejezet kezdődik. Nem beszélve arról, hogy az edit szónak az elektromos zenei partikultúrában többletjelentése van.

 

 

 

 

 

– Ezek szerint az Edith a Piaf bárzongoristás lokálhangulata felől a partivonal felé mozdul?  

 

– A mai közönségnek nem elég egy bárzongorista. Már nem lehet rájátszani pusztán a feslettségre. Ma már fontos, hogy időnként minőségi elektronikus zene legyen, mint ahogyan az is, hogy a közösségi oldalakon van-e platformod és ott hogyan kommunikálsz. Ezenkívül mindenképpen gazdasági csapda lenne, ha kizárólag a régi Piaf közönségére építenénk. Az a korosztály, a mindennapok tekintetében legalábbis, többnyire inaktív. Le fog jönni, elképzelhető, hogy a születésnapját is itt tartja, de az az évből csak egyetlen nap. Tudtuk, hogy ha rentábilisan szeretnénk működtetni a helyet, nyitnunk kell azon generáció felé, amelyiknek már nem mond sokat a Piaf név. Ahhoz, hogy ők is megtalálják a számításukat meg a régiek is, mindent patikamérlegen kellett összerakni. 

 

 

– Mi maradt a mérleg varietéserpenyőjében?

 

– Megmaradtak a sötét falak, a vörös bársony és az arany. A pult kapott egy iparibb, fémes dizájnt, de a fényszűrésekkel bármikor visszahozható a varietéhangulat. Valcz Gábor filmes díszlettervező-berendező barátommal gyakorlatilag egymásnak eresztettük a hely előéletét és az új generációs gondolatokat, figyelve rá, hogy egyik se oltsa ki a másikat. A pincében meghagytunk néhány eredeti bútort, a piros ülőkéket, és kint lesz egy régi Piaf-fotó is. Nyilván tartunk majd Edith Piaf-évfordulókat, illetve valószínű, hogy a klub történetében is ünnepeljük majd a jeles eseményeket. A hely történetét amúgy is érdekes lenne felkutatni. Bárkivel beszélek, csak dől a sok sztori – a múltkor itt volt egy rendezvényszervező barátom, mutatta a helyet a lépcsőfordulónál, ahol Esterházy Péter rendszeresen üldögélt. Annyi bomba történet van. Például, hogy hogyan vezették ki Eszenyi Enikőt méltatlan magatartás miatt. Tudjuk, hogy volt itt régen egy nagyon erős színházi jelenlét, és az egyik legfontosabb szándékom, hogy ezt visszahozzuk, de aktívabban, körmönfontabban, mint régen, amikor inkább csak levezetésként tértek be ide előadások után a művészek. Szeptember 25-én például csinálunk egy olyan bulit, amin színészek fognak dj.-zni. Stefanovics Angéla már biztosan jön, Zságer-Varga Ákos lesz az est házigazdája, és ha minden igaz, Keresztes Tomi, Vajdai Vili és Fekete Ádám is a keverő mögé áll. Jó lenne, ha ebből rendszeres havi esemény lenne: önfeledten, mindenféle görcsölés nélkül játsszák le a színészek a kedvenc számaikat. 

 

 

– Bár azt mondja, a feslettség már nem elég, azért a bejárattal szemben az Erkölcstelen mesék hatalmas filmplakátja sugall némi pajzánságot… 

 

– Naná! Szerettem volna valami öltöztető elemet, hogy ne pusztán a vörös bársonyra, a fekete falakra meg a lámpákra bízzuk az atmoszférát. És mivel fixa ideám, hogy egyebek mellett egy ingyenes vasárnapi mozit is el szeretnék indítani lenn a pincében, több mint kapóra jött. Ezeken a filmklubokon az Erkölcstelen mesék is előkerül majd, ilyen-olyan fésületlen bohém dolgok, Makajev-, Fassbinder- és John Waters-filmek közepette. Vagy nagyon régóta sehol el nem érhető unikumokat szeretnék vetíteni, vagy olyan újdonságokat, amiket be kellene hozni az országba, de még nem tették meg. 

 

 

– Honnan szerzi be őket? 

