Cikcakkosra szabott életút

Volt idő, amikor műhelyében az egyedi ruhára vágyó hölgyeken kívül divatbemutatóra készülő manökenek és a kollekciójukat nála varrató butikosok adták egymásnak a kilincset. Bár Markovits Horváth Zoltán női szabómester nem látott a jövőbe, az alkotómunka mellett mindig elvállalta a javításokat, apró munkákat is. Már akkor is, amikor még nem sejtette, hogy egyszer ez lesz megélhetésének legfőbb forrása.

 

 „Hosszú út vezetett a kifutók világától a nadrágfelhajtásig” – mondja pályaívének alakulásáról a különféle díjakkal, többek között a Terézváros mestere címmel kitüntetett női szabó, akinek már a kirakata is a szakma szeretetéről mesél. 

 

 

Itt mindennek története van

 

Az előtérben két Singer varrógép fogadja a betérőt – még a kirakatban ácsorogó, Weiss Manfréd gyárában készült Csepel masinánál is régebbiek. Az oldalsó falon a már elkészült ruhadarabok, az ajtóval szemben lévőn pedig a szakma művelésére jogosító, gondosan bekeretezett oklevelek sorakoznak. Itt mindennek története van: varrógépgyűjteményének egyik szép darabjával például egy régi kedves kuncsaftja lepte meg, a készruhák közt sorakozó második világháborús egyenruhát pedig a fia találta egy franciaországi padláson. A főhelyen a szemet mágnesként vonzó díszes oklevél, amelyet a „Budapesti Nőiszabó, leányruha és fűzőkészítő ipartestület elöljárósága” állított ki, édesapja emlékét őrzi.

 

Az ember azt gondolná, egy többgenerációs szabódinasztiában egyenes út vezet a szabászasztalhoz, de Zoltán ezt egy legyintéssel cáfolja. Nyolcadik osztály végén közölte szüleivel: ő inkább autószerelőnek áll. Édesapja csak hümmögött, majd egy próbanapra beprotezsálta egyik ismerősének a műhelyébe, ahol mindenféle alkatrészeket kellett gázolajban és benzinben suvickolnia. Máig nem tudja, hogy szülői cselszövés vagy csak a véletlen fura játéka miatt történt minden úgy, ahogy, mindenestre célt ért: Zoltán egy életre kiszeretett az autószerelésből, és mégiscsak szabónak jelentkezett. Az üzlet pedig hamarosan dübörögni kezdett.

 

„Hírverésre soha nem volt szükségem, visszatérő kuncsaftjaim voltak, az anyák hozták a lányaikat, azok a barátnőiket, kollégáikat, ismerőseiket. Olyan is előfordult, hogy úgy jutott el hozzám valaki, hogy az utcán leszólította a kliensemet, árulja már el, hol szerezte a kosztümjét. Az is megesett, hogy egy hölgy az egyik divatbemutatón nyomozta ki a szabóságom címét” – meséli büszkén.

 

 

 

 

Békebeli évek

 

Abban az időben minden valamirevaló mester folyamatosan képezte magát. Az Ipartestület szervezésében tartott előadásokon a teremben 100-150 mestervizsgázott szabó ült. Külföldi tanulmányutakra, gyárlátogatásokra is rendszeresen jártak. „Volt olyan, hogy Németországban az utolsó pénzemet egy ritka, nálunk nem kapható szabászkönyvre költöttem – emlékszik a békebeli időkre a mester. – Az Ipartestület által meghirdetett bemutatókra is mindig beneveztem. Hihetetlenül élveztem, hogy a magam választotta anyagokból szabadon valósíthattam meg azokat az ötleteket, amelyek némelyike már hónapok óta a fejemben motoszkált. Ismertük a divattrendeket, az anyagokat, a régi és új technikákat, élt bennünk egyfajta alkotói láz.” Mire a mondat végére ér, egy fiók mélyéből előkerülnek a lágy esésű selyemruhákról, kosztümökről, kabátokról készült divatfotók. 

