A kuncsaftok elégedettsége a védjegye

Az már önmagában egyfajta garancia, ha egy kárpitosműhely több mint nyolc évtizede működik abban a korban, amikor a vállalkozások ahogy jönnek, úgy el is tűnnek. Müller Endre a stafétabotot édesapjától vette át a Szófia utcai műhelyben, ahol egy időben a saját bútorok készítése mellett a régi darabok javítása adta a munka dandárját – még II. Rákóczi Ferenc fotelja is megfordult a kezei között.

„Amíg bútorgyártás lesz, addig a kárpitos szakma jövőjéért nem kell aggódni” – mondja a kárpitosmester és bútorrestaurátor, miközben beljebb invitál zegzugos birodalmába.  Kiderül azonban, hogy bár a kihalás réme nem fenyegeti, a vészjósló felhők egyre inkább tornyosulnak a mesterség egén. Müller Endre leginkább attól tart, hogy a hagyományos eljárások kikopnak, a mesterségbeli tudás egy része elvész vagy csak a kárpitosok piciny hányada viszi tovább, a szakma művelése pedig a betanított munka szintjére süllyed.

 

Vargabetű

Az állításra rímel, hogy még néhány évtizeddel ezelőtt is vagy húsz kárpitosműhely sorakozott a Király utcában a Lövölde tértől a Deák térig – az a mondás járta, hogy ha az ablakon kidobnak egy kalapácsot, egészen biztos, hogy kárpitos fejére esik. „Ma már a Király utcában írmagjuk sem maradt, ezen a környéken is én vagyok az egyik utolsó mohikán.”

 

 

 

Müller Endre elmondása szerint egy-egy fotel felújítása több napot vesz igénybe

 

Endre lényegében beleszületett a mesterségbe, gyerekkorában folyton kárpitos édesapja műhelyében lábatlankodott. Amikor a pályaválasztásra került sor, mégsem ebben az irányban indult el, joghallgató lett belőle. Két év után félbehagyta az egyetemet, beiratkozott a Béke Kárpitos és Díszítő KTSZ-be, és mégiscsak a szülői mesterséget vitte tovább. Bár nagyszerű oktatói voltak, igazi mesterének és mai napig etalonjának is édesapját tartja, aki az előtér falain sorjázó oklevelek, elismerések tanúsága szerint igencsak magasra tette a lécet. Édesapja a harmincas évek közepén nyitotta meg a Szófia utcai műhelyt, amit aztán a háború után államosítottak, de dacolva a körülményekkel, bérlőként is iparos maradt. „Az 50-es években szabadalmaztatta az akkortájt nagy sikert arató szerkezetet, amelynek köszönhetően egyetlen mozdulattal lehetett kinyitni a rekamiét.”

 

 

A mester ésdesapjának szabadalmáról szóló oklevél is fellelhető a műhelyben

 

Összetett szakma

„A hetvenes években, amikor már együtt dolgoztunk, a bútorkínálat elég szegényes volt, még nem voltak nagy bútoráruházak, így a műhelyben rengeteg új bútor született. A farészeket asztalosok készítették, ide az úgynevezett állvány érkezett, amit felöltöztettünk, lett belőle rekamié, szék, fotel – idézte fel a műhely általa egyik legszebbnek tartott korszakát. A Budapesti Ipari Vásár, később a Nemzetközi Ipari Vásár állandó kiállítói voltak, az ott bemutatott bútorokat meg lehetett vásárolni vagy rendelni. – Ma viszont évekre visszamenőleg már csak javítással foglalkozunk.”

 

A kisipari bútorgyártás hanyatlása is szerepet játszik abban, hogy az asztalos hiányszakma lett, és lassan lámpással sem lehet olyan mestert találni, aki egy barokk fotel faragását, összeállítását meg tudja csinálni. „Tisztelet a kivételnek, de manapság, ha valaki két lécet össze tud szegelni, már asztalosnak hívja magát.”

 

A véleményére adhatunk, hiszen kárpitosként kicsit asztalosnak is, kicsit lakatosnak is kell lenni, érteni kell a rugózatokhoz, és persze meg kell tanulni a bútorstílusokat, ismerni kell az anyagokat – vagyis a hagyományos kárpitosság elég összetett, érdekes szakma. Különleges képességeket nem igényel, de a tisztesség, a megbízhatóság, a pontosság és a precizitás alapkövetelmény. Szükség van még arány- és szépérzékre, térlátásra is. Bár nem Leonardo da Vinci szintjén, de érdemes tudni rajzolni és a problémamegoldó képesség sem hátrány. A tanulóévek valójában soha nem érnek véget, hiszen a világ, a bútorgyártás is folyamatosan változik. „Az újdonságokkal egy magára valamit adó mesternek lépést kell tartania. Még akkor is, ha azok nem felfelé, hanem ellenkező irányba haladnak” – jegyzi meg némi malíciával.

