Az épített lélek mesterei

Messziről indulnak a szálak, amelyek Terézvárost is érintik, de messze is vezetnek a hatodik kerülettől. Lefedték a teljes 20. századot, átnyúlnak a mába és behálózzák az egész országot. A Vadász építészdinasztia négy generációja a múlt század eleje óta formálja egyeneseivel, szögleteivel és íveivel a hazai építészeti látképet, amelynek olyan emblematikus épületek és építmények adják sarokpontjait, mint a Mohácsi Nemzeti Sírkert, a Gellérthegyi víztározó, a hannoveri expó magyar pavilonja, a Bauxit-ház, a II. kerületi „Margit Ház”, a Béke úti „Fecskeház”, a RAM Művelődési Központ, a Jókai téri Medosz vagy a hullámzó, brutalista Meininger Hotel.
Vadász Mihály, Vadász György, Vadász Bence és Vadász Balázs

 

A történet Vadász Károllyal kezdődött valamikor a 19. század végén, aki, bár újságírással kereste a kenyerét, építészi álmokat is dédelgetett. A Batthyány-örökmécsest is jegyző Pogány Móricz műtermében dolgozott, de diplomát nem szerzett, így végül elfoszlottak az építészi ambíciók. Mivel azonban a sors hívása nagy úr, lánya, a zongoraművész Erzsébet építészhez ment feleségül, fiából, Mihályból pedig a két világháború közötti építészet, a hazai Bauhaus egyik legmeghatározóbb alakja lett. Társával, Preisich Gáborral közösen számtalan letisztultan modern épülettel hagyták ott kézjegyüket szerte az országban.

 

 

Óz birodalmában

 

Vadász Mihály fia, a nemrég 88. születésnapját ünneplő Kossuth-díjas építész, Vadász György úgy emlékszik vissza édesapjára, mint mindennek az alfájára, no meg persze ómegájára. Egy általa tervezett háromemeletes házban éltek Farkasréten, amelynek legalsó szintjén, a házmesterlakás mellett volt Vadász Mihály műterme. Gyurka (a bácsit nem szereti) érdekes módon nem a házról mesél – bár a vér és a szakma akár kötelezhetne is –, sokkal fontosabb emlékeiben a kert négy szép ezüstfenyője és a jegenyesor, amelyet apja 1932 körül ültetett, és melyeket az oroszok bejövetele semmisített meg végleg. Legalább ennyire lenyűgözte a papa rajztudása, ami szerinte máig senkiéhez sem fogható: „Az angol színes grafikai iskolát vitte tovább akarva-akaratlanul, olyan finom technikát kialakítva, amely mesevilágot teremtett számomra. Édesapám műtermében Óz, a csodák csodája birodalmában éreztem magam.”

 

 

 

Vadász Mihály rajza

 

 

 

A szellemiség ragadós

 

Vadász György nem készült építésznek. Zongoraművész szeretett volna lenni, édesapjával, aki a tervrajzok mellett a hegedű mestere is volt, gyakran játszottak „négykezest”. Aztán szép lassan ráébredt, az az igazi művészet, amit az apja csinál. „Rájöttem, hogy ő nem interpretátor – meséli –, nem egy leírt kottát szólaltat meg nagyon jól, hanem ő az, aki a kottát írja. A zeneteremtő. Az építészetteremtő.”

 

Ahogy az apja se tette vele, úgy ő sem presszionálta a fiait soha semmilyen irányba, valahogy mégis mindenkit áthatott az a szellemiség, ami a nagypapa öröksége nyomán az egész családot az építészet közelébe sodorta.

 

Ifj. Vadász György saját bevallása szerint még csak rajzolni sem tudott igazán. „Gyerekkoromban, amikor a nagyszüleimnél voltunk, a nagypapa gyakran kitett elénk valamilyen tárgyat, például egy fűrészt, amit le kellett festeni. Nem volt kötelező, de program volt – meséli. – Egyáltalán nem a festésemről és a rajzolásomról voltam híres akkoriban, nem látszott, hogy valaha közöm lesz az építészethez.” Bár az ifjabbik György nem építész lett, idővel mégis helyet talált magának a közös családi irodában: statikusként dolgozik, és mint ilyen, ő felel azért, hogy a kreativitás és a szárnyaló gondolatok ne sodorják veszélybe az építkezést és ne dőljön össze az épület. Ahogy édesapja, idősebb Vadász György fogalmaz, elsőszülött fia az építészet csontrendszerével foglalkozik, a másodszülött, ma már Ybl-díjas Bence pedig az az irány, ami Vadász Mihálytól indult el és nála, Györgynél folytatódott: ők az épített lélek mesterei. A generációs sor betetőzéseként ma már a közös műtermükben dolgozik ifjabb Vadász György fia, Balázs is, aki a nagyapja szerint egészen biztosan nem fogja lejjebb adni egyikőjüknél sem.

 

 

 

A Gellérthegyi víztározó

 

 

Mindig érezni a hátteret

 

Ahogy a többiek, úgy Vadász Bence is megpróbált elkanyarodni a dinasztikus úttól – az iparművészet és a színészet érdekelte, végül mégis az építészet felé vette az irányt. Azt mondja, lassacskán értette meg és kezdte érezni mindazt, amiben benne élt: az „építészet sugallatát”. Aztán kicsivel később, ahogy elkezdte tanulni-, gyakorolni-, majd alkotóként művelni is, rájött, hogy rettenetesen élvezi ezt az alkotó-, „teremtő” világot. 

