Bronzba zárt emlékezet

Papi ruhát öltött fáraó, karszékben ücsörgő jóságos nagyapó, Góg és Magóg gigászi fia, félőrült komponista – ez a Liszt Ferenctől Jókain és Adyn át újra Lisztig ívelő szoborkör tökéletesen szemlélteti, mit gondolt arról a városvezetés, milyennek kellett lennie egy köztéri műemléknek az 1900-as évek elején és milyennek a végén. Maczó Balázs várostörténész a Kulturális Örökség Napjai égisze alatt vezetett sétát Terézváros régi és újabb szobrai között, anekdotákkal, valamint ideológiákkal fűszerezve nemzeti hősök és címerpajzson tálalt vaddisznófejek történetét.

„A szobrokról azt szokták mondani – meséli Maczó Balázs a Liszt Ferenc téri, 1986-os, kissé egzaltált Liszt-szobor köré gyűjtve a hallgatóságot –, hogy talán a legjobban fejezik ki egy adott korszak hangulatát, a nép lelkét, gondolkodását és politikai-ideológiai beállítottságát is.” Amikor 1858-ban elkészült az első műemlék jellegű szobor Budapesten, amit az akkori Nemzeti Színház elé állítottak fel az Astorián, még elképzelhetetlen volt, hogy bárki felülről irányítva megmondja, kiről készüljön alkotás és milyen formában.

 

 

A Liszt Ferenc szobor Marton László alkotása

 

A színész mint nemzetmentő próféta

 

Ha valakiről szobrot szerettek volna az emberek, azt az 1930-as évekig kizárólag valamilyen alulról szerveződött civil kezdeményezés hajtotta ki, többnyire köz- vagy magánadakozásból, legtöbbször hosszú évek alatt – hitelesítve persze a nép igényét valamelyik kormánytag, kultúrpolitikus bevonásával.

 

A már említett első budapesti köztéri műemlék Katona Józsefet ábrázolta. Egy olyan korban, az 1850-es években, amikor a teljes bekebelezésre irányuló Habsurg-uralomban a magyar nyelv puszta léte is megkérdőjeleződött, egyedül a kultúra, az irodalom és a színház adott némi reményt, ahol a nyelv még biztonságban lehetett. A színész, a költő, a drámaíró nemzetmentő prófétaként lépett elő, Katona szobra azonban mégsem ért célt – állítólag olyan rosszul sikerült, annyira felismerhetetlen lett, hogy Jókai azt mondta róla, időnként cserélni lehetne alatta a névtáblákat. Két évvel a felállítása után az alakot Kecskemétre szállították, a helyére pedig Lendvay Márton, a kor ünnepelt színésze került, aki Laborfalvi Róza gyermekének apjaként meg is adja az átkötést Jókaihoz és Terézvároshoz.

 

Stróbl ellenáll

 

Jókai halálát követően azonnal felmerült az igény, hogy állítsanak emlékművet a tiszteletére – bizottság alakult a szükséges pénz összegyűjtésére, még a szegről-végről rokon Feszty család is adományozott egy jelentős összeget az ügy érdekében. Először, ahogy azt a tisztesség megkívánta, pályázatot írtak ki, csak épp zártat, amire négy művészt hívtak meg. Mivel azonban egyrészt már a meghívott művészek személye is vitát generált, másrészt sokan nyílt pályázatot követeltek (1904-ben járunk), a bizottság egy huszárvágással felajánlotta a megbízást Stróbl Alajosnak. Csak épp Stróbl nem volt elragadtatva a felkéréstől: sem Jókait, sem a regényeit nem szívlelte túlzottan, ráadásul nem volt ínyére az önkéntes kijelölés sem. Olyannyira nem, hogy tudomásul sem akarta venni. Az Ujság 1911. január 15-i számában konkrétan így nyilatkozott: „A lapok közölték, hogy a Jókai-bizottság engem bízott meg a Jókai-szobor mintázásával. Írja meg, hogy ebből egy szó sem igaz. Sőt, ha a munkával megkínálnának, akkor sem fogadnám el. Én híve vagyok a pályázatoknak, és igenis, őszintén fogok örülni, ha a Jókai-szobor gyönyörű munkáját fiatal tehetség nyerheti el. Megtisztelve érzem magam, ha a zsűribe beválasztanak majd és nekem onnan lesz módomban ennek a művészi tervnek döntését irányítani.”

