Daloló, tütübe öltöztetett emlékezet

Minden ház érdekes! – szól az idén 11. évébe lépő Budapest 100 mottója, amelynek égisze alatt szeptember 11-én az I. és a II. világháborút követő időszakokban, 1921–1930, valamint 1945–1957 között épült házak nyitották meg kapuikat a közönség előtt. A programhoz Terézvárosból a Bajcsy-Zsilinszky út 5. szám alatt lévő bérház csatlakozott, amelynek falai ezúttal nemcsak meséltek, hanem szó szerint dalra is fakadtak.

„Mint száműzött ki vándorol a sűrű éjen át / vad förgetegben nem lelé vezérlő csillagát” – szólal meg egy QR-kód beolvasása után, némi telefonos segítséggel bizonyos dr. Palló Imre bakelitrecsegős baritonján – így, ö-vel ejtve a fergeteget – a Hazám, hazám kezdő sora. Az egykori Vilmos császár (ma Bajcsy-Zsilinszky) út 5. számú házának udvarába pusztán ettől az egyszerű interaktív gesztustól hirtelen bezúdul a történelem, és a lendülete egy pillanat alatt magával sodor. Be a klasszicizáló, németes szecesszió mérsékelten díszes épületének történetébe, színészek, operaénekesek, táncosok otthonába. Sőt a falakon túlra, Terézváros dallamos múltjába.

 

 

 

 

Micsoda élet!

 

Már-már látni véli az ember, ahogy Kodály Zoltán épp látogatóba érkezik barátjához, a magyar népdalok jogászvégzettségű mesterdalnokához, Palló Imréhez. Átsétált a köröndről, hogy gratuláljon a Háry János címszerepét is éneklő Pallónak, amiért a Magyar Állami Operaház 1934-ben, nem sokkal Terézvárosba költözése után, örökös tagjává választotta. Szinte családi szálak fűzték őket egymáshoz (Kodály Palló fiának a keresztapja is volt), állítólag a Székely fonó megírására is az erdélyi származású opera- és dalénekes ihlette a zeneszerzőt.

 

Micsoda élet lehetett itt a harmincas-negyvenes években! Palló egyik szomszédja a szintén operaénekes Budanovics Mária volt, aki Kosztolányi Dezső és Csáth Géza unokahúgaként baráti beszélgetések alkalmával bennfentes információval szolgálhatott például a nagybeteg Dezsőről. De a ház lakója volt a kántortanítóból Rózsahegyi Kálmán híres színiiskolájában operaénekessé avanzsált Sárdy János is, aki később operett- és filmcsillagként vált híressé.

 

A Corvin Áruházat is jegyző Reiss Zoltán tervezte bérház egyébként 1929-es átadásával afféle „új építésűnek” számított a harmincas években. Aki itt kapott lakást, úgy érezte, megfogta az isten lábát. Építtetője a Kasselik Alapítvány volt, amelyet Kasselik Jenő hozott létre építész édesapja és édesanyja emlékére, a papa végrendelete nyomán. Kasselik Ferenc nem bízta a véletlenre, és a fiára a vagyonát. Egyrészt valamiképp garantálni szerette volna, hogy a budapesti városkép klasszicizálódása őutána is folytatódik majd, másrészt így látta biztosítva az általa elkezdett misszió továbbélését, vagyis hogy az alapítvány a tulajdonában lévő bérházakban a halálát követően is megfizethető lakásokat biztosít az elszegényedett művelt értelmiségnek.

 

 

 

 

 

Költözés az Operaház pincéjébe

 

Mivel a házban sok zsidó család élt – többek között Hevesi (Handler) Simon, a Dohány utcai zsinagóga főrabbija, korának legnagyobb hitszónoka, aki „előkelő, tágas pesti lakást tartott a Vilmos császár út 5.-ben: az utazási tilalomnak megfelelő gyalogos távolságra a zsinagógától…” –, 1944-ben csillagos házzá jelölték ki. A kiköltözésre kötelezett nem zsidó művészek az Operaházban húzták meg magukat. Annak is a pincéjében, ahol a vészterhes időkben Palló Imre, Sárdy János, Budanovics Mária, de még Kodály Zoltán is amolyan művészkommunában tengették életüket – múzsák oltalmában, a Manon Lescaut és az Aida túlcicomázott színpadi kellékeinek szürreális díszletében. Közös terézvárosi történetüket egy bizonyos Erdélyi Hajnal írta meg Emlékkönyv az Operaház óvóhelyéről című naplójában, aki a gyermekbalett egykori tagjaként, 9 évesen elveszítette édesanyját egy bombázás során. Ő ír arról is, hogy bár Budán még ágyúk dörögtek, az Andrássy úton már 1945 márciusában színpadra került a Bánk bán: az operaházi óvóhely lakói beénekelve várták az apokalipszis végét, és hogy végre visszatérhessenek otthonaikba, többek között a Vilmos császár út addigra leharcolt bérházába.

 

 

Továbbtáncolt történetek

 

Bár eredetileg az U alakú épület egy-egy szárnyába szintenként 4-4, 2-3 szobás, hatalmas terű, hallal és cselédszobával ellátott polgári otthonokat terveztek, a Reiss-Kasselik-ház háború után felszabdalt lakásai továbbra is kedveltek maradtak az Operaház művészei számára. A ház dallamos múltját a 20. század második felében többek között Bánki Györgyi, az Operaház balettkarának tagja vagy a Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas táncművész, Fülöp Viktor táncolta még kerekebbé. Közös történetüket a 21. században a ma is a házban lakó Kiss Ágnes fűzi tovább, aki hivatásos mesélőként a Budapest 100 programnapján ízelítőt is adott a valóság és a népmesék világából összekutyulódó hagyományból. 

 

A klasszikus művészvonalat a nyitott kapuk napján egy a magyar operajátszás történetéről szóló dokumentumfilm és Pásztor Lili balettnövendék – egy terézvárosi bérház udvarán is tetten érhető – évszázados táncos sztorijai, tütüs csemegéi képviselték.

 

Szöveg: CSO

Fotó: Tuba Zoltán/Képszerkesztőség