A jó színész minden műfajt tud

Ha az öröm és a boldogság két lábon járna, nagyon valószínű, hogy Oszvald Marika-külleme lenne. És nemcsak azért, mert a színpadon még közel 70 évesen is folyton bolondozik vagy fiatalos lendületű cigánykereket hány – erről a Tegosz idősek világnapi rendezvényén bárki megbizonyosodhatott október elején –, hanem azért is, mert nála önazonosabb, elégedettebb valakivel ritkán találkozni. Azt mondja, nincs titka, a lényeg, hogy bármit is csinál az ember, azt őszintén és halálosan komolyan tegye. Játszani is így játsszon, poént is így süssön el.

– Elképesztő sikere volt a Benczúr Házban az idősek világnapján, sokan ámulattal nézték, milyen könnyedén megy még mindig az ének, a tánc és a cigánykerék – egyszerre. Mi a titka? Hogy lehet közel 70 évesen is ennyire hitelesnek maradni egy olyan műfajban és szerepkörben, ami fiatalon sem egyszerű?

– Nem tudom, valószínű, hogy a genetikámban benne van az a fajta életérzés, ami az operettet jellemzi. A szenvedélyem és a fantáziám teljesen egybeforrt ezzel a dologgal. A kulcsszó talán az öröm, ami arra sarkall, hogy még mindig ugyanolyan lelkesedéssel tudjam csinálni. Ha látom, hogy a közönségnek kedvére van, az doppingol engem.

– Ahhoz sem kell kellemetlenül sok gyakorlás, hogy ugyanúgy menjen a cigánykerék, mint 40 éve?

– Ez nem gyakorlás, ez emlékezőtehetség kérdése. A testem emlékszik, aminek persze változnak a korlátai, éppen ezért újabb flikflakokat már nem is csinálok.

Spárga?

–Lemegyek még, de nem forszírozom.

– Egyszer azt mondta, már 20 évesen tudta, milyen lesz megöregedni. Erről persze még szó nincsen, de úgy idősödik, ahogy akkor gondolta?

– Abszolút. Apukám filozofikus ember volt, ezekre a dolgokra már akkor felhívta a figyelmemet. Éreztem, hogy igaz, amit mond, ezért mindig annak megfelelően éltem az életemet. Sosem gondoltam, hogy örök fiatal maradok, tudtam, hogy engem is elér az öregedés más állapota. Soha nem hadakoztam ellene. Nem varrattam fel a képem, az alakomra sem ügyeltem annyira – mindig azt gondoltam, hogy nekem az érzelmeim hatnak igazán, nem a küllemem.

 

 

 

– Mi az az operett-életérzés, amit említett?

– A mese folytatása, felnőtt korba érése. Annak a vágyása, később biztos tudása, hogy a jó végül mindig elnyeri jutalmát. Hogy vannak tiszta érzelmek a földön, nem csak a mocsok. Hogy az életet pozitívan is lehet szemlélni. Hogy fontos az esztétikum. Én nemcsak a színpadon, de az életemben is így vagyok: szeretem a szépet, a szép ruhákat, a szép miliőt. Ami az operettben megjelenik, ami a meséből továbbvezetődik a felnőttkorba, annak jelentése van a hétköznapokban is. A jóság, a szépség, a tisztaság nagyon fontos a magánéletemben is.

– Az mondja, az öröm a kulcsszó – ma is ugyanakkora örömet jelent minden új feladat?

– Olykor még nagyobbat. Főleg azért, mert ahogy a korom változik, a szerepköröm is változik. Először szubrett voltam, aztán komika lettem, most meg már a próza is bekúszott az életembe. Bennem például soha nem okozott rossz érzést, ha kiöregedtem egy szerepből. Meg is őrülnék, ha nekem most Stazit kéne játszanom – ahogy az ember öregszik, alakul a teste és a lelke az újabb szerepekhez. Amikor anno megkérdezett a Lőrinczy (Lőrinczy György, a Budapesti Operettszínház egykori főigazgatója – a szerk.), hogy mit szólok hozzá, hogy a Mágnás Miskát, amiben tizenegynéhány évig játszottam a Marcsát, mostantól más szereposztás fogja játszani, azt mondtam – és úgy is gondoltam –, hogy persze, ez a világ legtermészetesebb dolga. Ha Fedák Sári élne, még mindig ő lenne a Marcsa?

– Egy szubrett nem akar titokban primadonna lenni?

– De, és voltam is, naiva primadonnaszerepeket osztottak rám.

– Na de díva?

– Nem csinálok magamból hülyét a 150 centiméteremmel. Nem, soha!

– Titokban sem dúdolgat otthon dívadalokat?

– Mást se. Ki nem nyitom a számat.

– Ahogy mondta, mostanában a próza is bekúszott az életébe – rögtön egy Csehov-szerep: Arkagyinát alakította az Átrium és a Kultúrbrigád közös Sirály-produkciójában. Mennyiben más kihívás a prózai színház?

– Nem sok differencia van. A Kiss Manyi meg a Dajka Margit mind szubrettek voltak. Vannak karakterek, egyéniségek, kinek mi áll jobban – van jó színész, meg van, aki állapot – a jó színész minden műfajt tud. Gyerekkoromban, Debrecenben édesapámék (Oszvald Gyula operaénekes, bonviván volt – a szerk.) együtt dolgoztak Latinovitscsal, Márkus Lászlóval, Soós Imrével, Mensáros Lászlóval, akik operettet is játszottak. Csakis az a lényeg, hogy őszintén és halálosan komolyan kell játszani. Amikor mondok egy poént az operettben, én azt is halálosan komolyan gondolom, nem a közönség felé poénkodom.