 

 

Müller Endre szerint a rugók is meghatározzák a búzor élettartamát

 

Ha csak egyetlen ráncot is

Régen a bútorok nemhogy egy, akár két-három generációt is kiszolgáltak, ma Müller Endre szerint már az öt év múlva „dobd ki és vegyél másikat” korszellem uralkodik. A fa helyére a pozdorja és a farost lemez lépett, a kárpitos szakmában a kézzel készült epedát a nagyságrendekkel rosszabb bonellrugók váltották, a szivacs és mindenféle műanyag lett az afrik, a lószőr, vatta helyett a töltőanyag. Ami örvendetes változás, hogy míg régen jó, ha tízféle bútorszövet volt, ma mindenféle színű, mintájú és minőségű kárpitból lehet válogatni. Igaz, az árakat tekintve is széles a skála, ezertől több mint százezer forintba is kerülhet a szövet métere.

 

Ha nem az árat, a minőséget nézzük, hanem a kezelhetőséget, egy kárpitosnak a jó felfekvésű anyagokkal van a legkönnyebb dolga – persze a merevebb, kevésbé előnyös tulajdonságúakkal is boldogulni kell. A legnehezebb a bőrrel kárpitozni: ő még úgy tanulta, hogy ennek az anyagnak a bútor minden pontján simulnia, feszülnie kell; ha a mester egyetlen ráncot is talált, akkor felbontatta, elölről kellett kezdeni az egészet. „Ha megnézzük, ma nemcsak a bőr, de a más szövettel bevont garnitúrákon, foteleken is gyakran több a ránc, mint a sima felület. De ez nem a kárpitosok, hanem a szivacs bűne, minél jobban húzzuk a szövetet, annál jobban megy össze a szivacs, és közben az anyag ráncot vet.”

 

Rákóczi fotele és a nagyi régi kanapéja

„Egy időben nagyon sok antik bútort javítottunk, dolgoztam az Országos Műemléki Felügyelőségnek, később a Műemlékek Állami Gondnokságának is. Egyszer egy fotelra, amit hoztak, azt mondták, II. Rákóczi Ferencé volt. Sok bútort újítottunk fel az egri préposti palotába, a péceli Ráday-kastélyba, de magánembereknek is. Ma már ritkábban rendelnek ilyesmit” – derül ki Müller Endre szavaiból, mennyire változatos, hogy mivel volt dolga az évtizedek alatt. Bár munkáik többsége ma is felújításból, javításból áll, egy-egy „kommersz” darab esetén mindig őszintén elmondja, ha szerinte nem érdemes annyit költeni rá, amennyibe a művelet kerülne. A legtöbbször azonban kiderül, hogy nem az érték, hanem az érzelmi kötődés számít, mert az adott darab a szülőké, nagyszülőké volt, és a kuncsaft ezért akarja bármi áron megőrizni. De előfordul, hogy valaki csak azért ragaszkodik kedvenc fotelja javításához, mert megszokta, vagy mert az annyira kényelmes neki.

 

Hetvenkedne még

A nosztalgia, az eltűnő tudás, a túlegyszerűsítés miatti sajnálat mellett Müller Endre szavaiból a családjától örökölt szakmája iránti szeretet üt át – így érthető, ha nem szeretné elengedni a mögöttük álló közel kilenc évtizedet. Endre édesapja 1979-ben vonult nyugdíjba, ő akkor vette át a már 45 éve működő műhelyt.

 

 

A mester szerint a szakma egyetlen pozitív változása, hogy ma már kárpitokból óriási a választék

 

„Ma már nemcsak egykori megrendelőink gyerekei, unokái, de a dédunokáik is itt javíttatják bútoraikat, ajánlanak ismerőseiknek, barátaiknak. A kuncsaftok elégedettsége a védjegyünk. Egyszer valaki azt mondta, egy mester, amíg él, addig dolgozik. Édesapám szinte az utolsó percig, 92 évesen is bejárt a műhelybe. Néha nem értettem, miért – ad további magyarázatot a kötődésre. – Ahogy múlik az idő, lassan úrrá lesz rajtam a kéményseprő betegség: vagyis a korommal van a baj. Fontolgatom ugyan a visszavonulást, de még nem gondolom komolyan. Pedig van hat gyönyörű unokám, töltenék még egy kis időt velük is, de közben három évvel túl a hetedik x-en hetvenkednék még egy darabig a műhelyben is tovább.”


Szöveg: Dobi Ágnes
Fotó: Berecz Valter/kepszerk.hu