Búcsú helyett köszönet

Bár erős túlzás lenne szakmai öngyilkosságnak nevezni, az elmúlt hónapok botrányai felől nézve kell egy kis mazochizmus ahhoz, hogy valaki a szociális alapellátásban betöltött intézményvezetői munkáját a főváros egyik legnagyobb bentlakásos idősek otthonának irányítására cserélje. Természetesen az érintett, Havas Pálma, a Terézvárosi Gondozó Szolgálat leköszönő első embere ezt nem így látja – új feladatát fantasztikus szakmai kihívásnak tartja.

„Szeretnék egy olyan világban élni, amelyben mindenki számára nyilvánvaló, hogy a szociális ellátás soha nem válhat a politika játékterévé. Mi ugyanis, akik ebben a szférában dolgozunk, minden segítségre szoruló idős embert igyekszünk lelkiismeretesen, legjobb tudásunk szerint ellátni.

 

Méltatlannak tartom, hogy azoknak, akik a bentlakásos intézményekben a koronavírus-járvány első szakaszában helytálltak, köszönet helyett gyalázkodás jutott osztályrészül” – mondja elöljáróban Havas Pálma, utalva a fővárosi idősotthonok körül kialakult visszás helyzetre. A szakember szerint ez azért is rendkívül sajnálatos, mert ha az anyagi megbecsültséget nézzük, ez a terület mindig is a sor végén kullogott. „A szociális ellátásban dolgozók nagyon sokat tettek azért, hogy – még ha magasabb fizetést nem is sikerült elérniük – legalább emeljék a pálya társadalmi elismertségét.

 

E téren, úgy tűnik, az elmúlt hónapokban évtizedeket léptünk vissza. Az biztos, hogy a mesterségesen szított botrányok, elszabadult indulatok nem teszik vonzóbbá a pályát, ami nagyon nagy baj, hiszen az ágazat régóta súlyos szakemberhiánnyal küzd” – fűzi hozzá a leköszönő intézményvezető.

 

Terézváros kilóg a sorból

 

Havas Pálma elmondása szerint Terézváros szerencsére e tekintetben kivételes helynek számít. Az itt eltöltött közel hét esztendő alatt intézményvezetőként azt tapasztalta, hogy az önkormányzat vezetése – az előző éppúgy, mint a mostani – magát a szociális alapellátást és a területen dolgozók munkáját egyaránt fontosnak tartja. A szakembereket megbecsüli, igyekszik őket megtartani, és ügyel rá, hogy támogatásokból, illetve köszönő szavakból se szenvedjenek hiányt. „Az ország más területeihez mérten nekem soha nem okozott gondot, hogy új kollégát vegyek fel. Az önkormányzattól kapott juttatásoknak, az itteni munkakörülményeknek köszönhetően vezetőtársaimmal sikerült egy olyan állandó csapatot felépíteni, amelynek minden egyes tagja hivatásaként végzi a munkáját. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem féltünk felvenni olyan jelentkezőt sem, akinek hiányzott a szociális végzettsége, de alkalmasnak láttuk az adott feladat ellátására. Ugyanis abból, ami ehhez a munkához kell, az emberség, a becsületesség, az együttérzés, a megbízhatóság és a felelősségérzet nem, kizárólag a szaktudás pótolható. Ha a felsorolt adottságai megvoltak az illetőnek, akkor beiskoláztuk, kitaníttattuk és biztosítottuk számára az előrelépés lehetőségét” – avat be vezetői stratégiájába a szakember.

 

Megelőlegezett bizalommal kezdődött a karrier

 

Pálma 24 évvel ezelőtt, 1996 szeptemberében maga is így került a pályára. Gyermeke születése előtt Tatán dolgozott laborasszisztensként. A gyes lejártakor a fővárosba költöztek, és mivel az egészségügyben a szokásosnál kiszámíthatóbbnak tűnt egy szociális intézmény munkarendje, a Kamaraerdei Idősek Otthonában helyezkedett el. Főnöke bizalmat szavazott neki, és elkezdődtek a tanulóévek. Először gyógymasszőrnek képezte ki magát, majd a győri Széchenyi István Egyetemen a diplomás ápolói képzést végezte el, amelyet később az Eötvös Loránd Tudományegyetemen szerzett szociálpolitikusi oklevéllel egésztett ki. Képesítései számának gyarapodásával a ranglétrán is egyre feljebb lépkedett, a fokozott ápolást igénylők épületében osztályvezető ápoló, majd az intézmény minőségirányítási vezetője, végül az ápolási igazgató helyettese lett.

