Arcot adnak a városrésznek

Marokkói zenész, kislánya kezét átszellemülten pusziló énekes, dartsklubos a Szondi utcából, autóversenyző, aki a hétköznapjait kerekesszékben éli. Tanár, művész, virágárus, kutyasétáltató és közmunkás – arcok és életek, amelyek valamiképpen Terézvároshoz kötődnek. Az ARC-plakátokat szeptember közepén olyan emberek két és félszer kétméteres portréi váltják a Hatker Korzón, akikkel nap mint összefuthatunk a hatodik kerületben. A képek alkotóival, Csoszó Gabriella és Fabricius Anna fotósokkal hétköznapi emberekről és feltétlen bizalomról beszélgettünk.

 

Némelyik kép egészen szoros bizalmi viszonyt feltételez fotós és alanya között. Ennyire közvetlen a kapcsolatuk Terézvárossal, a terézvárosiakkal vagy a fotózás miatt kerültek közel egymáshoz?

 

Fabricius Anna: Nekem csak annyi a kötődésem, hogy ide jártam gimnáziumba. A Kölcseyben töltöttem a tinédzserkoromat, éppen ezért oda mentem vissza először: megkerestem a volt osztályfőnökömet. Tizenévesen nagyon meghatározó volt az a fajta szabad gondolkodású attitűd, amit képviselt, és nagyon jó látni, hogy akihez az ember viszonyulni próbál, az 20 év után is hiteles. Ő lett az első arcom. A többiekhez ajánlások útján jutottam el – szerettem, ahogy organikusan épült a kapcsolati háló. Amikor például a Szófia utcai virágárus ajánlotta a Hunyadi teret takarító közmunkás hölgyet: „Itt van ez a helyes nő, aki minden reggel kitakarítja a Szófia utcát – mondta – ő biztos benne lenne.”

 

Csoszó Gabriella: Én laktam a Hunyadi tér közelében, kötődöm a Kölcsey Gimihez is – egy művészeti programot vittem ott sokáig –, és tartottam kurzust siket csoportnak a Siketek és Nagyothallók Országos Szövetsége közreműködésével, azért én is igénybe vettem külsős segítséget. Szerettem volna például bizonyos ügyeket, fontos társadalmi kérdéseket, helyzeteket belecsempészni egy-egy portréba, ezért célzottan kerestem meg különféle szervezeteket, hogy ajánljanak modelleket. De olyan is előfordult, hogy leszólítottam az utcán embereket.

 

 

 

 

 

Milyen volt a fogadtatás, nem fordultak el kapásból a megszólítottak?

 

Cs. G: Meglepően jók a tapasztalataim. Ezek alapján azt gondolnám, hogy sokkal jobb mentális állapotban vagyunk annál, mint ami az online térből leszűrhető. Egyetlen egy ember nem volt, aki hátat fordított volna vagy letette volna a telefont. Pedig egy idegen nő azzal a vakmerő kéréssel kereste meg őket, hogy két és félszer kétméteres méretben ki szeretné rakni a képüket az Andrássy úton. Mindenki meghallgatott, mindenki beleegyezett, mindenki megköszönte. Megbecsülésként gondoltak rá az emberek, a hajléktalan lapárustól kezdve a kerület díszpolgáráig. Olyan feltétel nélküli bizalmat kaptunk, amire eredendően nem szolgáltunk rá. Az egyik legjobb élményem a köztisztasági csoporttal volt. Ritka jó kollektíva: szeretik egymást az ott dolgozók. Olyan, mintha egy hatalmas baráti társaság lenne. A fotózás óta nem tudok úgy végigmenni a kerületen, hogy valahol ne lenne velük kapcsolódás: integetnek, odakiabálnak, hogy „Jó munkát!”.

 

 

F. A.: Nekem az a bizalom volt megható, ahogy az emberek lényegében ismeretlenül beengedtek a lakásaikba. Teljesen más miliő teremtődik meg, ha otthoni közegben beszélgethetünk. Az egyik idős hölgy – aki önkéntes a Bálint Zsidó Közösségi Házban – portréja például annak a lakásnak az erkélyén készült, ahol nevelkedett. Ez kapásból adott egyfajta bensőségességet. Mesélt a gyerekkoráról, a környékbeli kisboltokról, mutatta az erkélyről, hogy a szemközti oldalon ott volt a szemfelszedő, két bolttal odébb meg a szemfedőkészítő. Sokat mesélt arról, mennyit változott a Hajós utcai lét, és hogy az ő mostani nézőpontjából mennyire nem a hétköznapi életre van berendezkedve a környék. Régen a sarkon volt a pékség, mellette a hentes, ezek mostanra kiszorultak. Pedig egy idős ember számára kulcskérdés, hány blokkot kell átbotorkálnia a pékségig. De fotóztam egy amerikai házaspárt is, akik szintén a lakásukon fogadtak. A fiuk után jöttek Magyarországra valamikor a nyolcvanas években, egy este kikötöttek a Tilos az Á-ban, és annyira megfogta őket az egész hangulata, hogy itt ragadtak. A férfi építész, szakmájából adódóan majdnem 20 évet töltöttek Afrikában. Igazi életművészek. Hihetetlen történeteket meséltek az életükről, mégsem az életmódjuk, inkább az az energia bámulatos, amit sugároznak. Ami amúgy több idős fotóalanyomnak is sajátja: az életigenlés.