 

– Vannak furcsa gyűjtőszenvedélyeim. Egy másikat is elsütök majd, Bernáthy Sándor zenész-képzőművész grafikai plakáttervező munkásságából lesz ősszel egy kiállításunk. Olyan helyet szeretnék az Edithből, ahol lehet zenét hallgatni és táncolni, de ahová a társművészeteket is becsatornázzuk. Hétköznapokon lennének könyvbemutatók, felolvasóestek, a hét második felében komolyabb zenei események, a többi napon pedig egyéb kulturális programok. 

 

 

– Lesznek DJ Infragandhi estek is?

 

– Hogyne, rendszeresen. Mint mindenben, ebben is kerülném a szabályosságot. Aszimmetriával.

 

 

Szerző: Csejtei Orsolya

Képek: Berecz Valter/Képszerkesztőség

 

 

 

 

 

 

Volt egyszer egy Piaf

 

 

„Ez az a hely, amit nagyon szeretnek és nagyon nem szeretnek. Nagyon szeretnek, akik odatartoznak, nagyon nem szeretnek, akik oda szeretnének tartozni” – írták találóan 1993-ban a Nagymező utcai szenzációról, a Piaf művészbárról, de azt a korabeli szerző sem sejtette, hogy a kivételes hely legendája évtizedeken ível át.

 

 

 

A kádári idők soha ki nem mondott tanítása – „az éjszaka az alvásé” – nem Marxtól, még csak nem is Lenintől származott, bár összefüggésbe lehetett hozni velük. Elsősorban nem arra utalva, mintha annyira aggódtak volna az emberek pihenése miatt, sokkal inkább arra, hogy reggel mindenféle zökkenők nélkül indulhasson a gyári és vállalati munka, mutatva ezzel, hogy komolyan van véve a termelés, ami persze csak néhány szabályt erősítő kivétellel volt csak igaz.

 

 

 

Orfeumi előzmények

 

 

Ugyancsak e látszatot szolgálta az a rendeletiség is, amely szerint a kocsmák általában este kilenckor, a presszók pedig tízkor zártak, minek következtében a világvárosnak eladni próbált Budapest sötétedés után valóban sötétségbe burkolózott. Volt néhány hajnalig nyitva tartó bár, kifejezetten a nyugati turisták pénztárcájához igazítva, illetve pár – tagságihoz kötött – művészklub, hogy jelezze, azért itt sem alszik mindenki éjfél után, de ezt leszámítva, éjszaka leginkább a hatóság érezhette elemében magát igazoltatások, előállítások formájában.

 

E vendéglátóipari drill csak a rendszerváltást megelőző években enyhült valamelyest, miután lehetővé tették, hogy kalandra éhes magánzók állami tulajdonú szórakozóegységeket próbáljanak felfuttatni. A legismertebb ilyen ügymenet Paudits Béla színművész nevéhez fűződik, aki 1986-ban otthagyta a Madách Színházat, és a Kelet-pesti Vendéglátóipari Vállalattól kibérelve a Király (akkor: Majakovszkij) utcai Halló bárt, olyan vállalkozásba kezdett, amilyet az 1940-es évek óta nem látott Budapest. Paudits orfeumot álmodott a szoci sztriptízbár helyére, és nemcsak a főnöke, hanem a főszereplője is ő lett vállalkozásának. „Minden belefér. A kabaré- és varietéjelenetek, sőt még esetleg egy Ady-vers is. Előfordult már itt, hogy egy tehetséges ifjú színészpalánta éjjel kettőkor »kőkemény« verssel állt elő. A közönség vette ezt, és figyelt” – nyilatkozta Paudits, ám egy évvel később kénytelen volt lehúzni a rolót. Kiderült, hogy túl nagyot álmodott, az a kevés fizetőképes pesti, aki az „éjszakában” találta meg önmagát, a Paudits-orfeuminál sokkal kevésbé szofisztikált kalandokra vevő. „Mert a közönség sem a szokásos volt: Karinthyt, Molnár Ferencet éppúgy lehetett játszani, mint igényes sanzont, modern musicalt vagy bizarr dzsesszt előadni. S hajnal körül jöttek a zenészek, énekesek csak úgy maguktól, miután másutt befejeződött a műsoruk, és itt a maguk örömére énekeltek, táncoltak, játszottak” – siratta a Magyar Nemzet újságírója 1987-ben a Halló Orfeumot, ami leginkább azért érdekes, mert érthetővé válik, hogy miért nem tudta kifutni magát e nagyszabású vállalkozás, és miért tudott legendává válni az, amikor valami hasonlót eljátszottak kicsiben. 

