A szabadság akváriuma

Hatvan évvel ezelőtt nyílt meg a Fiatal Művészek Klubja az Andrássy út (akkor Népköztársaság útja) 112. szám alatti villában. A hely egyszerre volt különösen izgalmas hely és különösen megfigyelt objektum – a szocialista rendszer logikája szerint. Nem véletlen, hogy a rendszerváltást követően létezése okafogyottá vált.

A fiatalság volt 1956 emblematikus korosztálya, ahogy az áldozatok többsége is. Nem csoda, hogy a forradalom után létrejött diktatúra – ha nem is veszélyes ellenségként –, de bármitől lángra lobbanó gyújtószerkezetként tekintett az ifjúságra, és első intézkedései közé tartozott, hogy 1957. március 21-én létrehozza a Kommunista Ifjúsági Szövetséget, a KISZ-t, amivel valamiféle – a Rákosi-korszak terrorját feledtető – nyitottságot próbáltak sugallni. Az ötvenes évek végétől már nem számított „nyugati mételynek” a jazz, a modern festészet, az egzisztencializmus. Ráadásul a KISZ-káderek szerény létszáma és a kreativitás hiánya miatt az „alulról jövő” kezdeményezések elé sem állítottak sorompót, épp ellenkezőleg. Például a korszak számos könnyűzenei, amatőrszínházi és egyéb klubja a KISZ zászlaja alatt, ám attól bizonyos mértékben függetlenül jött létre, s vált rövid idő alatt népszerűvé. Ezek közül is kiemelkedett az Népköztársaság útján lévő Fiatal Művészek Klubja (FMK), amely eredetileg képzőművészeti bázis kívánt lenni, de hamarosan belakták az írók, a színészek és a zenészek is. 

 

 

Münnich Ferenc verset szaval

 

„A Klub »rendes« tagja lehet az a fiatal művész vagy művészeti dolgozó, aki Népköztársaságunk hű polgára, az MSZMP politikáját elfogadja, azt munkájával és magatartásával támogatja, és kész tevékenyen segíteni a Klub céljait. A Klub tagja KISZ-en kívüli fiatal művész is lehet” – írták a működési szabályzatban, hozzátéve, hogy az számít alapító tagnak, aki a klub létrehozásában társadalmi munkával és anyagi hozzájárulással részt vett.

 

„Amikor megkaptuk a földszinti részt a VI. kerületi KISZ-bizottságtól, körbejártunk mindenféle vállalatot. Így lettek székek, asztalok, szobanövények. Psota Irénnel és Gyurkovics Zsuzsával együtt raktuk föl a függönyöket, Fejes Endrével és Baranyi Ferenccel eresztettük be a padlót” – mesélte egy régi interjújában Antal Imre.

 

„A festők és a szobrászok találtak egy lepusztult villát, azt szabályosan elfoglalták. Mivel a képzőművészek voltak túlsúlyban, ez azt is jelentette, hogy rögtön elkezdték kifesteni a falakat. Névlegesen a KISZ állt az egész mögött, de valójában egy fillért nem adott. Nyilván az ő jóváhagyásuk kellett ahhoz, hogy a villát birtokba lehessen venni, cserébe nekünk kellett rendbe hozni – emlékezett vissza a kezdetre pár éve egy rádióadásban az idén elhunyt Csukás István. – Akkoriban nagyon rossz körülmények között éltem. Itt meleg volt, jó társaság, és mivel én minden nap ott voltam, egyszer csak kaptam egy felkérést, hogy legyek én a vezető…” Csukás szerint az ország ekkor vákuumban volt, az FMK-t pedig egy olyan szigetté tudták tenni, ahol viszonylag szabadnak érezhette magát az ember. Kezdetben ez a szabadság csupán abban mutatkozott, hogy a tagság (merthogy belépni csak tagságival lehetett, amihez két ajánló kellett, no meg valamiféle igazolás arról, hogy az illető valóban művész) maga szervezhetett programokat, kiállításokat. Noha az író emlékei szerint „a kutya nem ellenőrizte őket”, ez vélhetően már a kezdetekben sem lehetett így. Még akkor sem, ha az első időkben evidens volt – legalábbis látszólag –, hogy a klub „az MSZMP politikáját elfogadja”. Ráadásul a párt mindenféle elvtársak vendégszereplésével is „támogatta” az FMK-t, ami annyit tett, hogy a tagok „kötetlenül” beszélgethettek megközelíthetetlen pártemberekkel. Például 1961-ben Münnich Ferenc látogatott a Népköztársaság útjára, és a Budapesti KISZ-élet című brosúra szerint „ahogy Münnich elvtárs közéjük ült és válaszolgatott kérdéseikre, valóban baráti beszélgetés alakul ki”. Majd miután kiderült, hogy fiatalkorában „foglalkozott verseléssel”, el is szavalta az egyik költeményét. A tudósítás szerint „a kirobbant taps jelezte az általános hatást”. A minisztertanács elnökét a giccs elleni harcra kérték fel, illetve arra, hogy gyártsanak modern kisbútorokat (!), mire Münnich készségesen megígérte, hogy a kérést továbbítja a könnyűipari miniszter felé.