 

A Tegosz vezetői székéből most a három telephelyen működő, összesen 652 idős otthonául szolgáló intézmény élére tér vissza, oda, ahol egykor szakemberré nevelték. „Ami pedig a kiszámíthatóbb beosztást illeti – utal vissza az érvre, amelynek mentén annak idején az idősotthon mellett döntött –, az óra nemcsak az egészségügyben, de a szociális területen sem számít. Aki egy ilyen intézményt vezet, annak a munkaidő csak papíron létezik. Nekem soha nincs kikapcsolva a telefonom. Éjjel-nappal, hétvégén, szabadságom alatt is elérhető vagyok és minden hívásra reagálok.”

 

A kérdésre, hogy miért éppen idősekkel akart foglalkozni, Pálma nevetve feleli: „Frappáns lenne, ha azt mondanám, már az oviban is Kalán néni volt a jelem. (A fiatalabbak kedvéért, Kalán néni a Csip-csup csodák című rajzfilmsorozat folyton mindenkinek segítő főhőse volt – a szerk). Komolyra fordítva a szót, nagyon fiatalon tudatosult bennem, hogy míg a gyerekek útját a családjukon kívül seregnyi ember egyengeti, az idősek mellett, amikor már az út lefelé tart, és a legnagyobb szükségük lenne rá, gyakran senki sem áll. Már 18 évesen is szerettem és tiszteltem azokat az embereket, akik a második világháborútól kezdve 56-ig annyi mindent megéltek, akik felépítették az országot, a munkájukkal megalapozták az életünket. Vissza akartam adni valamit abból, amit tőlük kaptam, kaptunk mindannyian.”

 

Néha muszáj kicsit belehalni

 

A motiváció kapcsán az érzelmekre, a kötődésre terelődik a szó. „Érzések, elkötelezettség nélkül legfeljebb csak kalandozni, de tartósan megmaradni biztosan nem lehet a szociális szférában. Hidegen, ridegen, lélektelen gépként gondozni senkit nem lehet. Akinek ez a munka nem a szívügye, az egykettőre tovább is lép – állítja Pálma. – Nagyon sok olyan időst látunk el, akire rajtunk kívül senki sem nyitja rá az ajtót, pedig a feladatok ellátásán túl muszáj időt szakítani egy kis beszélgetésre is. Erre még azoknak is szükségük van, akiknek van családjuk, de mivel mindenki állandóan csak rohan, senki nem ér rá, hogy meghallgassa őket. Egy idő után megismerjük egymást, a kapcsolat egyre szorosabb lesz, a végén már szinte családtagokká válunk. Minden egyes ellátottunk halálával egy kicsit mi is meghalunk. Megőrizzük az emléküket, és amikor a hiányuk már nem annyira fájó, örülünk az együtt töltött időnek.”

 

Búcsúzni mindig nehéz, még akkor is, ha az nem örök időkre szól, csupán az ember egy új helyen, új pozícióban próbálja ki magát. Mérleget vonunk, mit hoztunk és mivel távozunk.

 

„A Kamaraerdei útra szinte üres tarisznyával érkeztem, majd félig megrakottal jöttem el onnan. Terézvárosból most magammal viszem azt a sok-sok tudást és tapasztalatot, amit az évek alatt megszereztem. Itt lettem vezető, itt tanultam meg, hogyan kell emberekkel bánni, a politikusokkal beszélni, az önkormányzattal kommunikálni. Nem mellékesen elsajátítottam a munkajog és az alapellátás minden csínját-bínját. Köszönöm, hogy itt lehettem és mindezt megtanulhattam” – zárja a beszélgetést Havas Pálma.

 

Dobi Ágnes
Fotó: Berecz Valter/kepszerk.hu