– A rutin sem számít? Nem könnyebb már csak az 50 év tapasztalata miatt is belehelyezkedni a Hegedűs a háztetőn házasságközvetítő Jentéjének vagy a Mágnás Miska Zsorzsi nagymamájának karakterébe, mint egy Arkagyinába?

– Azért nem, mert én nem tudok teljesen más karaktert játszani, mint ami amúgy is vagyok. Inkább magamra húzom a figurát, mint hogy én ugorjak bele egy másik ember személyiségébe. Szeretem, amikor újdonságot kérnek tőlem, mást, mint amit amúgy csinálnék, de attól még önazonos kell, hogy maradjak. Amikor Fehér Balázs Benő felkért Arkagyina szerepére, egyáltalán nem azt a világot várta tőlem, amit elképzeltem, hogy játszanom kéne. És mivel nem vagyok egy ellenálló típus, sem önérvényesítő alkat, kifejezetten örömet, kalandot jelent, ha meg tudom valósítani azt, amit kérnek tőlem. Végül igaza lett, Arkagyina is én voltam, csak egy sokkal hisztérikusabb, önzőbb, operettesebb karakter, mint amit Csehovról gondolna az ember. A színész szempontjából nincs különbség zenés vagy prózai színház között. Ugyanúgy működik. Én legalábbis önazonosnak érzem magam a szerepeimmel – megtanulom a szöveget és hozzáteszem az érzelmeimet, ennyi.

 

 

 

– Szembesült valaha azzal, hogy vannak, akik lenézik az operett műfaját?

– Csakis akkor, amikor a riporterek megkérdezik. Egyébként már apukám idejében is kérdezték. Azóta mondják, hogy haldoklik az operett – szép hosszú agóniája van neki. Tapasztalni amúgy sosem tapasztaltam effélét, nyilván mert olyan körökben mozgok, ahol szeretik. Bár azt mindig mondják, hogy az operett amolyan könnyű műfaj. Persze, nézni könnyű, csinálni nem. Ugyanolyan színvonalon kell énekelni, mint egy operaénekesnek, emellett a próza és a tánc is komoly kihívások elé állítja az embert.

– Az biztos, hogy aki szereti, annak nemcsak egyszerű színházi élményt, hanem varázslatot ad. Kapott ilyesfajta elismerést, visszajelzést valaha?

– Egyszer mentem föl ruhapróbára a főszabásznőnkhöz, aki azt mondta nekem: „Képzeld, Marika, tegnap este megnéztük a férjemmel a Mágnás Miskát, hazamentünk, csőtörés volt, és nem érdekelt.” Ez nagyon jólesett. Mindig meglep, milyen hatalmas szeretettel közelednek felém az emberek, pedig nem csinálok semmi különöset.

– Önnek is volt nézőként ilyen élménye?

– Már gyerekkoromban is. A szüleim miatt rengeteget voltam színházban, néztem a nagy elődöket és rajongtam. Már ott és akkor egy életre magamba szívtam a masztixszagot. Tudja, ami a fodrásztárból árad ki – azzal ragasztják fel a bajszokat meg a szakállakat.

– A világon mindenhol ünnepelt sztár, Kanadától Japánig. Sosem fordult meg a fejében, hogy kint folytassa a karrierjét?

– Sosem voltak világmegváltó terveim. Nem éreztem magam jól külföldön. A kultúra, a nyelv számomra nagyon meghatározó, nem szerettem, amikor be kellett magolni idegen nyelven egy szerepet. Jó volt bejárni a világot, de soha meg nem fordult a fejemben, hogy elmenjek itthonról. Én mindig otthonomnak éreztem a Budapesti Operettszínházat és a társulatot.

– Terézvároshoz is ennyire ragaszkodik?

– Igen, több mint 60 éve itt élek. Már megszoktam az emberek közeledését is, hogy nemcsak leszólítanak az utcán, hanem lépten-nyomon odajönnek és kérés nélkül megölelnek, kezet csókolnak. Azért még mindig zavarba tudnak hozni: nem olyan régen történt, hogy elmentem bevásárolni a Hunyadi téri csarnokba, és egyszer csak megszólalt a hangosbemondóból a Cintányéros cudar világ. Majd bemondták, hogy „köszöntjük a piacon Oszvald Marikát!” Kicsit megrohantak, de aztán én rohantam ki a piacról, annyira zavarba jöttem. Már a téren sétáltam, ám még mindig hallani lehetett, hogy „Cintányéros cudar világ, lopunk egy csókocskát…”

 

Oszvald Marika jelenleg a Bozsik Yvette rendezte Hegedűs a háztetőnben alakítja Jentét – a darabot a pandémia alatt a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon mutatta be nyáron a Budapesti Operettszínház, kőszínházi premierje november 19-én lesz a Nagymező utcai teátrumban. Ezenkívül az Operettben a Mágnás Miskában, a Marica grófnőben és az Oszi boszi, a repülő nagyanyó című gyerekelőadásban látható, a János vitézben pedig a mostohát alakítja.

 

Szöveg: Csejtei Orsolya

Fotó: Berecz Valter/képszerk.hu