 

Ezután az elvtársak egymásnak adták a kulcsot egészen addig, míg az egyikük 1962-ben állítólag be nem lengette, hogy a bebörtönzött írók amnesztiát kapnak. Erre valaki rákérdezett: „És az egyetemisták miért nem?”, mire a pártember dúlva-fúlva távozott. Másnap már nem Csukás István vezette a Fiatal Művészek Klubját, a betiltásáról azonban szó sem volt.

 

 

 

 

 

Belterjes börtön

 

„Nem véletlenül a 60-as években születtek ezek a művészrezervátumok. Az FMK és más hasonló helyek úgy működtek, mint egy akvárium. A halak megkapják az életterükhöz hasonló környezetet, de azért lehet figyelni fölülről, hogy mit csinál a törpeharcsa” – nyilatkozta a klubról a kilencvenes évek végén Durst György, a Balázs Béla Stúdió egykori titkára, amivel a lényegre tapintott. A Fiatal Művészek Klubja valóban rezervátumként működött, ahol senki nem lehetett biztos abban, hogy ki az áruló vagy az árulkodó. Ennek ellenére zavartalannak tűnt a „lubickolás”, mivel itt olyan kiállításokat rendezhettek, olyan filmeket mutathattak be és olyan szövegeket olvashattak fel, ami máshol képtelenségnek tűnt volna.

 

 

 

„Egy Kex-koncertre másztam be a Népköztársaság útján lévő villa teraszáról az ablakon, amit az énekes Baksa-Soós János nyitott ki nekem és még néhány haver számára egy zártkörű klubban. Azt sem tudtam, hogy hol vagyok. A remek koncert után ugyanúgy távoztam. Jó pár hónappal később Szentjóby Tamás vitt el az FMK-ba, ahol a szigorú portás igazoltatása és a jegy vásárlása után döbbenten vettem észre, hogy én már jártam itt. A belépőszint kopott pompájából újra lefelé vitt az utunk, és a pincében kialakított kocsmában a vastag dohányfüstben iszogató társaság valahogy másnak tűnt, mint az addig látogatott italmérések” – emlékszik vissza a hetvenes évek elejére Vető János képzőművész, akinek később több kiállítása is volt itt. Vetőt elvarázsolta a hely, mint mondja, „szinte beköltözött”, mivel ezen a helyen tanulhatott a legtöbbet, ugyanis itt töltötték majdnem minden estéjüket a korszak legprogresszívebb alkotói: Najmányi László, Hajas Tibor, Erdély Miklós, Pauer Gyula, Petri György, Birkás Ákos. Mindez magyarázatul szolgál arra is, hogy miért vált a hetvenes évek közepére az FMK a legprogresszívebb hazai művészeti kezdeményezések bázisává. Az itt rendezett események hazai, „szocialista” mércével hallatlanul, szinte felfoghatatlanul haladónak számítottak, nagy részüknek ma már művészettörténeti jelentősége is kétségbevonhatatlan. Oldalakat töltene meg mindazon művészek felsorolása is, akik itt mutatkoztak be – gyakran botrányok közepette. Ám úgy tűnik, hogy ez egészen másképp festett a „messziről jött idegen” szemében. 