 

Jóságos nagypapa, csizmában

 

Aztán persze mégiscsak elvállalta, megtervezte, helyéül pedig a mai Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár előtti teret jelölte meg – a szobor modelljét 1915-ben fel is állították ott, de aztán a hely szűkösnek, a forgalom pedig túl nagynak bizonyult, így újabb hat év üresjárat következett, amelyben tovább keresték a tökéletes helyet, no meg a megvalósításhoz szükséges pénzt. A korábban összegyűjtött összeget ugyanis a háború lenullázta. A projektet végül Déri Frigyes bécsi gyáros és műgyűjtő mentette meg egy jelentősebb adománnyal, így 1921. május 21-én egy nagyszabású, tízezer embert vonzó, már-már nemzeti ünneppé avanzsált eseményen végre leleplezhették Jókai szobrát az akkori Gyár utca (azóta Jókai tér) szökőkútja helyén.

 

 

A Jókai-szobor leleplezése Budapesten, 1921. május 21-én. Fényképfelvétel az Uj Idők 1921. június 1-jei számából

 

S bár a terézvárosi helyszín végül sokak tetszését elnyerte, hiszen errefelé zajlott az író életének utolsó felvonása – a Feszty-villa a Bajza utca és az Andrássy út sarkán volt, 20 éves színésznő felesége, Grósz Bella pedig a Szondy utca 27.-ben lakott –, a Feszty család még méltatlankodott egy keveset a téren lévő nyilvános vécé közelsége miatt. Maga a szobor is többnyire közszeretetnek örvendett, kedvelték jóságos, anekdotázó nagypapa küllemét, ugyanakkor akadtak hangok, amelyek nem hagyhatták szúrós kritika nélkül az alkotást. „Amit Strobl mester Jókaiból elénk tár: az egy nyugalmazott öreg vidéki tiszttartó, aki öregesen megül, amint a Méhner-féle nagy családi naptár borítékján látjuk, öblös csizmákban. Egy szobrászati alkotásnál tulajdonképpen mindegy, miként ábrázolja a művész egy-egy alakját a külsőségekben. A legfontosabb: az összhatás, az egység, a jellemző erő, a monumentális beállítás. Ami ennél a szobornál monumentális: az a csizma” – írja a Pesti Napló.

 

 

 

A Stróbl-féle Jókai-szobor tervein szerepelt egy oldalkompozíció is, amin két fiatal nő ül, egyikük az ölében lévő könyvből olvas, másikuk felfelé néz, Jókait figyeli. A kompozíció soha nem került a helyére, Olvasó lányok címmel a Városligetben élik önálló életüket. A Jókai tér felújítása kapcsán több ízben felmerült, hogy esetleg visszahelyezik, de jelen állás szerint a lányok maradnak a Ligetben.

 

Széllel szemben

 

„Egy korabeli szoborral szemben még elvárás volt, hogy arcvonásaiban egyértelműen visszatükrözze szereplőjét – meséli Maczó Balázs. – Minden egyéb a szobrász kreativitására volt bízva, azzal a kikötéssel, hogy valamiként (mellékszobrokban, tekintetben, gesztusban) igyekezzen összefoglalni az ábrázolni kívánt delikvens egész életét, küldetését.” Ezért ábrázolja Stróbl a Zeneakadémia bejárata fölött tekintélyesen trónoló Liszt Ferencet úgy, mintha egyiptomi fáraó, de legalábbis a zene papi ruhába öltözött császára lenne.

 

 

„Góg, Magóg harcos, csüggedt fia testet kapott.”