 

 

 

 

Voltak véletlenek? Pont akkor, pont ott, pont úgy alakuló találkozások?

 

Cs. G.: Az Oktogonnál az óra alatt zenél egy fiú. Nagyon látványos volt a jelenet, ahogy észrevettem. Szálltam le a villamosról, és azt láttam, hogy az áramló tömegben áll valaki lobogó hajjal, a zenébe feledkezve. Az órával együtt ez egy nagyon erős kép volt. El is határoztam, hogy megszólítom, de aztán összetalálkoztam a megállóban egy siket párral, akiket épp előtte fotóztam. Jelelve beszélgettünk. Bár én nem beszélem a jelnyelvet, sokat dolgoztam siketekkel, jól tudnak olvasni a számról, és egyébként is mindig kalimpálok. Nem szabályosan csinálom, de azt hiszem, nekik ez támpont. Szóval, beszélgettünk egy kicsit, majd utána léptem oda a zenész sráchoz, aki úgy fogadott, hogy „örülök, hogy idejöttél”. Kiderült, hogy az öccse nagyothalló, majdnem siket, így pusztán attól a jelenettől, hogy látott minket „jelelni”, előre megteremtődött a bizalom. Napokon keresztül mindig pont arra zenélt, amerre jártam. Többször leugrottam a villamosról, hogy fotózzak róla itt is, ott is még egyet. Illetve van egy másik történetem is. Egy Magyarországon élő marokkói zenész barátomat fényképeztem épp, teljesen más miatt: lesz egy koncertje a Müpában, annak a plakátját fotóztuk. Viccből megkérdeztem tőle: „Annyira jól nézel ki a fotókon, nem laksz véletlenül a hatodik kerületben?”, mire ő rávágta: „De igen!”. Esküszöm, poénnak szántam. 

 

 

 

Csoszó Gabriella
 

 

 

Bár a portrék a konkrét sztorikat nem mesélik el, a képek mellé írt gondolatok, egy-egy idézet a fotóalanyoktól, túlmutatnak az arcokon.

 

F. A.: Épp arra szerettünk volna fókuszálni, hogy mindenkinek van valamilyen története. Mindenki tud érdekes lenni. A hétköznapi embert, az utca emberét, az ő saját történeteiket kerestük. És az is igaz, hogy a szöveg nagyon szépen kitágítja a képek kereteit. Egy énekest például a kislányával fotóztam. Nem szerette volna, hogy a gyerek arca is rajta legyen a fotón, ezért csak a karja lóg be a képbe. Az édesapja megpuszilja a kis kezet, az összeérintődés hangsúlyos. Egyáltalán nem zavaró, hogy nincs a képen maga az arc. Rá van bízva a nézőre, hogy továbbgondolja, mit lát. Kiegészítheti a látványt, a saját történeteit rakhatja hozzá, ami szerintem sokkal erőteljesebbé és személyesebbé teszi az élményt. 

 

 

 

Fabricius Anna

 

 

 
Most, hogy egy szűk hónapon át terézvárosi helyszíneken fotóztak, másként látják a kerületünket? 

 

Cs. G.: Nyilván él egy kép a fejünkben a városról, amihez a helyszínválasztásnál további részleteket nézünk. Hol hangsúlyt kap egy hirdetéscetli, amit egyébként nem vennénk észre, máskor egy eleve hangsúlyos téma válik díszletté. A Kodály körönd leégett épülete például háttérként jelenik meg a kutyasétáltatós úrról készült képen. Ő a tűz előtt abban a házban lakott. Ez ugyan nem derül ki direkten, mégis ad egy pluszjelentést a képnek. Folyton újra kell nézni a várost, mert mindig egy kicsit más képet mutat, mint amit az emlékeinkben hordozunk róla. 

 

 

 

 

Csoszó Gabriella korábban már készített hasonló riportos-portrés fotósorozatot a Ferencvárosi Közösségi Alapítvány számára. Ott olyan szervezeteket, embereket és helyzeteket mutatott be érzékeny fotóesszé formában, amelyek a kerületben aktív civil segítői munkát végeznek szociálisan érzékeny területeken. Fabricius Annától sem áll távol a lírai portrézás: a munka mentén készített személyes hangú fotósorozatot tűzoltókról, homokfúvókról, öltönyös, kiskosztümös irodai diópucolásról. A terézvárosi arcok koncepcióját az önkormányzat megkeresése és az ARC-társalapító Bakos Gábor ötlete nyomán együtt dolgozták ki: Gabi riportosabb vonalon haladt, Anna pedig megrendezettebb portrékban gondolkodott. 

 

 

 

Szöveg: Csejtei Orsolya

Fotó: Erdős Dénes/Képszerkesztőség