 

 

A ruha teszi az embert

 

Azt mondja, nincs kedvence, mindig az volt a legkedvesebb, amit éppen készített, még méretes ruhát is nagyon szeretett varrni. „A hozott anyagból már nem a saját, hanem a kuncsaft elképzeléseit kellett megvalósítani” – idézi fel azt a korszakot, amikor a bolti eladóktól kezdve az ügyvédekig mindenki varratott, aki a ruháját nem akarta másokon viszontlátni. Arról nem beszélve, hogy a személyre szabott öltözék mindig mindenkin jobban áll. „A szabóság az optikai hatások művészete” – idézi a szakma egykori nagy doyenjének, a háta mögött csak szabókirályként emlegetett Hajdú Józsi bácsi egyik híres mondását, akitől elmondása szerint édesapja után a legtöbbet tanulta. 

 

„Egy jó mester ismeri azokat a fogásokat, amelyekkel részben vagy teljesen el tudja rejteni a csapott vállat, a pocakot, a lapos vagy túlságosan kidudorodó feneket, a púpos hátat és még ezerféle nemszeretem testi hibát” – magyarázza Zoltán. Szerinte a szabónak nemcsak a saját, de a pszichológusszakma néhány mesterfogását is el kell sajátítania. „Több mint fél évszázada gyakorlom a mesterségem, modellekkel is dolgoztam, de olyan nővel, aki elégedett volt az alakjával, még nem találkoztam – mondja nevetve. – Egy jól megválasztott színű és mintájú anyagból okosan megvarrt ruha a legjobb fogyókúra. Akár 5-10 kilót is le lehet csalni abból, amit a mérleg mutat” – jegyzi meg. 

 

Meggyőződése, hogy a tervezésnél nemcsak az alkatot, de a személyiséget is figyelembe kell venni. A mondással, ami szerint nem a ruha teszi az embert, Zoltán egyáltalán nem ért egyet. Szerinte az öltözék nagyon is meghatározza a viselkedést, ami nagyanyám családi szállóigévé lett mondatát idézi: „Ha szét vagy esve, vedd fel a legjobb ruhádat. A ruha majd összetart.”

 

 

 

 

Kínai faló

 

A 80-as évek közepétől egyre kevesebben varrattak, így a méretes ruhakészítés helyett Zoltán fő profilja a kisszériás ruhagyártás lett: főként butikoknak dolgoztak. „Kemény világ volt – mondja –, a műszak reggel 6-tól este 10-ig tartott.” Volt olyan időszak, hogy tíznél is több bedolgozót alkalmazott.

 

Az utánpótlás neveléséből is kivette a részét, számát se tudja, hány tanulónak adta tovább a tudását. „Régen a legtöbb mester azzal biztatta a tanoncait, hogy amíg világ a világ, az emberek ruhában járnak, szabóra mindig szükség lesz. Ma már sajnos csak a mondat első része igaz – jegyzi meg kissé lemondóan. – A kínai boltok hazavágtak mindent, sorra sötétedtek el a butikok csillogó kirakatai, egy-két év alatt mindenki lehúzta a rolót. Az olcsó tömegáru láncreakciót indított el: ellehetetlenültek a szabók, a varrónők, bezártak az évszázados múltú méteráruboltok. Textil- és ruhagyárostul megszűnt az egész magyar könnyűipar” – mondja Zoltán.

 

Eljátszott ugyan a gondolattal, hogy a magas szabászat, az haute couture felé keresi a nehéz helyzetből kivezető utat, végül mégsem lett belőle luxusszabó. Átállt a javításokra. Szondi utcai műhelye észrevétlenül egyfajta közösségi tér lett, ahová időről időre egy kis beszélgetésre akkor is beugranak a környéken lakók, régi kuncsaftok, tanítványok, ha éppen nem hoznak semmi átszabnivalót. Az átalakításokban a kihívásokat kedveli, olykor annyira élvezi a feladatot, hogy azt sem bánná, ha egy fillért sem kapna érte. Az árai egyébként is mindig az elvégzett munkával arányosak. Rendszert nem csinál belőle, de előfordul, hogy ingyen dolgozik. „Egy pizsamanadrág megvarrásáért mit kérjen az ember?” – teszi fel a költői kérdést. 

 

 „A szabómesterséget még tanítják, így nem számít kihaló szakmának – zárja a beszélgetést –, de megélni belőle már csak keveseknek sikerül. Ha a régi vágású szabók felhagynak a mesterséggel, nemcsak a tudásuk, de a rájuk még jellemző, a szakmai igényességet, tisztességet mindenek fölé helyező mentalitás is odalesz.”

 

 

 

Szerző: Dobi Ágnes

Fotó: Adrián Zoltán/Képszerkesztőség