 

De Csorba Géza is ezt a századelőn érvényes elvet követte, amikor felkérték, hogy a Jókaival szembeni szökőkút helyére készítse el Ady Endre szobrát. Mivel személyesen, barátként ismerte a költőt, nem volt nehéz dolga: az alak arcvonásaiban tökéletesen megidézi Adyt, ugyanakkor a test maga egy gigászi szimbólum. Ahogy a kritika mondta akkoriban: „Góg, Magóg harcos, csüggedt fia testet kapott.” „Nem lehet eldönteni, hogy a viharos erővel ráburkolódó kabáttal takargatni akar valamit – ezt már Maczó Balázs mondja –, vagy inkább azt jelképezi, hogy a költő széllel szemben is rendületlenül megy előre.” Az alkotás 1951-re készült el, csakhogy ekkor már tombolt a Rákosi-korszak és a Révai József kultuszminiszter által hozzánk is elérő szocreál. A szigorú ítészek szűrőjén egyedül az alak hatalmas csizmája csúszott át – a szobrot összességében formalistának bélyegezték, ami nagyjából Sztálin haláláig egyet jelentett a hanyatló nyugat néplelket mérgező ópiumával, így csak 1960-ban engedték talapzatra kerülni.

 

Ledöntve bár, de törve alig

 

A terézvárosi szobortúrán mintha egyfajta időhurokba kerültünk volna, amelyben teljesen természetesen egymás mellett létezik a Hunyadi csarnok homlokzatán címerpajzson ékeskedő vaddisznófej, a modern idők elszabadult szelleme által megformált egzaltált Liszt- vagy karikává stilizált Solti György-szobor a Liszt Ferenc téren és a körönd érinthetetlen óriásai.

 

Maczó Balázs a Kodály köröndre érve egy tévhit eloszlatásával kezdi: igaz, hogy az itteni szobroknak van némi közük az 1897-ben Budapestre látogató Vilmos német császárhoz, ám ő egész biztosan nem mondott olyat sétakocsikázása során, hogy „szép-szép ez a Budapest, csak nincsenek szobrok”. Így az is a valóság ferdítése, hogy Ferenc József amiatt adományozott 10 szobrot Budapest városának, mert magára vette a császár megjegyzését. A hiteles történetírás tanúsága szerint annyit jegyzett meg a búcsúlakomán megtartott pohárköszöntőjében, hogy a magyar nemzet héroszai akár arra is méltók lehetnek, hogy szobrot állítsanak nekik. Ebbe a mondatba kapaszkodott bele Bánffy Dezső magyar miniszterelnök – arra gondolt, jót tenne Ferenc József megítélésének egy jó kis szoboradományozás. Pillanatokon belül meg is alakult a szoborbizottság, és bár a leiratban a császár javaslataként szerepelt 10 magyar hős, akiknek szobor jár, Maczó Balázs szerint nem valószínű, hogy Ferenc József magától köztéri emlékművel szeretett volna megemlékezni például a Habsburgok ellen lázadó Bethlen Gáborról vagy Bocskairól, akiket a köröndre szántak Zrínyi Miklóssal és gróf Pálffy János nádorral egyetemben.

 

S hogy négyük közül ma miért csak Zrínyi áll a téren? Maczó Balázs erre két szóval adja meg a választ: ideológia és szobordöntögetés. 1945 után végképp nem maradhattak Habsburg uralkodók a Hősök terén – miután Ferenc Józseffel az élen ledöntötték őket, öt üres hely éktelenkedett a millenniumi emlékművön. Ezt az űrt kitölteni helyezték át Bethlent és Bocskait a Hősök terére a köröndről – Pálffy Jánost meg egyszerűen csak elszállíttatták, méltatlannak ítélve alakját a szobordicsőségre. Helyére Balassi Bálintot állították, a megüresedett másik két talapzatot pedig Vak Bottyán és Szondy György foglalta el – máig szó szerint fennen hirdetve: előbb-utóbb szobor jár annak, aki harcol az elnyomás ellen.

 

Szöveg: Csejtei Orsolya
Fotó: Hartyányi Norbert/kepszerk.hu