 

 

 

Kulcsos ház

 

 

Paudits Béla vállalkozását feleségével, Mózes Máriával közösen hozta létre, aki pár évvel később a Király utcai jó és rossz tapasztalatok birtokában nyitott egy legalább annyira különleges helyet, a Piaf művészbárt a Nagymező utcában, mint amilyen az orfeum volt. De a tulajdonosnő tudta jól, hogy sokkal szerencsésebb kicsiben biztosra menni, mint nagyban a bizonytalanra. A Piafot kezdettől fogva titokzatosság lengte be, a „nagy szabás” pedig nem a produkciót, hanem a minőséget jelentette. A hely kimondva-kimondatlanul is azt sugallta, hogy ide „nem akárkik” járnak, s nem is engednek be mindenkit. Az ajtón ott virított a „zártkörű rendezvény” felirat, a kémlelőnyílást pedig maga Mózes Mária kezelte; csak az léphetett be, akit ő beengedett.

 

De mindez nem azt jelentette, hogy a Piaf valamiféle elit hely lett volna, ahol elsősorban rang és az anyagi helyzet számít. A „művészklub” meghatározást szó szerint kellett érteni, vagyis valóban a művészek törzshelye lett, amelynek kialakulásában valószínűleg közrejátszott az is, hogy Pauditsék az orfeumi bukta után a legendás Fészek klubban is próbálkoztak a kultúrmisszióval, de az sem jött be igazán – bár azt nehéz lenne ennyi idő után megállapítani, hogy ezt a törzsközönség érdektelensége okozta vagy az a tény, hogy a rendszerváltást megelőzően a Fészek exkluzivitása csökkent, akkorra ugyanis már „beengedtek mindenkit”.

 

 

 

 

 

Nos, a Piaf kezdetben a Fészek-árváknak nyújtott menedéket, azoknak a színészeknek, zenészeknek és egyéb szakmabelieknek, akik fellépés után még nem kívánkoztak haza. A művészklub 1990. február 21-én nyílt meg, a régi kávéházi nyitóceremónia – amely szerint a kulcsot a Dunába hajították – annyiban változott, hogy itt a törzsvendégek kulcsot kaptak.

 

„Itt mindenki önmaga lehet. Nincs manír, nincsenek fellengzős színészek, csak sok magányos, társra, egy jó beszélgetésre vágyó ember, akiket amúgy megbántottak, egész nap szíven ütöttek, akikre te egy vállrándítással azt mondanád, nincs helyük a normális, polgári világban. Mert úgy hívják őket: művészek. Így hát értsd meg, ez a hely nem neked nyílt” – figyelmeztetett a bulvársajtó a Piaf megnyitása idején, amiben persze volt egy adag képmutatás, hiszen ha annyira titkolni akarták volna, nem írják tele a lapokat. És persze az is költői túlzás volt, hogy a szívek melengetése kizárólag jó beszélgetésekkel történt volna. 

 

A pincehelyiségben dj. pakolta a lemezeket – akkor még lemezlovasnak mondták –, fönt pedig, zsebkendőnyi helyen Edith Piaf dalainak hazai tolmácsolója, Horváth Gyöngyi énekelt, aki mindent látott, de addigra eltöltött annyi időt a szórakoztatóiparban, hogy semmit „ne vegyen észre”.  

 

 

 

Családban maradt

 

 

