Áttáncolt a zebrán

Címzetes magántáncosnő – állna a névjegykártyáján még egy évig, ha lenne neki olyan. A Magyar Állami Operaház hamarosan visszavonuló társulati tagja, Weisz Sára egyszerre testesíti meg és számolja fel a balerináról alkotott elképzeléseinket. Az elképesztő fegyelmezettség nála vagánysággal társul, mindkettőre szüksége van ahhoz, hogy hivatását, négy gyermeke nevelését és megannyi szenvedélyét összehangolhassa.

Ha egy év múlva meglátogatjuk a munkahelyén, lehet, hogy egy étteremben keressük fel. Vagy egy könyvesboltban, esetleg egy rendezvényszervező cégnél. Annyi biztos, hogy Weisz Sára nem az lesz, aki 25 éven át volt: a Magyar Állami Operaház táncosnője. Balerinaként ugyanis a következő évad végén „nyugdíjba megy”.

 

Ezzel az egy dologgal kapcsolatban nincs konkrét elképzelése, pedig minden másban hónapokra előre és szigorúan tervez – másként széteshetne a négy egyedül nevelt fiúval (és három macskával), sok-sok utazással, mindennapi főzéssel és folyamatos tanulással zsúfolt élete, amelybe mindig valami „kis” extra is belefér, most például egy gyöngyöspatai ház felújítása.

 

 

 

Kiszedték az oviból

 

 

„Mint a földgömbön találomra rábökni egy országra, ahová majd elutazom, úgy lenne jó új munkát találni” – mondja félkomolyan Sára, és nagyon érzékletes a hasonlat, hiszen szó szerint új világ nyílik majd meg számára az utolsó, 25. évad végén. Nemcsak azért, mert egész eddigi felnőtt életének színpadáról lép le, hanem mert annak az elképesztő fegyelmezettséget megkívánó mindennapi munkának is vége, amelyet lényegében hároméves kora óta végez, és amely, ha nem is elvette, de meghatározta gyermek- és kamaszkorát.

 

Sárának nincs sok játszótéri emléke. Hároméves korában jöttek a Spartacusból, és „kiszedték” az oviból, hiszen az isten is szertornára teremtette a hajlékony kislányt. „Nem tudom, hogy miért nem hagytam abba korábban, pedig nagyon kemény volt. A Fehér tenyér valósága – utal Hajdu Szabolcs híres filmjére, amely a 70-es, 80-as évek könyörtelen szertornás világát mutatja be. – Minden áldott nap edzettem vagy versenyeztem, az első tanórákra nem kellett bejárnom, már reggel a teremben kezdtem, hogy aztán délután folytassam. Ez nem változott a balettos időkben sem, de azt egészen máshogy éltem meg.”

 

Az alsó tagozat vége felé édesanyja nem bírta tovább nézni lánya szenvedéseit, le akarta zárni a szertornás időszakot, de az addigra bizonyossá vált, hogy Sárának szüksége van a napi mozgásra. Jól érezte, hogy alkata, szorgalma és tehetsége sikeres jövőt ígérhet neki egy másik mozgásformában, a balettben. Sárának egyenes, tulajdonképpen csak egy zebrányi útja vezetett az Balettintézetből az Operába, ahol ösztöndíjasként, majd gyakorlatképpen az utolsó két főiskolai évét töltötte, és ahová aztán le is szerződött.

 

 

 

 

 

Kettesben a testtel

 

Az Operából csak a sérülései és gyerekei születése vonták el egy-egy rövidebb időszakra, illetve a járványhelyzet. „Soha nem volt ilyen nehéz a visszatérés, mint most, a karantén után és az utolsó hónapokra – árulja el Sára, akinek hosszú idő után a beszélgetésünk előtti napon volt az első próbája. – A többiekhez hasonlóan én is úgy éreztem, meghalok, nem bírom végigcsinálni a szokásos gyakorlatsort sem.”

 

Az egy-másfél órás „bemelegítés”, a test felkészítése, az alaplépések leltára, ahogy minden balettosnak, Sárának is ugyanaz minden próba előtt – immár 35 éve. „Régebben utáltam, ahogy általában a fiatalok többsége. Mostanra ez lett a kedvenc részem. Olyan ez számomra, mint egy jógaóra. Talán az idő, a korom vagy a mindennapi életem miatt. Reggel elviszem a gyerekeket az oviba, iskolába, bejövök, és végre kettesben maradok a testemmel.”

