Darabot a szívéből

Ezer szálon kötődik Terézvároshoz: évtizedek óta itt él, a Képzőre járt egyetemre, a Paulayban evett először falafelt és a Moulin Rouge-ban indult a karrierje. A Zichyben tartotta élete első saját sanzonestjét és a Hunyadi téren, hatodik hó hatodikán, Terézváros napján koncertezett először a járvány után Showbandjével. Farkas Gábriel előadó- és festőművésszel Terézváros és New York között kalandozva beszélgettünk slágerekről, Kabaréról, Garas Dezső tanácsairól és Liza Minnelliről.

Mi az első emléke Terézvárosról?

Életemben először, amikor egyedül jöttem Budapestre, a Nagymező utcába vezetett az utam. A kilencvenes évek legelején járunk, nem volt még mobiltelefon meg GPS – térképet böngészve, metrózva, nagy izgalmak közepette, gimnazistaként, vidékről feljöttem a nagyvárosba, hogy megkeressem a Művészellátót. Balatonfüreden nőttem fel, számomra Budapest egzotikus, távoli, nagyon romantikus valaminek tűnt. A filmekből azt hittem, hogy itt minden sarkon irodalmi kávéház van, minden asztalnál Karinthy Frigyesek meg nagy festőművészek ülnek, és nagyon pezseg az élet. 

 

Emlékszem, milyen hatalmas dolognak éreztem, hogy miközben a Paulay Ede utcában falafeleztem, leült mellém Szinetár Dóra enni. Aztán később felköltöztünk Budapestre – felvettek a Képzőművészeti Egyetemre, minden nap az Andrássyra jártam suliba, a műterem pedig az Epreskertben volt. Meg kellett tanulnom a várost: anyukám kiterített elém egy nagy térképet, és magyarázni kezdte, hogy „látod, itt van a Duna, erre Pest, arra meg Buda. Ezek itt a nagy sugárutak, mindet úgy hívják, amerre megy: Vácra, Üllőre, Soroksárra. Itt futnak a körutak, az egyes városrészekben pedig tematikusan vannak elnevezve az utcák. A Képző és az Epreskert környékén csupa festőről.” Lenyűgözött, hogy Munkácsyról, Szinyeiről, Székely Bertalanról elnevezett utcákban sétálhatok. Vagy hogy Kodály annak a köröndi háznak a földszintjén járkált körbe partitúrákat olvasgatva. Mert ő nem hallgatta a zenét, hanem a kottakönyvet olvasva megszólalt a fejében.  

 

 

Azt kapta Budapesten, amit elképzelt?

A képzős években művészbarátokkal jártuk az éjszakát – mindannyian kerestünk valamit. Én azt a végeláthatatlan, bűnös, őrületes, felfoghatatlan helyet, ami Budapestről a képzeletemben élt. Persze egy másikat találtam. Akkoriban már részt vettem egy önszerveződő varietében, lett egy önálló sanzonestem a Zichy Jenő utcai Articsókában, Kalmár Péter rendező pedig szerződést ajánlott: legyek az újjáéledő Moulin Rouge énekes-konferansziéja. 

 

Őrült nagy megtiszteltetésként éltem meg azt is, hogy az én falfestményem került a Moulin Rouge és az Operett Színház közötti válaszfalra – a Moulin Panno védettséget élvez, így amikor 2017-ben újra összenyitották a két helyet, és létrejött a Kálmán Imre Teátrum, nem semmisült meg, hanem elhozhattam. Egy restaurátornál állt a sarokban, de most már muszáj találni a képnek valami hangárt, ahol fel tudjuk rakni vászonra. Fura, hogy a saját képemet fogom restaurálni. Keresem az új helyét, ami nem egyszerű, lévén egy 2x7 méteres festményről van szó.

 

 

Megfestette azt a nyüzsgő varietévilágot, amit Budapestre álmodott?

És ami aztán később, ha nem is pont úgy, ahogy gyerekként megálmodtam, de utolért. A szemem előtt teraszosodott a pesti Broadway, és elindult egy mindenki által nagyon vágyott pezsgő pesti éjszakai élet, amiben pontosan tudtad, hogy ha itt bezárnak, akkor átmegyünk oda, a legvégén pedig a Piafban vagy a Fészekben kötünk ki. Nekem ez iszonyatosan izgalmas volt. Ki sem mozdultam a VI. kerületből. Beköltöztem abba az épületbe, amiben a Thália Színház van, pontosan alattam volt a Mikroszkóp Színpad. Amikor Sas József elkezdett próbálni reggel tízkor, minden szó felhallatszott. Szemben, fent, a körgang másik oldalán Aradszky László lakott – mindig felintegettem neki, amikor kint olvasta az újságot. 