„Volt, hogy az egyik törzsvendég (jeles színművész) annyira be volt nyomva, hogy miközben a pultra könyökölt, és eldőlt egy gyertya, meggyulladt a zakója, de neki fel sem tűnt” – meséli, de rögtön hozzáteszi, hogy a Piaf soha nem volt zűrös hely. „Marika, a tulajdonos rendet tartott. Ha balhé volt kialakulóban, a kötekedők közé állt, vagy egyszerűen elzavarta a hőzöngőket, hogy intézzék el máshol a vitatott kérdést” – mondja. Az énekesnő több mint negyedszázadon át, vagyis a Piaf „fennállása alatt” énekelt itt, ismeretsége Mózes Máriával a Halló Orfeum időszakából származott, mi több, Gyöngyi már a Halló Bárban is énekelt. Jelenleg 53 éve van a pályán, mint mondja, az ötvenes évek legendája, Hollós Ilona adta át neki a stafétát. Leszámítva, hogy pár évvel ezelőtt jelentkezett az X-Faktorba, világéletében vendéglátóhelyeken szerepelt. „A nyolcvanas években négy-öt helyen is felléptem egy éjszaka, Mózes Marival pedig úgy beszéltem meg, hogy a köztes időkben, ahogy a műsoraim engedik, átmegyek az orfeumba énekelni. Ugyanez volt a helyzet a Piafban is, bár az is igaz, hogy három hónapig a férjem nem engedett… Azt mondta, hogy szerinte snassz egy ilyen helyen fellépnem” – emlékszik vissza Gyöngyi, de végül csak sikerült meggyőznie a párját. „Tény, hogy itt szinte nem is volt színpad, meg csillogás sem, mint az elegáns bárokban, de a közönség szeretete kárpótolt mindezért. Leszámítva azt a rövid időszakot, amikor Cserháti Zsuzsa lépett fel itt, Mózes Marika 2016-os haláláig én énekeltem a Piafban”.

 

Gyöngyi műsora változatos volt, énekelt magyar slágereket és örökzöldeket, de a legnagyobb sikereket természetesen a francia sanzonokkal aratta. „Most is kiráz a hideg, Gyöngyi olyan jól énekelte a Piaf-dalokat” – mondja az örök bohém Pál Győző, aki az énekesnőhöz hasonlóan huszonöt éven át – törzsvendégként – végigkísérte a Nagymező utcai bár útját. Ő is számos különös eseményt észben tart, amelyek általában italozással vagy az italozás hatásaival kapcsolatosak. Volt, hogy az egyik ismert művész szó szerint elaludt a pincébe vezető lépcsőn, ám mivel megmozdítani nem lehetett, fölébreszteni pedig senki nem akarta, aznap éjjel mindenki óvatosan átlépett rajta. De Győző szerint ez a gesztus is a „piafosságot” szimbolizálta, amit Mózes Mária halála előtt így foglalt össze a Nők Lapjának: „Az intimitás, a kis szürkület az más. Nálunk nemcsak ropták a semmit, hanem megállás nélkül kommunikáltak és kialakult köztük a szeretet. Rengeteg házasság és gyerek született innen”. 

 

A Piaf fénykora a nyitást követő évekre tehető, amikor már nem csak a művészeknek állt a szabad jelzés, de még „arcra engedték be” a vendégeket. Ez volt a rendszerváltás utáni időszak rajtja, amikor már nem voltak érvényesek a régi szabályok, de még nem születtek meg az újak. Pár évtized távlatából zavarodott és zűrzavaros korszaknak tűnik, amikor a határtalanság és a gátlástalanság versengett egymással, amikor a lila zakós vállalkozóknak és a fekete garbós maffiózóknak állt a zászló, ugyanakkor az ártatlanság kora is volt: a politikusokat még nem tartották alapból gazembereknek, celebek helyett azok voltak a „híres emberek”, akik mögött valami tehetség és tudás bizonyosan állt. A Piaf tulajdonképpen ennek a semmihez sem hasonlítható világnak volt az akkori átlag számára kicsit hátborzongató, a mostaninak viszont felfoghatatlan létesítménye, ahol ráadásul nemcsak a hazai művészvilág színe-java, de olyan külföldi sztárok is megfordultak, mint Robert Redford, Omar Sharif vagy Alain Delon.

 

Azzal Pál Győző is egyetért, hogy a nyitás utáni négy-öt évben volt a legfelkapottabb a Piaf, de legendája mindvégig élt. „Emlékszem, hogy pár éve, amikor már kint kellett cigiznünk a hóban, megáll egy kocsi. Egyenesen Győrből jöttek, csak azért, hogy lássák a Piafot belülről” – jegyzi meg a törzsvendég, aki szerint azóta sem nyílt olyan különleges bár a pesti éjszakában, mint 30 évvel ezelőtt a Nagymező utcában.

 

 

Szöveg: Legát Tibor