 

Kívülről nézve van valami természetfeletti abban, ahogy ezek az emberek egymásra és a szakmájukra tekintenek. Az 1990-ben létrehozott irodát, a Vadász Építész Studiót 2000 óta Bence vezeti – az Epreskert melletti Kmety György utcai műtermük minden egyes dolgozója valamiként, ha nem is mind vér szerint, a család része, mint valami pozitív Keresztapa-filmben. 

 

Amit mi innen nézve különlegesnek látunk, számukra teljesen természetes. „Talán abban különbözünk bármely más építészirodától, hogy itt mindig érezni az évszázados hátteret. Olyanok felől is, mint a nagypapa, aki már nincs velünk, és akihez mégis ezer szálon kötődöm. Öntudatlanul vagy tudatosan elképesztő hatással van rám, nagyon közel áll hozzám az a fajta letisztultság és képletszerűség, amit ő képviselt. A nagypapa a precizitás és a nyugalom szobra, apám pedig egy mindent kipróbáló, mindig újat kereső, félőrült módon élő, imádni való pasas. Építészetben közelebb állok a nagyapához, életszemléletben viszont apám él bennem” – mondja Vadász Bence.

 

Nemcsak egyszerűen elégedett azzal, hogy itt és így dolgozhat, hanem egyenesen boldog, hogy így alakult. Pedig kezdetben nagyon ódzkodott tőle, hogy az apjával, a ma már Kossuth-, Ybl-, Prima Primissima és Steindl-díjas építésszel, a Nemzet Művészével üljön egy irodában. Aztán mégis hagyta magát rábeszélni, és egy cseppet sem bánta meg. Közösen nehezebben megy ugyan az alkotás, pusztán amiatt, hogy másként gondolkodnak, de a párhuzamos létezés mindig is tökéletesen, egymást kiegészítve működött. „Ez apám érdeme, ő az, aki bámulatosan tud bánni az emberekkel.” 

 

 

 

A Mohácsi Nemzeti Sírkert emlékműve

 

 

Szkanderozott favágókkal is

 

Vadász György ugyan az idén már a 88. évét töltötte, most is dolgozik, és ahogy fia, Vadász Bence mondta a Kossuth rádió Az Este című műsorában alig egy hónapja, amelyben apa és fia egymással beszélgettek, „megtalálják 10-20-50 éves munkái, és nem hagyják, hogy szomorkodjon alkotói magányában”. Most épp az 50 éve elkészült Mohácsi Nemzeti Sírkertet gondolják tovább közösen – a projektben három generáció vesz részt: apa, fiú és az unoka, Vadász Balázs, aki eleinte tartott ugyan a családi iroda nyomasztó terhétől, de ma már ő is a közös háttér biztonságát emeli ki legfőbb erényként.

 

Vadász György a március 22-én elindult Várépítő pályázat zsűrijének elnöke is. Jelenleg ez az építőipar egyetlen jótékonysági összefogása, amelyen keresztül a nehéz helyzetben lévő gyermekintézmények, óvodák, iskolák, gyógyintézetek a beruházásaikhoz építőanyagot igényelhetnek. Bemutatkozó szövegében azt írta magáról, felkentségnek érzi, minden művészetek összefoglalójának, hogy építész lehetett. „És nem az épületek száma, nem a sokféle tartalom, ami lenyűgöz, hanem az öröm, hogy tehetem. Lakások, városközpontok, Zalaegerszeg, Baja, Pásztó, kórházak, üzletközpontok, a Gellérthegyi víztározó, sok-sok kutatás és felfedezés a titkok körül. De igazándiból azok ragadnak, ragadtatnak el, amik messzebbre mutatnak. Az ősi, az isteni felé. Templomok, a sényei »Isten kemencéje« kis kápolnája, a Gellérthegyi víztározó földből kiemelkedő »sziklafalai«. Mohács Történelmi Emlékhelyének süllyedő halálkörei, a muhi puszta tatárdúlásra emlékező dombja, dülöngélő, rogyadozó keresztjeivel, a Szent György térre nyíló »Kolduskapu« Bencével, Lehoczky Jánossal és Kő Pállal…”

 

Állítólag egyszer, úgy 20-30 éve megkérdezte tőle valaki, mit szeret az adott épületben, amit épp tervez, mire azt felelte, a fát, amit elé rajzolt. Amikor pedig egy riporter azt a kérdést tette fel neki, mester, melyik a maga legszebb háza, Vadász György kért egy üres papírt, rajzolt egy hegyet, és azt felelte, „a legszebb házam az, ami a hegy mögött van”. 

 

Mert a legfontosabb, vallják családilag, mindig az, ami egy épület körül létrejön: a növények, a zene, a hegy vagy az öröm, amit okoz. A kapcsolódások, baráti összeölelkezések, közös borozások. Hogy mindez így van, azt egy olyan embernek bizton zokszó nélkül elhihetjük, aki a fia szerint nemcsak kiváló építész, de tudott kézen állni ablakpárkányon és szkanderozott már favágókkal is. 

 

 

 

A Munkácsy utcai óvoda

 

 

Vadász-épületek terézvárosban

 

A Vadász dinasztia Terézvároson is több helyen otthagyta kézjegyét: az egykori Medosz-székház (ma már hotel) a Jókai téren György munkája, a Káldy Gyula utcai Heléna-házat, a Nagymező utcai Két szerecsen étterem-kávéházat vagy a Munkácsy utcai óvodát pedig a többszörös Nívó-, Pro Architectura és Ybl-díjas Vadász Bence tervezte.

 

Szöveg: Csejtei Orsolya

Fotók: Vadász Bence albumából