 

Sok szempontból nagyon sok mindent hozott nekem a VI. kerület: a Vidám Színpadon játszottam az Ez nem ugyanaz musical show-t, a Centrálban az Avenue Q-t, van a Moulin Rouge-sztori és itt próbáltuk a Kabarét is – az összpróbája a mostani otthonom mellett, a Fáklya Klubban volt. 

 

 

 

 

Igaz, hogy Liza Minnelli is látta, sőt méltatta a Kabaré konferansziéjaként nyújtott alakítását?

Ez egy hosszú történet. Minden Peter Howarddal, a Chicago musical korrepetítor-zongoristájával kezdődött, aki Bob Fosse darabjához a ragtime-okat írta. Ez a Liszt-művekkel hangverseny-zongoristaként fellépő, megélhetési okokból a Broadwayn korrepetítorkodó „bácsi” történetesen magyar származású, és amikor Budapestre jött, én voltam a gardedámja. Vittem operába, operettbe, múzeumba, éjjel-nappal istápoltam. A gyökereit jött keresni, egy szót nem beszélt a nyelvünkön, egyedül az Ott fogsz majd sírni című dalt tudta magyarul, mert az édesanyja rántáskavarás közben azt énekelgette. A Chicago ősbemutatója körül barátkozott össze Liza Minnellivel – a friss Oscar-díjas dívának nagy titokban be kellett ugrania a lebetegedett Gwen Verdon helyett a premierre –, és miután megnézte Egerben a Kabarét, elhatározta, hogy bemutat neki. Ki is mentem New Yorkba, de mivel épp zajlott Minnelli válása, személyesen nem találkozhattam vele, viszont elvihettem a házához a magam kis hangfelvételeit, DVD-jét az előadásunk részleteivel. Meglepetésemre pár nappal később felhívott az asszisztense, hogy elmondja, Minnelli meghallgatta az anyagot, imádta, és azt üzeni, hogy ha majd Magyarországra jön, találkozzunk. Így is lett. 2006-ban ülök anyukámmal az Arénában a koncertjén, egyszer csak megszólítja a fiút, akiről tudja, hogy most itt van, aki kint járt New Yorkban, és akivel a válása miatt akkor nem találkozhatott, és neki, vagyis nekem dedikálja az It’s just a matter of time című dalt. Leírhatatlan érzés volt. Később, az öltözőjénél válthattunk is pár szót. 

 

 

Amerikai jazz standardokat, klasszikus magyar slágereket, sanzonokat énekel, tesz egymás mellé – miért pont ez a műfaj ragadta meg ennyire?

Nekem ez a kulturális örökségem. A nagyszüleim, az anyukám is ezeket énekelték. Hétvégente, délutátonként együtt néztük a Csortos- meg a Turay Ida-sorozatokat – magával ragadott az a világ, amelyben a legrondább káromkodás úgy hangzott, „te, piszok!” Aztán később rájöttem, hogy ezek a régi magyar slágerek szép lassan kezdenek elfelejtődni. Egy részük még ismerősen cseng, de a szövegükre már csak az idősek emlékeznek. Vagy ők sem. Attól, hogy elkezdték sramliban, diszkóritmusban játszani ezeket a dalokat falunapokon, elillant a varázsuk. Ha a Csak egy nap a világot klasszikus gramofonon teszi fel az ember, egy komplett jazz-zenekart hall ki mögüle. Nekem nagyon fontos, hogy ne szégyenfoltként maradjon meg ez a zenei kultúra, hanem visszakerüljön az őt megillető pozícióba. Fantasztikus élmény, amikor azt látom, hogy az idősek, akik Terézváros napján is ott voltak a Hunyadi téren, nosztalgiával éneklik ezeket a dalokat, a felnőtt korosztály a szülőktől, nagyszülőktől kapott örökségként ismeri, a legkisebbek pedig már a mi koncertjeinken tanulják és éneklik oviba menet, hogy „a jamaicai trombitás, egy jó fej, nem vitás”.

 

 

Még mindig tart a Terézváros-imádat?

Igen. A lakást, amiben most élek, Garas Dezső tanácsára vettem. Bejárt a Moulin Rouge-ba kávézni, ott mondta egyszer, hogy ha lakást veszel, akkor mindenképpen itt a környéken legyen, gyalog öt percre a Pesti Broadwaytől. Akkor a próbák és az előadások között haza lehet menni kicsit, nem kell kocsival bejárni dolgozni, és még egy előadás utáni iszogatásból is könnyen haza lehet mászni. Azt mondta: „Vegyél itt egy nagyon picike legénylakást, és amikor már kastélyod lesz, akkor se add el soha!” Ezt tervezem. Ide mindig haza tudok jönni.

 

Szöveg: Csejtei Orsolya

Fotó: Adrián Zoltán/Képszerkesztőség