 

„Én disszidensként jártam ott először 1979-ben, és hatalmas csalódást okozott – emlékszik vissza Baksa-Soós Vera történész, aki családjával 1971-ben emigrált Nyugat-Németországba. – Nekem úgy harangozták be az itteni barátaim, például Vető János, hogy ez egy nagyon klassz hely. Én akkor a nyugat-berlini és düsseldorfi »klassz helyekre« jártam, azokhoz képest pedig roppant letargikusnak, áporodottnak tűnt a Fiatal Művészek Klubja. Egyszerűen nem értettem, hogy miért vágyik mindenki ide. Az egészet egy végtelenül macsó, belterjes börtönnek láttam, ahol a személyzetről lesírt, hogy belügyesek. Igazából annak örültem, amikor újra kint voltam a levegőn” – mondja, bár hozzáteszi, hogy arról már kifejezetten izgalmas emlékei vannak, amikor későbbi férje, a szintén törzsvendégnek számító Bódy Gábor 1982-ben itt forgatta A kutya éji dala című filmjének néhány jelenetét. 

 

 

Vége lett

 

A visszaemlékezések alapján az FMK „aranykorát” a letargia és az áporodottság ellenére is a hetvenes évek jelentették, ami persze annak is köszönhető volt, hogy a következő évtizedben már a hivatalos művelődési központok is nyitottabbak lettek azokra az underground törekvésekre, amelyekkel korábban szinte kizárólag az FMK-ban lehetett találkozni. A képzőművészekből álló A. E. Bizottság zenekar váratlan sikere, lemezének megjelenése vagy az olyan filmek, mint A kutya éji dala vagy az Eszkimó asszony fázik azt jelezték, hogy a rendszer kissé megenyhült a gyanús szubkultúrákkal kapcsolatosan, és a közönség is nyitottabbá vált. „A tagság az emigrációk és a halálesetek miatt megváltozott, de új csillagok tűntek fel, az új zenei ellenkultúra képviselői. A Bizottságtól a Vágtázó Halottkémeken át a Neuroticig mindenki ide járt” – mondja Vető, aki ugyanekkor a Trabant együttesben zenélt. De jellemző, és talán nem is véletlen egybeesés, hogy az FMK-ban az 1980-as évek közepétől már a hétvégi diszkó volt a legsikeresebb rendezvény, ráadásul nagyot javult a vendéglátás színvonala is azzal, hogy egy igazi szakember, Schwender Ervin vette át az éttermet. A nyolcvanas évek végén a tagsági rendszer is megszűnt.

 

A Fiatal Művészek Klubja túlélte a rendszerváltást, így gazdáját, a Kommunista Ifjúsági Szövetséget is, és a kerületi önkormányzathoz került, de a kilencvenes években már csak egy volt a sok pesti „kultúrmissziós” szórakozóhely között. Ugyan továbbra is rendeztek kiállításokat, koncerteket – 1994 körül innen indult például a Korai Öröm zenekar –, sejthető volt, hogy a napjai meg vannak számlálva olyan új kultikus helyek árnyékában, mint a Tilos az Á vagy a Fekete Lyuk. 

 

A Fiatal Művészek Klubja 1997 áprilisában zárt be. „Egész ottani tevékenységünk alibinek tűnt, bár ezt titkoltuk. (…) Két év alatt összesen talán három nyereséges koncertet rendeztünk, a kvázi bevételt dr. László András előadás-sorozata hozta, aki a new age prófétájaként az FMK-ban vetette meg lábát, kiegészülve egy természetgyógyásszal és Iby Dubával, aki napi kapcsolatban volt az ufókkal” – írta az utolsó napok kapcsán Para-Kovács Imre újságíró, aki a kilencvenes években művészeti vezetőként dolgozott a klubban.

 

 

Szöveg: Legát Tibor

A fotókért köszönet Vető Jánosnak