 

Nem csak ebben hoztak változást a gyerekek Sára életében, munkájában. „Egy balerina a harmincas évei elején van a csúcson, addigra ismeri meg igazán a testét, tanul meg bánni vele. Nekem ez egybeesett az első két ikerfiam születése utáni visszatéréssel. Sokkal felelősségteljesebbé, összeszedettebbé váltam, és ezt a mesterem is megjegyezte. Ekkor zajlott az igazgatóváltás az Operában, az új vezetőtől minden szerepemet visszakaptam, rengeteget táncoltam, szólókat is. És amikor ott volt előttem az, amire minden balerina vágyik ebben az országban, akkor tudatosult bennem, hogy én ezt már nem akarom. Amikor a színpadon voltam, azon járt az agyam, hogy minden rendben van-e otthon a gyerekekkel, amikor velük voltam, azon kattogtam, hogy nehogy elfelejtsem a lépéseimet. Persze soha nem volt baj sehol sem, de mérlegelnem kellett, hogy megéri-e ez az ár, hogy szólista legyek, miközben a gyerekeim életében csak beugró vagyok. Mellékszerepeket kértem, a másik két fiam születése után pedig már csak a karba vágytam” – meséli Sára, hozzátéve, hogy persze néha felmerül benne, hogy talán „többre vihette volna”, ha fiatal korától tudatosan építi magát, küzd a szerepekért, minden mást kizár az életéből. „Akkor most itt állnék, hogy hogyan tovább. Vége a karrieremnek, amire mindent feltettem. Így viszont elmondhatom: éltem és élni fogok.” Sára ugyanis testben és lélekben is folyton a világot járja: minden lehetőséget megragad az utazásra, a nyugodt pillanatokat pedig olvasással és filmnézéssel tölti.

 

 

 

 

Minden szervezés kérdése

 

 

Egyik síkon sem steril élményekre vágyik: Délkelet-Ázsiát például az akkor hatéves ikerfiaival és a negyedik gyerekével a hasában, hátizsákos turistaként járta be. A szenvedéllyel fogyasztott könyvektől és filmektől sem habkönnyű szórakozást vár, hanem a világ összetettségének megértését – ezt főként főiskolai tanárától, Rényi Andrástól eredezteti. Az amerikai irodalom és életérzés szeretetét pedig korán elhunyt édesapjától örökölte. Fitzgeraldtól Updike-ig szinte minden klasszikust, Hunter S. Thompsontól Patricia Highsmithen át Bret Easton Ellisig pedig a kortársakat is befalta. 

 

 

 

 

 

Általában nem a dolgok könnyebbik végét fogja meg: simán belekezd egy vidéki kisház felújításába, vagy – ahogy legutóbb – bevágja magát a négy fiúval a kocsiba és elmegy velük nyaralni. „Hétszáz oldalt olvastam, és nézd, milyen barna vagyok” – válaszol a kérdésre, hogy ezekkel a kondíciókkal mennyire pihentető a nyaralás. „Minden akarat és szervezés kérdése” – lehetne Sára jelmondata, aki az elmúlt években elvégzett egy fotósképzést – mivel szeret fényképezni – és a vendéglátóipari főiskola szakács szakát is – mert szeret főzni.

A tanítást is kedveli, a Magyar Táncművészeti Egyetem mesterképzését azonban mégsem fejezte még be, egyrészt időhiány miatt, másrészt mert dilemmát okoz számára „ilyen mértékben befolyásolni 15 kis- vagy nagylány életét”. Bizonyára azért, mert tudja, mit jelent feltenni a fiatalságát a táncra. „Én minden értelemben nagyon szerencsés alkat vagyok. Ezért beszélgetünk most ilyen könnyedén az elmúlt 25 (vagy 35) évemről és a terveimről. Nekem bírja még a testem és nem nyomorodott meg a lelkem. Nem tűztem magam elé elérhetetlen célokat, és tudtam, hogy mikor mennyi az elég. Nem mindenki ilyen szerencsés. Én pedig nehezen vállalnám fel annak a felelősségét, hogy valakit irányba állítsak, ráadásul rajtam múljon, hogy milyen alapokkal megy neki a pályának” – vallja be a balerina.

 

És valóban, Sárán egy csöppnyi keserűséget, de még nosztalgiát sem érezni, inkább az új életre való készülés izgalmát. Alig várja, hogy belevesse magát a nyelvtanulásba, hogy egy lakóautóba pakolja a fiúkat, és körbeutazzák Amerikát, hogy kidobja számára a „gép” azt az új szakmát, hivatást, munkát, amellyel mindezt megteremtheti. Mert az biztos, hogy dolgoznia kell ezután is, nem is tudja elképzelni, hogy otthon maradjon. Talán a főzőtudását kamatoztatja, talán a sokszor bizonyított szervezőkészségét, az azonban valószínű, hogy jellegzetes, a gyerekeit megidéző tetoválásait nem kell majd estéről estére levakolnia.

 

 

Szöveg: Kertész Anna

Fotó: Adrián Zoltán/Képszerkesztőség